Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1982. július-december (15. évfolyam, 26-52. szám)
1982-08-13 / 32. szám
I szú EGY OROSCTANÁR VISSZAEMLÉKEZÉSEI E napokban tartja immár ötödik kongresszusát Prágában az orosz nyelv és irodalom tanárainak nemzetközi szervezete, a MAPRJAL. Ebből az alkalomból gyűjtöttem csokorba az alábbi néhány kis epizódot, melyek mindegyike engem hivatásom szépségeire emlékeztet és arra a felelősségre, amellyel ez a hivatás jár... MÍSA Első orosz nyelvtanárom Misa volt. Vele 1944 decemberében ismerkedtem meg, néhány nappal Ipolyság (Sahy) fel- szabadulása után. A felszabadító hadsereg egyik harckocsizó egységének volt bátor katonája. Az egyik német ellentámadás után, melyet a szovjet csapatok sikeresen visszavertek, fáradt, vérző homlokú fiatal katona támolygott be a pincébe, ahová elrejtőztünk az ütközet idején. Vizet kért. Ő volt Misa. A harckocsizok jellegzetes egyenruháját viselte. Miután enyhítette szomját, körülnézett. Rajtam akadt meg a szeme. Sápadt voltam, sovány és éhes. Hosszasan nézegetett engem, majd kivett a táskájából egy darab fekete kenyeret.- Malagyec, vöt tyebe - hieb! Elvettem a kenyeret és enni kezdtem.- Hieb - mondta ismét - kusaj! Fáradt arcára bágyadt kis mosoly ült ki. Néhány napon át többször meglátogatott a pincében.- Vöt tyebe szahar! - mondta az egyik nap és a kezembe nyomott néhány szem kockacukrot. Aztán rendszeressé vált, hogy minden élelmét megfelezte velem. Csillogó szemmel beszélt hozzám, s bár csupán néhány szavát értettem, valahogy megéreztem, hogy a békéről beszél. A győzelemről, amikor ő és bajtársai mejd hazamennek és virágokkal, zeneszóval, gazdagon terített asztallal fogadják majd őket. És mindig sütni fog a nap, és nem lesz többé bomba, gépfegyverropogás, halál... Nem lesz többé éhség, félelem, zokogás... És mindig jókedvűek lesznek az emberek... Sok orosz szót tanultam meg Misától, örült, amikor egy-egy szót megismételtem utána:- Mír, cveti, szólnce, rádosztyi... Karácsony előtt egy nappal a németek megkísérelték visszafoglalni Ipolyságot. Fél napig tartó elkeseredett, harc után a szovjet csapatok sikeresen visszaverték az ellentámadást. De Misa nem tért élve vissza... Karácsony másodnapján temették el az egyik közeli ház kertjében. Vörös csillaggal és vörös szalaggal díszített fejfáján ez állt: MIHAIL SZEMJONO- VICS NOSZKOV 1922-1944. Sűrűn szakadt a hó, néhány "perc alatt belepte a sírt. Együtt zokogtam a bajtársaival és amíg az élet, halál, születés és elmúlás misztériumán tűnődtem, megfogalmazódott bennem egy fogadalom:- Misa Noszkov, én meg fogom tanulni a te szép anyanyelvedet, melynek első szavait tőled tanultam... S talán ott, akkor, a kavargó hópihék fehér függönyébe burkolódzva, alkonyba forduló téli délutánon dőlt el, hogy én - orosztanár leszek... Csaj, ftarój, trétyij, jiscso.. Nagy volt az öröm, amikor orosz és szlovák szakos tanárrá avattak. A promóció után természetesen sokan gratuláltak. Köztük volt egyik kedves barátom is, aki meleg kézszorítását fejcsóválással kísérte.- Hogy lehet ilyen nehéz nyelvből diplomát szerezni? A szlovákot megtanulhattad, hiszen itt élünk együtt, de hogy lehet megtanulni oroszul? Hiszen az nagyon nehéz nyelv!- Miért lenne? - kérdeztem. - Mindennemű tanulás csakis akarat kérdése - folytattam, s csak később vettem észre, hogy ez bizony afféle „tanáros“ kenetteljes „papolás“ volt.