Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1982. január-június (15. évfolyam, 1-25. szám)
1982-01-29 / 4. szám
Beleszületünk a világba és nem tudjuk az élet hogyan fog bánni velünk. Századunk első negyedében az alsólánci (Dolny Lanec) születésű Kovács József sem tudhatta, hogy milyen sors vár rá. Hatvan esztendónyi tapasztalattal a birtokában most viszont már van miről beszélnie. Magábaforduló, szűk kis világ volt a miénk. Gyerekkoromban talán még háromszáz lakosa sem .volt a falunknak. Banán, narancs? - ki hallott akkor ilyesmiről! Afrikáról csak annyit tudtunk, hogy az igen mesze van, s ott mindig nyár van. Azt ugyan nem értettük, hogyan lehetséges ez, de elhittük, mert azt mondták, hogy ősszel a gólyák és a fecskék oda mennek... Földhözragadt, munkában megfáradt parasztemberek éltek akorriban Alsóláncon. Apámnak jóformán csak egy zseb- kendönyi földje volt. Nem is tudtunk megélni belőle, úgyhogy kénytelen volt cselédnek szegődni a földesúr - Hedry birtokára. Mi ketten voltunk testvérek. Édesapám szerette volna, ha valamilyen módon kiszakadunk abból az átkozott föld- hözragadtságból. Tanoncinasoknak küldött. Engem kerékgyártónak, az öcsémet suszternek. Nagy merészség volt ez akkor, hiszen mesterséget tanulni előttünk senki nem ment a faluból. Én 1938 húsvét harmadnapján kerültem Tornára, Ba- barcsik Sándor kerékgyártó mesterhez. A tanoncidő három esztendő volt. A mesterrel kötött szerződés értelmében apámnak a taníttatásomért évente 4 mázsa búzát, 4 mázsa árpát és burgonyát kellett adnia, továbbá fizetnie kellett a betegse- gélyzőt. Nekem pedig az volt a kötelességem, hogy hallgassak, figyeljek és végrehajtsam a mester utasításait. A kerékgyártó szakma nem volt- köny- nyű mesterség. Akkor még mindent kézzel kellett csinálni. Fúró- és gyalugépekről, frézerekről, szalagfűrészről nem is hallottunk. Hajaj, mennyi verejtékünkbe került míg elkészült az a sok-sok kerékagy! Istenem, ha belegondolok, hogy ma már egy sincs meg belőlük! Hiányozni nem hiányoznak, de azt azért bánom ha szekeret nem is - lagalább egy szép kereket miért nem tartottam meg!? Csak úgy emlékeztetőnek, mert tudod, azok a kerekek is történelmet jelentettek. Bennük volt apám, anyám s az én nyomorúságom is... A mester jól ismerte a helyzetünket. Ezért volt úgy, hogy elengedett munkára. Többnyire árkot ásni mentem. Ezzel lehetett egy kis pénzt keresni. A szüleim tudtak miből legalább lajbit venni nekem. Negyvenben szabadultam, de mit érhetett nekem a szabadság, ha már folyt a háború?! Kilencszáznegyvenegyben nekem is hozta a postás a behívót. Mára- marosra rukkoltam, ahonnan pár napon belül áthelyeztek Rahóra. Berukkolt az öcsém, az apám is. Csak szegény anyánk maradt otthon. Levelet küldtünk neki, próbáltuk nyugtatni, de nem hiszem, hogy sikerült. Neki már Kassa is messzét jelentett, hát még azok a furcsa nevű helyek, ahonnan híradásainkat küldtük. Engem öt hónap után szerencsére leszereltettek, mert fájt a lábam és gyenge volt a fél szemem. Sajnos, édesapám nem jött haza a háborúból. A mai napig sem tudjuk hol esett el, hol van eltemetve, volt-e ki egyáltalán eltemesse... Az utolsó hírt 1945 tavaszán kaptuk róla. Tífuszt kapott és több más alsólánci társával a temesvári kórházban feküdt. Ót két héttel hamarabb kiengedték, mint a többi falubelit. A háború után még sokáig kerestettük, de reménytelenül. Édesanyám a fájdalmakba bele is roppant. 