Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1982. július-december (15. évfolyam, 26-52. szám)
1982-08-20 / 33. szám
Június és július eseményeit mérlegre téve egyáltalán nem beszélhetünk Délkeiet-Ázsiával kapcsolatban uborkaszezonról, sőt, a korábbi hónapokhoz képest inkább felpezsdült a politikai élet, a diplomáciai aktivitás a térségben. Az ASEAN-tagországok júniusi külügyminiszteri konferenciája után pár nappal szenzációként közölte a világsajtó: kétéves huzavona után az USA és Kína erőteljes bábáskodásával nagy nehezen megszületett a három, egymással mindeddig kibékíthetetlen emigráns kambodzsai csoport szövetsége, az úgynevezett „koalíciós kormány“, amelyet gyakran csak szellemkormányként emlegetnek. Két héttel később a három indokínai ország, Vietnam, Laosz és Kambodzsa külügyminisztereinek találkozójára került sor. Itt Indokína ismét nyitott, érdemi párbeszédre szólította fel az ASEAN-t, s az eddigieknél sokkal rugalmasabb javaslatokat tett a térség rendkívül bonyolult és feszültséggel terhes problémáinak rendezésére. Rendkívül fontos volt e szempontból az a vietnami bejelentés, hogy egyes csapatkontingenseket kivonnak Kambodzsából. S míg Phnom Penhben a vietnami katonákat búcsúztatták, Nguyen Co Thach vietnami külügyminiszter a három ASEAN-országban (Thaiföld, Szingapúr és Malaysia) tett körútja során - mely július utolsó napjaiban ért véget - a zöldasztalnál szorgalmazta a konkrét eredmények elérését, a légkör javítását. A nyitás A három indokínai ország külügyminisztereinek találkozójáról július elején kiadott nyolcpontos közleményben foglalt javaslatok szervesen kiegészítik a korábbi rendezési terveket, természetesen új elemekkel kibővítve. Indítványozták egy nemzetközi konferencia összehívását, melyen elképzeléseik szerint a térség érdekelt államai - tehát a három indokínai és az öt ASEAN-tagállam: Thaiföld, a Fülöp-szigetek, Indonézia, Malaysia és Szingapúr - és a semleges Burma mellett részt venne még a BT öt állandó tagja, s egyben a korábbi indokínai konferenciáik résztvevői: a Szovjetunió, Kína, az USA, Franciaország és Nagy-Britan- nía, továbbá India. Mivel Kambodzsát az ENSZ-ben még mindig a bukott Pol Pot- rezsim küldötte képviseli, az ENSZ főtitkárát magánemberként hívnák meg, viszont ha az ENSZ-közgyülés ősszel sorra kerülő ülésszakán megváltozna ez az áldatlan és tarthatatlan állapot, akor Pérez de Cuellar vagy megbízottja hivatalosan is jelen lehetne a konferencián. Az ASEAN-ban ez az indítvány váltakozó sikert aratott, hiszen az „ötök“ között sosem volt teljes egyetértés az indokínai országokkal szemben tanúsított magatartásban. A mind ez idáig keményebb álláspontot képviselő Szingapúr külügyminisztere nem értett vele egyet. Az USA és Kína - amint az várható is volt — szintén nemet mondott. Rendeztek már nemzetközi vitát az úgynevezett Kambodzsa-problémáról, s szavaztak már az ENSZ-ben arról, hogy ki képviselje ott az országot, a népi Kambodzsa törvényes kormánya, vagy pedig az ország lakosságának csaknem egyharmadát legyilkoló, megbuktatott Pol Pot-rendszer híve. Akkor a szocialista közösség és más haladó országok képviselőit (több mint harmincán voltak) a világszervezetben leszavazták, így bitorolhatják még mindig a polpotisták a törvényes kambodzsai kormány helyét. A jelenlegi kambodzsai vezetés elismerésének feltételéül sokan azt szabták, hogy ki kell vonni a vietnami csapatokat Kambodzsából. Nos, az indokínai rendezési terv másik fő pontja: az a bejelentés, hogy a vietnami csapatok egy részét kivonják Kambodzsából, Hanoi jó szándékát és kezdeményezőkészségét bizonyítja. Ez július második felében meg is történt, s közölték azt is, hogy a Kambodzsa védelmében és felszabadításában nagy szerepet játszó vietnami alakulatok véglegesen csak akkor távoznak, ha ehhez kedvezőek lesznek a feltételek. Az Egyesült