- Nos - folytatta a barátom -, nemrég találkoztam az egyik régi iskolatársammal, aki most Budapesten él. Nemrég az a szerencse érte, hogy jó munkája jutalmaként kéthetes szovjetunióbeli társas- utazáson vehetett részt. Ő mesélte az alábbi kis történetet, s hogy egyszerűbb legyen, most én is egyesszám első személyben mondom el neked.-Tessék -, sürgettem türelmetlenül.- Szóval majd kiugrottam a bőrömből, annyira örültem, amikor megtudtam, hogy a Szovjetunióba utazhatok. De aztán rögtön meg is ijedtem, amikor gyatra idegen nyelvtudásomra gondoltam. Gagyogok egy kicsit németül, beszélek pár szót angolul, de oroszul egy szót sem tudok és sajnos más szláv nyelveken sem beszélek. Mindenesetre vettem magamnak egy társalgási zsebkönyvet, ám az utazás előtti izgalmamban azt is otthon felejtettem. Ráadásul a gyorsot is lekéstem és így teljesen egyedül a következő vonattal utaztam el útitársaim után. Alig léptük át a határt, kényelmes vasúti kocsink már a széles nyomtávú szovjet síneken ringott, amikor nyílt a kupé ajtaja, s egy bájos, fiatal, szőke kalauznő lépett be, kezében tálcával, s a tálcán szamovár és poharak.- Pazsalszta, csaj? - mondta kérdő hangsúllyal és kérdő tekintettel nézett rám.- Fogalmam sem volt, mit mondott, vagy kérdezett, ijedtemben azonban és elbűvölve a lány szépségétől, csak bólintottam és utána montam;- Csaj! Erre, képzeld, mi történt. Letett elém a fülke lehajtható étkezöpolcára egy poharat és a szamovárból finom gőzölgő teát töltött bele. Megköszönni sem volt időm, már el is tűnt, én pedig élvezettel szürcsölgettem a finom orosz teát. Az üres poharat visszatettem a polcocskára. Alig telt el félóra, a csinos kalauznő ismét megjelent, s miután az üres pohárra pillantott, megkérdezte:- Ftarój? Mint akit megbabonáztak, megismételtem:- Ftarój! S képzeld, mi történt? Ismét teletöltötte a poharamat finom meleg teával. Hát, gondoltam magamban, bizony igaz, hogy nehéz egy nyelv ez az orosz. Lám, a „csaj“ is, meg a „ftarój“ is azt jelenti, hogy tea. Pedig ekkor még nem is sejtettem a folytatást. Mert volt folytatás. Kis idő múlva a kis szőke ismét megjelent és üres poharamat látva így szólt:- ‘Trétyij? . Fogalmam sem volt, mi az a trétyij, abban azonban bizonyos voltam, hogy tea, az nem lehet. Ezét rávágtam:- Trétyij! De hát a „trétyij“ is csak teát jelenthetett, mert bizony harmadszor is teával töltötte tele a poharamat. És itt még nincs vége a történetnek. Nagyon szerencsétlennek éreztem magam. Hogy lehet valaki ennyire nyelvi antitalentum, mint én vagyok? - keseregtem magamban. Ki- cserepesedett a szám, s bár szomjas már egyáltalán nem voltam, kénytelen-kelletlen megittam a harmadik pohár teát is. Amikor a szép szőke kalauznö negyedszer is megjelent, már megesküdtem volna bármit mond is, az semmiképpen sem fogja azt jelenteni, hogy tea. De nem lett igazam. Egy bájos mosoly kíséretében elhangzott az újabb kérdés:- Jiscso? És amikor bátran utána mondtam, hogy „jiscso“, bizony'csakis az történt, hogy negyedszer is megtelt a poharam teával. Hát látod, kedves barátom, ezért mondom én, hogy nagyon nehéz nyelv az orosz, hiszen négy szó, a „csaj", a „ftarój“, a „trétyij“ és a „jiscso“ is ugyanazt jelenti: tea.- Remélem, azóta ez a pesti barátod már tudja, hogy a négy szó mit jelent? - kérdeztem.