1947 októberében meghalt. Egyedül maradtam, egyedül, mint a télre itt rekedt beteg gólya. Az öcsém először Kassán dolgozott, később messzire ment - egészen Karvinába! Évek röpülnek el, hogy nem is látjuk egymást... Huszonhat éves voltam anyám halálakor. A háború ugyan véget ért, szakma is volt a kezemben, de a reménység igen nehezen eresztett gyökeret bennem. Tenni kellett valamit. Várnom nem volt mire - asszonyt kellett hozni a portára. Komendálás útján nősültem - Perényből. Ilon, a feleségem jó asszony. Jól megértettük egymást. Jóformán a semmiből indultunk. Ó is igen sokat tett azért, hogy meglehessünk valahogy. Gyerekünk csak egy született - no, nem azért mert meg akartunk gazdagodni! Az orvos mondta, hogy a feleségemre nézve veszélyes lenne a további szülés. A lányomnak - Ilonkának már két gyereke van, örülök, hogy szépen növekednek, s öreg napjainkban csengő gyermekhanggal van teli a ház. 1953-ban alapítótagként én is beléptem a szövetkezetbe. Kezdettől fogva, mint szakmunkás dolgoztam. A régi portán - ahol Ragályi Pista bácsiékkal laktunk egy házban - az eresztékben egy kis műhelyt is berendeztem. Ebben támogatott a szövetkezet is. Vettek egy Diesel-motort, ami aztán a cirkulát, a szalagfűrészt, a frézert hajtotta. Az efsz-ben elkezdődtek az építkezések. Az első istállókhoz én csináltam az ajtókat, az ablakokat. Lelkesen dolgoztam, bíztam a jövőben, mert tudtam, hogy most már végre olyan rednszer kezdődött, melyben valóban mindenki emberhez méltó módon élhet. Kocsmázni én sohasem kocsmáztam. Ami pénzt megkerestem, abból igyekeztem félrerakni. Pár év után már tudtam is venni egy portahelyet kint a Ciberésben és úgy terveztem, idővel egy takaros házacskát is építek rá. Aztán mikor már majdnem minden megvolt az építkezéshez, olyan dolog történt, amit senki sem várt. Alsó szomszédunknál - Miska bá- csiéknál 1955 április elsején kigyulladt a csűr. Nagy szárazság és óriási szél volt. Borzasztó volt az a nap, ma is rossz rá emlékezni! Rajtunk kívül vagy nyolc ház égett le. Biztosítva nem voltunk. Amit megtakarítottam, minden odaveszett a szerszámaim nagy része is. Megint mindent élőiről kellett kezdeni. Az államtól négyezer korona segélyt kaptam. A feleségem testvére szintén Láncra jött férjhez. Hozzájuk mentünk lakni. Egy évig laktunk ott és aztán hozzáláttunk az építkezéshez. A kétszoba-konyhás ház- ha nehezen is, de felépült. Az ajtókat, az ablakokat ón csináltam, ez pedig nagy megtakarítást jelentett. 1956-ban bevezették a faluba a villanyt. Igen nagy dolog volt ez is. Én minden új iránt igen fogékony voltam. A villamosság is rendkívül érdekelt, úgyhogy a szövetkezet többször elküldött villanyszerelő-tanfolyamra. Ha valami probléma volt a villannyal akár a szövetkezetben, akár a faluban, csak utánam jöttek. Én pedig mentem - egyszer sem mondtam, hogy nem érek rá. Emlékszem, egyszer valaki éjfél után kopogtatott az ajtón. Damko volt, az éjjeliőr. „Józsi, gyere ki, mert nincs villany, félünk, hogy megfagynak a csirkék“- mondta ö is összefagyva, mert kegyetlen hóvihar dúlt. Felöltöztem, vállamra akasztottam a szerszámos táskát és