Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1982. július-december (15. évfolyam, 26-52. szám)

1982-08-20 / 33. szám

wMQQw™ lázik István itö tárgyra lelni agadtól, nert c. a régi hangod, még lelked mélyének szavát? az öröm, íp is csak délibáb. ít elnyeli lassan a láp, szkodásra kevés a szó. vés, ha süllyed a hajó. ögei; imered. ha könnyen rám nevetsz, rgyra lelni csak, az apró szalmaszálban. szaka partjain, ernyői alatt m veled a holdas eget nézni, lytak ajkunkról a szavak. övein Dk, vágyak felett, nébe belenézni és suttogni sápadt levelek. borgözös oltáránál orva későig, »adogattuk akkor: g nem tudják a végsőkig!“ sie róttuk az utat :él közt, felzúgott a szél! ónról járta a szó, s arról, ink volna valamit még. P aulina mögött tizenkét órás ügyelet volt. Fá­radtnak érezte magát, mint mindig, amikor keveset aludt, s a fáradtsághoz most még nyugta­lanság is társult. Ritkán tört rá ez az érzés, de ha ránehezedett, nem tudott szabadulni tőle, iszonyú­an szenvedett. ' A beteget, akinek é(5p az ágyánál ült, jól ismerte. Csaknem két évig hallotta a lakásukból kiszűrődő zajokat, a három gyerek tipegését, olykor sírást, máskor kacagást, ahogy az a népesebb családok­ban lenni szokott. Az anya víg kedélyű asszony volt, irigylésre méltóan kiegyensúlyozott. Paulina sok­szor megcsodálta határtalan türelmét. Most is ugyanúgy csodálta őt, sőt, most még sokkal jobban. Sokkal. Lída Peskovának megműtötték az epéjét, és az állapota súlyos volt. Paulinának, amikor ránézett, úgy tetszett, ez a derék asszony ismeri a sorsát. Szinte bizonyos volt benne, hogy így van. Nem tudta elképzelni, hogy hazudni fog, ha Lída megkér­dezi, mi az igazság. De vajon megkérdezi-e egyál­talán? Lída mozdulatlanul feküdt, nyugodtnak látszott, bár nem aludt. Időnként alig láthatóan elmosolyo­dott, ilyenkor megcsillant a szeme, ugyanúgy, mint amikor régebben a panelház lépcsőjén találkoztak.- Mennyi idő telt el a műtét óta? - kérdezte halkan.- Két nap - válaszolta Paulina. - Csak feküdj nyugodtan, nem lesz semmi baj. Az asszony az ágyon bólintott, és lehunyta a szemét.- Mi van Danuskával? - szólalt meg kis idő múlva újra.- Minden rendben van - nyugtatta Lídát Paulina, és érezte, hogy görcsös félelme végre feloldódik. - Tegnap elmentem hozzá, elolvastunk együtt né­hány mesét. Remekül olvas, Lída. Teljesen folyéko­nyan.-Tamás azt mondta, hogy mindennap olvasol a kislánnyal. Nagyon kedves vagy, Paulina. Olyan kevés az időd...- Szeretem a gyerekeket - mondta Paulina, és szomorkásán elmosolyodott. Egy pillanatra csönd lett. A beteg, mintha elfáradt volna, lehunyta a szemét. De csak egy pillanatra, aztán újra kinyitotta.- Mit vacsoráztak a gyerekek? Paulina megérezte ebben a látszólag melléke­sen feltett kérdésben mindazt, ami mögötte van. A rettegést.- Krumplilángost - válaszolta nyugodtan, szinte tárgyilagosan.- De hisz azt Vasek nem tud sütni! Paulina felkacagott.- Képzeld, én sütöttem. Tényleg. Életemben elő­ször. Lída most mosolyodott el másodszor.- Egész jó lett - folytatta Paulina -, de egy örökkévalóságig tartott, amíg megsütöttem.- Tamás segíthetett volna neked.