- Hát Budapestre visszatérve - mivel csak akkor merte elmondani a többieknek - magyarázták neki, hogy csak a „csaj“ jelenti a teát. A „ftarój“ az jelenti hogy második, a „trétyij“ jelentése harmadik, a „jiscso“ pedig azt jelenti, hogy - még. Jót derültünk a kis történeten, amelynek azonban csattanója is van: az eset hőse, a budapesti fiatalember azóta jól megtanult oroszul, s a legutóbbi társas- utazáson már a tolmács szerepét is elvállalta. Én pedig egy-egy társalgási órán diákjaimnak is el szoktam mesélni a történetet és - szerénytelenül állíthatom - mindig sok kacagást fakasztok vele... LEGKEDVESEBB TANÍTVÁNYOM Legkedvesebb tanítványom - az édesapám volt. Az ötvenes évek vége felé, néhány évvel nyugdíjazása előtt, tehát már közel a hatvanadik életévéhez beiratkozott egy orosz nyelvtanfolyamra. Odahaza szorgalmasan gyakorolta az írást és olvasást és dicséretreméltó szorgalma és kitartása meghozta gyümölcsét: a tanfolyam végére megtanult folyékonyan olvasni és a cirilbetűs írás sem okozott számára különösebb gondot, örömmel tapasztaltam, hogy érdeklődése az orosz nyelv iránt nem szűnt meg a tanfolyam befejezése után sem. Gyakran olvasgatta azokat az orosz újságokat és folyóiratokat, melyekre előfizettem, s rendszeresen ott voltak az íróasztalomon. Boldog volt, ha egy-egy cikk vagy hír nagybetűs címét megértette és a Kro- kogyil egy-egy humoros anekdotáját is elég gyakran megértette, a poénnal együtt. Legnagyobb „vállalkozása“ az volt, amikor egy nap orosz könyveim közül leemelte a polcról Arkagyij Gajdar „Timur és csapata“ című ifjúsági regényét és határozott hangon kijelentette:- Ezt most elolvasom! Két hét alatt kiolvasta a könyvet. Engem megkért, hogy minden fejezet elolvasása előtt készítsek el egy szószedetet, mely a kérdéses fejezet „problematikus" szavait tartalmazza. A könyv kiolvasása után jött a „számonkérés". Megkértem édesapámat, mondja el nekem magyarul a regény tartalmát. Nagy örömmel tapasztaltam, hogy meglehetősen részletesen elmondta Gajdar szép regényének tartalmát. Azóta is hajlamos vagyok elfogadni azt a manapság még vitatott módszertani elvet, hogy az anyanyelvre történő fordítás, ha nem is cél az orosz nyelv oktatásában, hasznos eszköze lehet a megtanult vagy elolvasott szövegek mégértése ellenőrzésének. Édesapán egyébként haláláig szerette az orosz nyelvet. Nyugdíjas korában is jól elszórakozott egy-egy orosz folyóirattal és amikor orosz hanglemezeket hallgattam, mindig szívesen leült mellém és mondogatta:- Szép, nagyon szép az orosz muzsika. .. Legnagyobb öröme pedig az volt, ha egy-egy énekelt dal szövegét meg is értette. Mostanában, ha egy-egy orosz hanglemezt teszek fel a lemezjátszóra, elég gyakran tapsztalom, hogy a fülbemászó dallamok, az ismerős dalszövegek hallgatása közben könnyezem... Ez nem csupán a zene hatása. Ilyenkor mindig arra gondolok, aki nem is olyan régen még velem együtt hallgatta e kedvelt dallamokat: édesapámra, s egyben „legkedvesebb tanítványomra“... AMŐBÁK ÉS A VAKBÉLGYULLADÁSOK Egy alkalommal az iskolában orosz órán Solohov volt a téma. Az író művészetének tömör jellemzése során megemlítettem Solohov vitathatatlan és utánozhatatlan humorát is. Ennek illusztrálására beszéltem a „Feltört ugar“ egyik epizódszereplőjéről, Scsukar apóról, a kolhoz kocsisáról, aki a falu és a kolhoz vezetőinek társaságában mindig azért dohogott, mert igazságtalannak vélte: mindenkinek van valamiféle tisztsége, csak neki nincs semmilyen. Ezért aztán megmagyarázták neki, hogy tisztsége csak a tanult embereknek lehet, tanuljon tehát, művelje magát, ha azt akarja, hogy valamilyen tisztséggel megbízzák. Scsukar apó hirtelenében