mentem. Az előírások szerint éjszaka az oszlopra nem is lett volna szabad felmászni, de én mégis felmentem és megcsináltam a biztosítékot. Igen bántott volna, ha az a több száz csirke az áramkiesés miatt pusztul el. A szövetkezetben hosszú éveken át gépszerelő volt a főbeosztásom, de mint mondottam a villannyal is foglalkoztam, no meg aztán asztalos- és ácsmunkával is. Amire csak futotta a tudásomból, azt én szívesen megcsináltam. Sokszor tényleg csak egy köszönömért. Többet nem vártam, így tartottam természetesnek, emberinek. A hatvanas évek elején a volt Hedry-kastély kultúrházzá való átalakításához is hozzá láttunk. Az átalakítás megtervezését és végrehajtását rám bízták, örülök, hogy olyan színpadot csináltunk, melyen a Thália ma is minden darabot el tud játszani! Egy időszakban képviselő is voltam. Az iskolaügyi bizottságban dolgoztam. A hatvanas években mozi is volt a falunkban. Négy éven át minden vasárnap este én vetítettem a filmeket. Szívesen csináltam, kikapcsolódást jelentett a munka után. Tizenhat termékeny esztendő után aztán az is bekövetkezett, amit azelőtt álmodni sem mertem volna! Szétlöktük azt a házat, amit a tűzvész után építettem, s egy újnak raktuk le az alapjait. Ekkor már vő is volt a háznál. Az új ház építését hetvenkettő májusában kezdtük el és hetvenhárom őszén már benne is laktunk. Nyolc szoba, összkomfort. Az egészben az a legérdekesebb, hogy ezt a házat sokkal könnyebb volt felépíteni, mint a tűz után azt a kicsit. Igaz, sok segítséget is kaptam. Akiknek az évek során ezt-azt megcsináltam, azok hívás nélkül jöttek segíteni és a munkájukért pénzt sem fogadtak el! Ez igen jól esett, soha sem fogom elfelejteni. Az új házban töltött első éjszakán sokat gondolkodtam. Végig pergettem életem eseményeit - és nem tagadom, kicsit el is érzékenyültem. Ki hitte volna, hogy a kis cselédházból valaha én ilyen palotába jutok... A szövetkezetben most nyugdíjasként is szívesen dolgoznék, de sajnos az egészségem már nem engedi. Az utolsó munkanapom 1974. május 30. volt. Buzi- tán az efsz egyik istállójában szereltem a tejmelegítöt. Alatta feküdtem, amikor azt éreztem, mintha egy tűvel a szemembe szúrtak volna. Levettem a szemüveget, megtöröltem a szemem és utána elvégeztem a szerelést. Este, ahogy hazamentem, még meg akartam csinálni a zárást, de csak homályosan látok. Be- húnyom a jobb szemem, nézek ki az ablakon. A két szárnyat nem látom, a harmadiknak is csak a felét! Meggyújtom a villanyt, nézek fel a csillárra, csak a felét látom! Itt már baj van - gondoltam magamban. Június 1-én egyébként a szövetkezetben új munkakört kellett volna elfoglalnom. Az efsz vezetősége úgy tervezte, hogy a villanykarbantartással mind az öt gazdasági udvaron engem és Buzsicki Lacit bízzák meg. Sajnos, június 1-én nem az új munkahelyet, de a kórházi ágyat foglaltam el, mert leszakadt a szemhártyám. Több, mint kilenc hétig feküdtem a kórházban. 