- Segített. Es főleg tanácsokat adott, hogy két serpenyőben süssem! Micsoda ész! Igyekezett könnyedén beszélni, bár tudta, hogy az olyan embert, mint Lída, nem lehet becsapni. De az asszony elrejtette előle érzéseit. Újra lehunyta a szemét, és már nem kérdezett semmit. Paulina Lída családjára gondolt, ahol előző este több mint három órát töltött, a különös légkörre, a gyerekekre, akik ott sürgölődtek körülötte a kicsi­ke konyhában, és a keze alá adtak mindent, amire szüksége volt. Eszébe jutott, hogy tisztította a krumplit a tizenöt éves Tamás, az elsős Danuská- ra gondolt, majd Jitkára, aki lépten-nyomon azt kérdezte, hogy érzi magát az anyukája, és mikor jön már haza. Paulina beismerte, hogy azokban a szo­morú percekben csodálatosképpen boldog és ki­egyensúlyozott volt. A karórájára pillantott, aztán Lidára. Elszende- rült, most kezdett hatni a nyugtató injekció. Paulina óvatosan felállt, csöndben kinyitotta az ajtót, kilépett a folyosóra, és az orvosok szobája felé indult. Sebek kolléga egy fotelban ült és kávét kortyol­gatott.- Mi újság? - kérdezte.- Elaludt - válaszolta Paulina, és leült az orvos­sal szemben. - Nekem meg ismét világfájdalmas hangulatom van.- És úgy véled, hogy az orvostudomány semmit sem ér, ugye? - kérdezte az orvos, és fürkészően leste az arcát. - Csakhogy ez nem igaz, Paulina.- Tudom. Sebek doktor felállt, és szó nélkül elindult, hogy kávét főzzön Paulinának. Gyakorlott mozdulatokkal (REGÉNYRÉSZLET) dolgozott, mintha nem is kanalat, hanem műtökést tartott volna a kezében.- Tulajdonképpen ebben az esetben megértelek *- mondta kis idő múlva. - Ismered öt, egy csomó dolgot tudsz róla, ismered a gyerekeit. Nyolc évvel ezelőtt én is átéltem valami hasonlót, a bátyám volt súlyos beteg. Paulina elé tette a csésze kávét, és visszaült a helyére.- Ma különben is pocsék napom van - panaszol­ta Paulina, és felsóhajtott. - Legszívesebben lefe­küdnék és aludnék, de Jakabnak születésnapja van, és vendégek jönnek. Félek tőle. Sebek doktor hallgatott. Nem szerette, ha valaki a magánügyeiről beszélt neki, és érezte, hogy Paulina elöbb-utóbb ezt fogja tenni.- Inkább az egész háznak sütnék krumplilángost- folytatta Paulina, és a kollégája arcát leste.- Csak ne kellene a rokonok körül ugrálnom­- Süsd meg azt a lángost nekik - mosolyodott el az orvos.- Ezeknek a vendégeknek egy ideje már semmit sem sütök - vágott vissza a doktornő. Sebek csodálkozva nézett rá. Furcsa. Ha a férje családja kerül szóba, Paulina a felismerhetetlenségig meg­változott.- De miért nem? - kérdezte kelletlenül.- Mert nem szeretem őket - válaszolta Paulina -, és ók sem engem. Sebek doktor a fejét csóválta, és kortyolt a kávé­jából. Ha nem ismerné Paulinát lassan már négy éve, most egyértelműen elítélné. Csakhogy ö is­merte.- Idegen emberek után hányszor kiviszed a kór­házban az ágytálat, pedig nem is kellene csinálnod, a férjed családjának meg főzni sem akarsz - mond­ta szemrehányóan. - Miért? Mit akarsz vele elérni?- Ezek kispolgárok. Az orvos elmosolyodott, és kiitta a maradék kávét.- És te azt hiszed, a kispolgárok ellen lehet, úgy harcolni, ahogy te csinálod?- Én már nem harcolok ellenük, már feladtam- legyintett Paulina. - Fölösleges. Túlsúlyban van­nak. Már nem érdekel.- Ez a legnagyobb hiba, amit elkövettél - jegyez­te meg az orvos. - Én nem akarok beleszólni, a dolgaidba, se tanácsot adni, de évek óta ismerlek, és tudom, mi rejlik benned. Te képes vagy a harcra, Paulina, természetesen az egyenrangú harcra. Paulina meghökkent. Milan Sebek doktor, mint már annyiszor, most is megleckéztette. Milan Sebek harmincnyolc éves nőtlen férfi volt, a legnagyobb szabadságban élt. Paulina mélysé­gesen meg volt győződve róla, hogy az orvos el sem tudja képzelni, mit jelent együtt élni valakivel, és akaratunk ellenére alkalmazkodni hozzá.- Szeretnélek látni az én helyemben - mondta neki egy kissé ironikusan. - Szörnyen kíváncsi lennék rá, hogyan harcolnál te a kispolgáriság ellen. Szívesen megnézném! Az orvos némán megvonta a vállát.