Államok és Kína még a csapatkivonás megkezdése előtt csak diplomáciai fogásnak minősítette a vietnami bejelentést, s Thaiföld és Szingapúr ugyancsak ezt a nézetet vallotta. Nos, nem „fogás“ volt, hanem egyrészt jó szándékú gesztus, hiszen a csapatkivonás a vietnami külügyminiszter kőrútjával párhuzamosan ment végbe, másrészt pedig a reális helyzet is lehetővé tette a kb. harmincezer vietnami katona hazatérését. Ez a realitás pedig: a kambodzsai helyzet javulása, a népi hatalom megszilárdulása. Ismeretes, Thaiföld Kambodzsával határos területein nagyszámú, kínai és amerikai fegyverekkel jól felszerelt reakciós, polpotista bandák állomásoznak, állandóan bevetésre készen, azzal az egyedüli céllal, hogy megdöntsék a Kambodzsai Népköztársaságot, vagy legalábbis megnehezítsék a konszolidációs folyamatot, az ország újjáépítését. A vietnami külügyminiszter még Szingapúrban választ adott arra is, melyek lennének a teljes vietnami csapatkivonás feltételei, s ezek nagyon is természetesek. Bejelentette, ha Kína meg nem támadási és a belügyekbe való be nem avatkozásáról szerződést ír alá az indokínai országokkal, akkor sor kerülhet rá, vagyis, ha már nem fenyegeti külső veszély Kambodzsát. Addig is mintegy első lépésként ez irányban hasznos lenne az indokínai külügyminiszterek azon javaslatának elfogadása, hogy a thaiföldi -kambodzsai határon biztonsági (vagy bizalmi) zónát alakítsanak ki. És itt kell rámutatni arra a rendkívüli fontos tényre, hogy a vietnami csapatokat éppen a Thaifölddel határos kambodzsai területekről vonták ki(l), mivel most már a kambodzsai néphadsereg önerőből is meg tudja védeni a határt. Thaiföld fővárosában, Bangkokban viszont azt kellene vállalniuk, hogy a thaiföldi sávban csak thaiföldi egységek állomásozzanak, és ne támogassák a polpotistákat. Ebben a zónában akár ENSZ-csapatok is felügyelhetnének. Az érem és oldalai Passuth történelmi regényeinek kedvelői tudják, hogy a XVI. század Erdélyében „négy szél fújdogált“. Nos, a XX. század Délkelet-Ázsiájában sem egyszerűbbek a viszonyok, az érdekszférák, kapcsolatrendszerek rendkívül szövevényes volta már eleve kizárja a lehetőséget, hogy egy újságcikk a teljesség igényével szólhasson róluk. Az ASEAN- on belül az indokínai országokkal szemben mindig is kétféle magatartásformának lehettünk tanúi. Egyrészt a józanabb, a megértésre, a párbeszédre hajló álláspontnak, másrészt pedig, keményebb- főleg Szingapúr és Thaiföld részéről- magatartásnak. Kína befolyása, másrészt az USA gazdasági, katonai és politikai nyomása természetesen azt a célt szolgálja, hogy az ASEAN Indokínával szemben „engedékenyebb“ tagjait nagyobb szigorra össztönözze. Most délkelet-ázsiai körútját értékelve a vietnami külügyminiszter kijelentette, miszerint törekvéseik arra irányulnak, hogy megtörjék a jeget Thaiföldhöz fűződő kapcsolataikban és megszüntessenek minden ellenségeskedést. A két ország között fennálló összes vitás kérdést egymás törvényes jogainak és érdekeinek figyelembe vételével lehet és kell megoldani. „Véleményt cseréltünk több kérdésben, egyesekben sikerült egyetértésre jutnunk. A tárgyalásokon kifejezésre jutott az az óhaj, hogy folytassuk a párbeszédet.“ Malaysiái tárgyalásaival kapcsolatban Nguyen Co Thach hangsúlyozta, miszerint Malaysia is fontosnak tartja, hogy Délkelet-Ázsia a béke, a stabilitás és az együttműködés térségévé váljék. A fennálló nézetkülönbségek ellenére a tárgyalásokat igen hasznosnak és nyílt légkörűnek nevezte. „Vietnam és Malaysia egyöntetűen állást foglalt az indokínai országok és az ASEAN közötti építő párbeszéd szükségessége mellett, és a két ország között megállapodás jött létre arról, hogy a közeljövőben folytatódik a Kuala Lumpurban megkezdett dialógus“. Egyébként a malaysiai miniszter- elnök és külügyminiszter Vietnamba szóló meghívást is elfogadott. Az „egér“ Az ASEAN-tagországok magatartásában a már említett kettősség nem ritkán párhuzamosan, vagy egymáshoz nagyon közeli időpontokban nyilvánul meg. Mint már utaltunk rá, június második felében, Malaysia fővárosában, Kuala Lumpurban három emigráns, eddig egymással is szemben álló kambodzsai csoport képviselői megalakították a „koalíciós kormányt“. Vajúdtak a hegyek és egeret szültek - kommentálta szellemesen az eseményt az egyik magyarországi napilap szemleírója, utalva arra, hogy a ,, szellemkormány“ sosem jött volna létre az USA és Kína hathatós ösztönzése, és persze egyes ASEAN-országok - ha nem is azonos mértékű - közreműködése nélkül. Másrészt viszont az is nyilvánvaló, hogy a Kambodzsai Nép- köztársaságon keresztül Vietnamot támadó „koalíciós kormánynak“ a gazdasági és társadalmi konszolidáció útjára lépett országban már nincs semmilyen tömegbázisa, nem képvisel semmilyen belső kambodzsai erőt. Napjaink Kambodzsájában föllendülőben van a termelés, kezdik kiheverni Pol Poték rémuralmát, javult az emberek élelmiszerellátása, erősödött az ország egysége, biztonsága, s lefektették a demokratikus közigazgatás alapjait. Ezt senki sem cserélné fel a „vörös khmerek“ hírhedt munkatáboraival. A „koalíciós kormány“ összetétele egyben céljait is megmagyarázza. Norodom Szihanuk herceg, egykori kambodzsai államfő (a „vörös khmerek“ annak idején családjának egy részét legyilkolták, s őt magát is fogva tartották) most is államfői tisztséget kapott. Son Sann volt miniszterelnök, aki a nyugati országok támogatását élvezi, s többször is ódzkodott attól, hogy belépjen ebbe a „tigrisketrecbe“, most miniszterelnök lett. Khieu Samphant, a polpotista rendszer egyik vezetőjét, a külföldön élő polpotisták, a „vörös khmerek“ vezérét alelnöki és külügyminiszteri tisztséggel ruházták fel. Megfigyelők szerint csak blöff, hogy Szihanuk és Son Sann magas tisztségeket kapott. Szihanuknak, aki köré Nyugaton valami mítoszt szeretnének fonni, a tekintélyt, „megbízhatóságot“ kell adnia a pekingi és washingtoni szakácsok konyharemekéhez. Az egész nem más, mint a forradalmi erők által megdöntött Pol Pót leng Sary rezsim „kikozmetikázása“. Az ASEAN magatartását értékelők szerint Szingapúr és Thaiföld hajlandó lenne katonai támogatást nyújtani a „koalíciós kormánynak“, a Fülöp-szigetek, Malaysia és főleg Indonézia ezzel nem ért egyet. Ugyancsak a kétarcúságot igazolja az augusztus 2-án Hanoiban közzétett hír (tehát már a vietnami külügyminiszter thaiföldi látogatása és a csapatkivonások után), hogy Thaiföld ismét fegyveres provokációkat hajtott végre Kambodzsa ellen. A thaiföldi erők nagy kaliberű ágyúkkal egy héten belül hatvanhatszor lőtték a határtól 6 km mélyen a kambodzsai területeket, a légierő többször megsértette Kambodzsa légterét, a haditengerészet hajói pedig 93-szor hatoltak be 12 tengeri mérföldnyire Kambodzsa felségvizeire. Mindez alátámasztja: a helyzet bonyolult, s nem kis erőfeszítésekbe kerül még a kapcsolatok normalizálása a két fél között. S nem járunk messze az igazságtól, ha kijelentjük: tekervényes út megtétele, és nem rövid idő kell a végső cél eléréséhez: hogy Délkelet-Azsia a béke és biztonság övezetévé váljon. A már eddig is említett biztató jelekről még néhány szót. Visszatérve a vietnami külügyminiszter kőrútjához: csak három ASEAN-országban járt, Indonéziába és a Fülöp-szigetekre később látogat el. A nyilatkozatból kiérezhető volt: Szingapúr és főleg Thaiföld nemigen támogatta az indokínai javaslatokat. Az Indonéziából érkezett reagálás viszont nem volt ilyen elutasító, „bizonyos reményeket fűztek“ hozzájuk, s azzal sem értett egyet az indonéz külügyminiszter, hogy a vietnami részleges csapatkivonás csupán propagandajellegű. Washington érdekei Áprilisban Caspar Weinberger amerikai hadügyminiszter Manilában kijelentette: „Az USA ázsiai - csendes-óceáni