1975-től pedig rokkantsági nyugdíjba helyeztek. Sok nehézségen mentem keresztül az életben és nem tudom mi vár még rám. Panaszra persze nincs okom. Szeretnek és tisztelnek mindenütt. A múltkor a járási nemzeti bizottságról és a pártról is voltak nálam. Nekem minden kitüntetésnél többet ér, hogy azt mondták: „Józsi, te nem vagy párttag, de mégis kommunista vagy... 4» Ennyi volt az, amit Kovács József az új esztendő első vasárnapján elmondott nekem . Mindehhez talán még annyit tenenék hozzá, hogy nyugdíjasán, egészségében megtörve sem engedi ujjai között eredménytelenül kicsorogni az időt. A lányának, aki már 15 esztendeje a falu élelmiszerboltjának a vezetője, segít az árusításban. Ha meghibásodik valamilyen elektromos gép, azt is szívesen megjavítja, no és a gyalupad sem porosodik, mert hol ezt, hol azt kell elkészíteni. Kovács József egy ősrégi mesterséget is magára vállalt - több mint negyven éve ő faragja az elhalálozottaknak a fejfát. De nemcsak mesterként dolgozik. A falu kulturális életébe is bekapcsolódik. A János vitézben például emlékezetesen játszotta el a király szerepét és a „Cserháti új kenyér“ című néprajzi összeállításban is közreműködött, megmutatván a fiataloknak két másik társával, hogy hogyan csépeltek valamikor a cséphadaróval... SZÁSZAK GYÖRGY EGY SZEMETES KONTÉNER PANASZA mk mm.: Azt hittem, az óév kevésbé nyugodt utolsó hetei után az új év érkeztével szebb időszak kezdődik életemben. Sajnos, úgy látszik, hiába reménykedtem, az 1982-es évnek sem bántja szemét a körülöttem heverő sok szemét. Hogy miért övez engem és társaimat oly gyakran e csúfság? Nem, nem a toronyházak lakói a hanyagok... Nekik ugyanis más megoldásuk nincs, mint az, hogy a hulladékkal megtelt kosarat vagy napokig megtűrik a konyha sarkában, vagy lehozzák és... Csakhogy, amikor én színültig megtelek - ez pedig gyakori az utóbbi időben, mert állítólag a városi köztisztasági vállalat is takarékoskodik az üzemanyaggal - a lakó, aki sem az erkélyt, sem otthona kisebbik szobáját nem hajlandó szemétmegörzövé változtatni, ide szórja kosara tartalmát. • A hiba másutt van, kérem! Ott, hogy amíg az egyik ember tudja az illemet, a másik még a feladatát sem akarja ismerni. Hogy ezt honnan veszem? Biztos helyről tudom. Saját pléhfülemmel hallottam a minap, amint a tőlem távozó szemétgyűjtő kocsi kezelőit egy járókelő arra kérte, hogy ne hagyják ott a körülöttem díszelgő szemétdombot, mire ők - ,,Minket azért nem fizetnek..., meg aztán lapátunk sincs..." - válasszal intézték el a dolgot. Hát ezt érdemeljük mi, szemeteskonténerek? Itt állunk csúfnak Kassa (A szerző felvétele) (Koéice) egyik új lakótelepének kellős közepén, s amikor a szél is úgy akarja, gyűrött, koszos papírdarabkákkal integetünk az érkező idegeneknek, ismerősöknek egyaránt, néha pedig még színes papíresővel is kedveskedünk nekik. Meg aztán ez így alighanem egészségtelen is. Nemde?! Pléharcunk mindezért sokszor pirul, olykor-olykor már majdnem lángot is vet. Vagy talán az lenne a jó, mert akkor legalább a szemét nagyja elégne? Lehet, de úgy kiégetten - men aligha győzne minket valaki olyan gyakran mázolgatni - újfent nem ille- nénk a városképbe. Mi, akik a hozzánk is eljutó különböző iratokból tudunk a ,, Szebb Kassáén" mozgalom létezéséről, azt tartanánk a legjobb megoldásnak, ha ott, ahol a szükség úgy kívánja, gyakrabban ürítenék ki tartalmunkat. Ha mégsem, akkor bizony ezután is sokszor leszünk nyakig érő piszokban, torkig szeméttel. Ez pedig nemcsak ránk vet rossz fényt... A Fibich utcán (és nemcsak ott) búslakodó konténerek bármelyikének panaszát lejegyezte GAZDAG JÓZSEF