- Az ember érzelmes lény - folytatta Paulina. Igyekezett nyugodt hangon beszélni, bár tudta, hogy ez kollégája számára'-csöppet sem fontos.- Egyesek mélyebben éreznek, mások kevésbé mélyen. Én az első csoportba tartozom, nem tehe­tek róla. Megfogadhatom napjában százszor, hogy uralkodni fogok magamon nagyapó előtt, végül mindig másképp történik. Az öreg addig provokál, amig kirobbanok. Ez a célja, érted?- Miért mentél feleségül Jakabhoz? - szaladt ki az orvos száján. Paulina elmosolyodott, és megcsóválta a fejét.-Jó kérdés - mondta gunyorosan. - Tetszett nekem, én meg neki. Megtörténik, nem? Nemcsak olyan emberek házasodnak össze, akik tudják, hogy azonos az érdeklődési körük.- Csakhogy te több mint egy évig jártál vele, Paulina. Annyi idő alatt megismerhetted volna a va­lódi arcukat!- Mint te, ugye? - fakadt ki önkéntelenül Paulina.- Mindig mindenkit idejében kiismersz, mindig át­látsz a helyzeten, és még mindig egyedül vagy.- És nem jobb így, mintha feleségül vennék valakit, aki nem ért meg? - vágta el élesen a témát az orvos. Erre túl érzékeny volt. Most tudatosította először, hogy az ő jelenlétében erről még soha senki nem beszélt. De abban is biztos volt, hogy a háta mögött már sokszor szóba került.- Nekem ne mondd, hogy a Jakab családja egészen a lakodalomig észrevétlenül alakoskodott előtted - tért vissza a biztonság kedvéért a számára semleges területre. Paulina ismét titokzatosan mosolygott. Nem mondott semmit, de azt gondolta, a férfiak nagy része semmit sem ért, legkevésbé a nőket. Nem értik, hogy a szerelmes nőben van valami, ami feljogosítja ót arra, hogy higgye, képes lesz átfor­málni a szeretett férfit a saját képére. Sebek doktor lopva figyelte kolléganőjét.- Nem lesz könnyű az életed, Paulina - jegyezte meg aztán elgondolkodva.- Az én életem soha nem volt könnyű - sóhajtotta Paulina, és visszaindult a kórterembe. ILLÉS ANNA fordítása is Gurskis abbahagyta a sírást és ii gyermeknek cifra nye- »esznek ajándékba, lab­új ra csak mamát kapok, uka azt mondta, hogy új lesz. „Köszönöm“ i apunak, mert arrataní- az ajándékot meg kell Megkérdeztem, mi van nyámmal. - Melyikkel?- fordult felém apuka. „Az utolsó­val“ - feleltem. Apu megmagya­rázta, hogy anyukám rossz volt, és ezért másikat kellett keresnie. Apunak megmondtam, mindig azt ígéri, hogy az új anyukám jobb lesz, mint a régi. Ez nem igaz, mert az a mamám, aki ezelőtt völt, valamivel jobb volt, mint az azelőt­ti. Az az anyukám, aki mindennap adott fagylaltot, ö is jó volt, de apu azt mondta, hogy rossz anyu, mert nagyon sovány. Nem értem, hi­szen az Andriska anyja is sovány, de azért jó. Arról a mamáról, aki a sovány előtt volt, apu azt állítot­ta, hogy pazarolja a pénzt. Ez ngm volt igaz, ez az anyukám nem adott pénzt fagylaltra, valami mást tett vele. Arról a mamámról, aki meséket mondott, apu kijelentette, hogy nem olyan, mint amilyennek kezdetben látszott. Igaza van apu­nak, mert anyukám haja idővel megváltozott. Ezt az anyukát nem sajnáltam, de ezt az utolsót igen, mert sokat sírt. Majd más anyu­kám lett, és mi egy este kará­csonyfát díszítettünk. Volt rajta cu­kor, léggömb; reggel is ott volt a cukor, léggömb, csak anyu hi­ányzott. Ezután új mama jött, cifra nyelű bicskát adott nekem. Na­gyon megörvendtem, de félve gondoltam arra, hogy ez a mamám is elmegy, és magával viszi a cifra nyelű bicskát. Nem sokat kellett várnom. Apuka hozott egy szép cifra zsebkést és azt mondta, hogy ismét lesz új anyukám. De én csak zsebkést akarok - anyu nélkül. Bán Péter fordítása Gyurák Éva: Női fej (tus) MILENA BRÚHOVÁ

Next

/
Thumbnails
Contents