szerzett is egy vaskos könyvet, az „Idegen szavak szótárát," s betanult belőle néhány idegen szót, melyeknek jelentését nem értette. Rá kellett azonban döbbenie, hogy neki bizony már nemigen fog az agya. Abba is hagyta hát a tanulást a szótár „a" betűvel kezdődő szavainál. Tudását azonban így is igyekezett kamatoztatni. Társaságban oly módon fitogtatta „tanultságát", hogy mindenkit, akire valami miatt megharagudott, amőbának (egysejtű élőlénynek), vagy appendicitis-nek (vakbélgyulladásnak) titulált. A gyerekek jót derültek a humoros kis epizódon. Azt a tényt, hogy ebben az osztályban a diákok néhány hétig amőbának és appendicitisnek nevezték egymást, nem merném valamiféle pozitív pedagógiai sikerként elkönyvelni. Azt viszont már annál inkább, hogy a So- lohovról szóló tananyagot igen szépen megtanulták, s attól kezdve kialakult valamiféle „feltételes reflex“. Én rendszeresen némi humorral, jókedvvel fűszereztem az irodalmi órákat, ők pedig rendszeresen meg is tanulták az előírt tananyagot. Köztudott, hogy a diákok nem kedvelik a merev, „akadémiai“ előadói stílust. Nos, kedves kartásak, aki még nem próbálta, alkalmazzon bátran egy „modern“ és mégis egyszerű irodalomoktatási módszert, a - jókedvet! Tapasztalni fogják, hogy sikeres katalizátorként hat majd az orosz irodalmi óra kívánatos légkörének kialakításában, megfelel a helyes motiváció követelményeinek is, még akkor is, ha olykor-olykor az amőbák és a vakbélgyulladások is belekeverednek a „dologba“... JELVÉNY SZARATOVBÓL Néhány hete egy szép jelvény van a birtokomban. Rajta ez a szöveg: Dnyi csehoszlovecko-szovjetszkoj druzsbi Szaratov 1979. Kedves emléket fog számomra mindig felidézni. Járásunk, a lévai járás baráti kapcsolatokat tart fenn a szovjetunióbeli Szaratowal. Néhány hete szaratovi pedagógusok látogatták meg járásunkat és elvetődtek Ipolyságra is. Az a megtiszteltetés ért, hogy bemutathattam nekik új iskolaépületünket és egy kellemes délutánt tölthettem a társaságukban. A jó hangulatban eltelt és hasznos beszélgetés után hat óra tájban vettek búcsút tőlünk. Vezetőjük ekkor adta át nekem emlékül a kis jelvényt e szavak kíséretében: Örülünk, hogy az ön személyében olyan csehszlovákiai orosztanárt ismerhettünk meg, aki ilyen szépen beszéli a mi nyelvünket és ilyen kiválóan ismeri az orosz és szovjet irodalmat. Éreztem, hogy belepirulok a dicséretbe (hiszen ilyesmiben oly kevés alkalommal van része az embernek) és nagyon örültem az elismerő szavaknak. Talán jobban, mint annak idején az egyetemi tanulmányaim befejezésekor kapott vörös diplomának. Szeretettel gondoltam vissza kedves tanáraimra, akik a Ko- mensky Egyetem Bölcsészettudományi Karának hallgatójaként bevezettek az orosz nyelv rejtelmeibe. Csak tisztelettel és szeretettel tudok rájuk visszaemlékezni, valamennyiükre. S amikor kezembe veszem a kedves kis szaratovi jelvényt, rájuk gondolok és még valakire. Első tanitómra, aki az orosz nyelvre elsőként tanitgatott: Misa Noszkovra. Bár közel négy évtized telt el azóta, lelki szemeim előtt megjelenik a fiatal katona mosolygós arca, látom Misa Noszkovot, aki az életét áldozta értünk, értem is, s akinek a sírjánál fogadalmat tettem. Nézegetem a kis jelvényt, kitörlök néhány könnycseppet a szememből és tisztelgek Misa emléke előtt: Misa Noszkov! Teljesítettem, amit megfogadtam: talán - megtanultam a Te anyanyelvedet. .. SÁGI TÓTH TIBOR . Vili. 13. A MAPRJAL prágai V. kongresszusa előtt:
