Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1982. január-június (15. évfolyam, 1-25. szám)

1982-01-22 / 3. szám

ÖREGEK... A baleseti statisztikák tanúsága szerint a balesetek kb. 80-90 szá­zaléka lakott területeken történik. Az áldozatok pedig a kisgyerme­kek, de még több esetben az idős emberek közül kerülnek ki. Az egészen kicsi gyerekeket 5-6 éves korig bizony nagyon nehéz fegyelmezni, és a közlekedés sza­bályaira megtanítani pedig még nem lehet őket, mert azt nem értik meg. Itt a szülő fokozott figyelmé­re van szükség. Az idősebb embereknél meg az életkori sajátosságok befolyásol­ják a gyalogosbalesetek bekövet­kezését. Az idős emberekre leg­alább úgy odakellfigyelnieajármú- vezetónek, mint a gyerekekre. Őket nem nevelhetjük már, ezért ismernük kell sajátos magatartási formájukat: szórakozottan, sok esetben elgondolkozva, csak egy pontba nézve közlekednek. A jár­dáról való lelépéskor a beidegzett jobbra - balra való tekintés sok­szor az idős embernél rossz látása miatt nem megbízható, mivel nem tudja már jól megítélni a távolsá­got, s így sokszor féktávolságon belül lép le az autó elé. - Az idősek másik csoportjába tartoz­nak a „virgonc“ öregek, akik nem akarják tudomásul venni, hogy már eljártak az évek fölöttük, s hogy az utat megrövidítsék, nem mennek el a sarkon levő zebráig, vagyis a kijelölt átkelőhelyig, ha­nem vagy átszaladnak az úton vagy átbújnak a lánckorlát alatt, esetleg átlépik azt, és nem is gon­dolják, milyen súlyos életveszély­nek teszik ki magukat a forgalmas utcán és mennyire veszélyeztetik a járművezető, esetleg a többi já­rókelő életét is meggondolatlansá- gukkal.^Ezért nem lehet elég gyak­ran és elég nyomatékosan figyel­meztetni az idősebb járókelőket, hogy ügyeljenek testi épségükre és könnyelműségükkel ne rövidít­sék meg a már úgyis rövidre sza­bott életüket. _ p p _ Pompás sport­kocsival örven­deztette meg a rali-kategóriát a Ford. Az Es­cort RS-válto­zatának a mo­torja 1,7 literes, turbófeltöltóses 6s 4 hengeres. A jármű 1962- ben kel ver­senyre a többi­ekkel, a Gruppé B-ben - minden bizonnyal si­kerrel RUGALMAS LÖKHÁRÍTÓK Minden bizonnyal sokan elgon­dolkoztak már azon, hogy az alap­vetően biztonságosnak kikiáltott autókon éppen a szekunder biz­tonság érdekében milyen sokféle irányzat - energiaelnyelő utastér- párnázás, szuperautomatikus biz­tonsági öv, légzsák, energiaelnye­lő külső karosszériaelem, rugal­mas lökhárító - is szerephez ju­tott. Az úgynevezett kísérleti biz­tonsági autók megteremtésekor pedig követelmény volt, hogy olyan közlekedési eszközt kell elő­állítani, amelyben az autó és uta­sa, még nagy erejű frontális ütkö­zéskor is megmeneküljön a bal­eset végzetes következményeitől. Vagy legalábbis legyen valami esélye a túlélésre... A szakembe­rek kategorikusan nem vonták két­ségbe egy ilyen autó előállításá­nak a lehetőségét, de leszögez­ték: az átlagos pénzű vásárló szá­mára belátható időn belül szinte utópia egy ilyen autó megszer­zése ... Közben - és még a vita hevé­ben - azért a sorozatgyártású autókon is egyre-másra jelennek meg a legkülönbözőbb közleke­désbiztonsági újítások, ötletek és találmányok. Jók is, és rosszak is. Ennek tulajdonítható, hogy a.sé­rülést okozható éles szélű belső szerelvényeket lesarkították, a ba­lesetveszélyes fogantyúkat, kap­csolókat párnák mögé rejtették, az ajtók zárásán javítottak, dúsabb kárpitozást alkalmaztak, az ülése­ket kényelmesebbé formálták és megjelentek a biztonsági kormá­nyok, fékek, övék, és nem utolsó­sorban a robusztus energiaelnyelő külső és belső karosszériaelemek. Tény, hogy a külső és belső ener­giaelnyelő szerelvények és beté­tek az autóban utazóknak az átla­gosnál nagyobb biztonságérzetet adnak. Ennek azonban ára is van: miattuk ugyanis az autó jóval ne­hezebb lesz, s az adott erőforrás lomhábban reagál a gázpedál le­nyomására, s a kocsi gyorsulási adottságai is kedvezőtlenebb érté­ket mutatnak majd. Márpedig a biztonságos (és jóllehet mérték­tartó) autózásnak a jó gyorsulási adottság is előfeltétele. Közismert, hogy veszélyhelyzetből igen gyak­ran nem a fék, hanem éppen a gáz­adás (a robbanékonyság) ment­het ki bennünket. Amit nyerünk tehát a réven, esetleg éppen a vámon veszítjük el. És gondoljunk csak arra, hogy az igazán gyors, robbanékony sportautóknak - „betontorpedók­nak“ - szinte egyáltalán nincs is