nagyhatalom volt és az is marad“. Néhány héttel később Bush amerikai alel- nök Szingapúrban új támaszpontok létesítéséről beszélt a Távol-Kelet és Délkelet-Ázsia térségében. A Reagan-admi- nisztráció itt is a keményebb megoldások híve, a térségben állomásozó amerikai kontingens növelését szorgalmazza. Az amerikaiak megerősítették a fülöp-szige- teki és a két indiai-óceáni támaszpontjukat. Szingapúrban az amerikai légierő korlátlan mennyiségben vehet fel üzemanyagot. A Frankfurter Rundschau értékelése szerint a Távol-Keleten és Délkelet- Ázsiában az USA 500 repülőgépet (plusz a légierő 30 000 katonája), 40 000 főnyi szárazföldi erőt és 30 000 tengerészt állomásoztat, s ezeket még a 7. amerikai flotta 55 hadihajója, 165 repülőgépe és 27 000 tengerészgyalogosa is támogatja. Az USA azt szeretné, ha az ASEAN katonai szervezetté alakulna át, s így kiegésztítené a Peking-Washington-Tó- kio vonalat. Az ASEAN-ban egyelőre nemigen lelkesednek az ötletért, ső? az indonéz külügyminiszter kijelentő. ;e: Vietnamnak látnia kell, hogy az ASEAN és az USA politikája között lényeges különbségek vannak. A szingapúri külügyminiszter szavai: az „ötök“ nem látnak Moszkvából jövő fenyegetést. Malaysia és Indonézia egyre inkább Peking terjeszkedésében látja a fenyegetést, s aggasztja őket, hogy Washington segédkezet nyújt Kínának fegyveres erői modernizálásához. Az „ötök“ azt sem fogadják szívesen, hogy Japán, engedve az amerikai nyomásnak, nagyobb ütemben fejleszti katonai erejét. A katonapolitikai kérdések mellett az amerikai gazdasági befolyás, az amerikai tőke érdekei sem elhanyagolhatók a térségben, s ez is választ ad arra, hogy miért tud az USA sok esetben nagy hatást gyakorolni az ASEAN politikájára. Peking nagyhatalmi céljai Kínának majd minden szomszédjával szemben vannak területi követelései, s egész Délkelet-Ázsiát a saját érdekszférájának tekinti. Ezt az ASEAN-ban is egyre jobban felismerik, a három indokínai ország pedig határozottan szembeszáll Peking egyeduralmi törekvéseivel. Közülük is meghatározó szerepe van a katonailag és gazdaságilag legerősebb Vietnamnak. Ezért a kínai vezetés minden támogatást megadott a volt kambodzsai Pol Pot-rezsimnek, amely 1978-ban határ menti háborút indított Vietnam ellen. Ez lett volna a harapófogó alsó szára, amellyel össze kívánta Toppantani a vietnami ellenállást. Tudjuk, északról ö indított agresszív háborút Vietnam ellen 1979 februárjában. Csakhogy januárban a kambodzsai forradalmi erők Hanoi támogatásával megbuktatták a „vörös khmerek“ rémuralmát. Nem kétséges, Vietnam biztonsága szempontjából is rendkívül fontos volt a kambodzsai haladó erők győzelme, a hagyományos vietnami-kambodzsai barátság helyreállítása. A harapófogó szétesett, a kínai agresszió is kudarcot vallott, bár a vietnami -kínai határterületeken a mai napig is feszült a helyzet. A korábban Vietnamot támogató és vele együttműködő Peking szemében miért lett Hanoi olyan nagy ellenség? Mert Vietnam a Szovjetuniót tekintette első számú szövetségesének, s fejlesztette sokoldalú együttműködését a többi testvéri szocialista országgal is. Az ASEAN-országok egy része hajlik a józan, értelmes párbeszédre a helyzet normalizálásáról, felismerve, hogy a térség békéjének, stabilitásának megszilárdítása legalább annyira az ő érdekük is, mint Vietnamé, Laoszé és Kambodzsáé. A kemény vonal követőinek is fokozatosan fel kellene ismerniük, hogy a pekingi és washingtoni érdekek kiszolgálása csak elmélyíti az ezektől való függőségüket. Az indokínai nyitásra az ASEAN-nak egyértelmű választ kell adnia, döntenie a két út között. Nem képzelhető el, hogy hosszú távon sikeresen alkalmazzák az indokínai országokkal szemben követett kétféle magartartást, mert ez az „ötök“ egységének bomlását is eredményezhetné, amit viszont nem nagyon engedhetnek meg maguknak. MALINAK ISTVÁN