lökhárítójuk. Az ütközési energia­elnyelő zóna ugyanis külsőre szin­te láthatatlanul, szerves egységet képez a karosszériával. A szomo­rú példák sora a bizonyíték arra, hogy a nagy erejű frontális ütközé­sek kivédésének ma még nincs igazán ellenszere. Mert más lapra tartozik, hogy a mai modern autó­kon mind gyakrabban tűnnek fel elöl, hátul és oldalt is az egyfajta energiaelnyeiö betéteket tartalma­zó díszítőelemek. Olyanok, ame­lyek a zsúfolt városi és országúti forgalomban gyakran adódó ki­sebb koccanásokat kivédik, illetve maradandó alakváltozás nélkül (a kisebb ütközés után újra felveszik eredeti alakúkat) elviselik. De nem szabad nagyobb jelentőséget tu­lajdonítani nekik: az autóban ülök biztonsága alapvetően az előrelá­tó, korrekt vezetésen, józan tem­pótartáson és adott esetben ve­szélyelhárító manőverezési ügyességükön múlik... Még így is, az ilyen impozáns, robusztus lökhárítók és díszítő oldalelemek is csupán mérsékelt erejű ütközéskor nyújthat­nak védelmet a karosszériának és a kocsiban ülőknek. Felszerelésüket és robusztusz kialakításukat minden határon túl nem lehet növelni, hiszen az ilyen törekvéssel minden esetben szemben áll a súlytöbblet, a külön előállítási, vala­mint az üzemeltetési költség. S ilyenkor már méltán vetődik fel a kérdés: vajon megéri-e? SZÁNTÓ GYÖRGY ELSŐSEGÉLY-TANFOLYAM A légzés pótlása Ha a közúti baleset eszméletlen sérültjét szabályszerűen hanyattfektettük, s fejének hátrabuktatásával, a gégebemenet szabaddá tételével biztosítottuk a légutak átjárhatóságát, mester­séges lélegeztetéssel fogunk hozzá a légzés pótlásához. Kerülni kell a sok évtizeden át tanított s alkalmazott fáradságos, kézi mesterséges lélegeztetést, mert ez még jól és kitartóan végezve sem képes a tüdőben annyi levegőt váltani, amennyire a lét fenntartásához és az élesztőshez van szükség. A legkorszerűbb és legeredményesebb éppen a legősibb módszer, a befúvásos lélegeztetés a sérült száján vagy orrát át, tüdőből tüdőbe juttatja a levegőt. A levegőben, amelyet kilélegzünk, egyrészt van még bizonyos mennyiségű oxigén, másrészt a kilélegzett levegőben levő széndioxid vegyileg is működésre ingerli a sérült léqzóközpontját. Előfordul, hogy a baleset sérültjét arccal a földre bukva találjuk. Ilyenkor óvatosan - különösen gerinc vagy nyakcsigolya törés gyanúja esetén - fejét megtámasztva fordítjuk magunk felé, hanyatt fekvésben. Egyik kezünket a tarkója alatt, másikat a homlokán tartva hajlítjuk hátra kissé a fejét, hogy megnyíljanak a légutak. Ha nem nyílik ki eléggé a száj, a tarkót tartó kézzel nyúlunk előre, hogy jobban kinyithassuk. Némely esetben a fej hátrahajlításával nem érjük el a légutak átjárhatóságát, ilyenkor az alsó állcsontot igyekszünk elórehúzni, miáltal az alsó fogsor a felső elé kerül. Két kezünk mutató-, közép- és gyúrúsújjait az állkapocsszöglet mögé s a fülcimpa alá nyúlva, erővel húzzuk az állcsontot előrefelé, ugyanakkor tartsuk a sérült fejét hátrahajtva, és hüvelykujjunkkal húzzuk fel a felső ajkat. Ekkor a szájból szájba fúvás lélegeztető módszere alkal­mazható. Ha a hátrabillentett fejű eszméletlen sérült szája nem nyitható ki, vagy nagyméretű száj- és állcsontsérülést szenvedett, a száj­ból orrba fúvás módszerével próbálkozunk. Szájból szájba: Bal kézzel a sérült tarkóját támasztva, job­bunkkal homlokát hátra, ill. lefelé szorítva ugyanennek a kéznek a hüvelyk- és mutatóujjával befogjuk az orrlyukait. Nyitott szájjal mély lélegze­tet veszünk, és szájunkat a sé­rült szájára tapasztjuk. Tü­dőnkből a tüdejébe fújjuk a le­vegőt; mellkasának emelkedé­se árulja el, hogy a levegő oda is jutott. Felemelve fejünket új léleg­zetet veszünk, úgy figyelve meg közben a sérült mellkasát, hogy fülünk a szája előtt van, ezzel érzékeljük a levegő visszaáramlását a tüdőből, amit a mell­kas süllyedésén is látunk. Szájból orrba: Egyik ke­zünk a homlokot szorítva a fe­jet nyomja hátra, a másik kéz hüvelyk- és mutatóujja a száj­nyílást tartja zárva. Szájunkat tágra nyitva kell az orra boríta­ni, nehogy az orrlyukak elzá­ródjanak. A befúvást elvégezve ismét elemeljük arcunkat, hogy füllel és szemmel figyeljük meg a ki­légzést, amelyet a sérült száját felnyitva könnyíthetünk meg. Szájból orrba és szájba: Így csecsemők és kisgyermekek esetében lélegeztetünk, ha az újraélesztést végző személy szájá­val át tudja fogni és el tudja zárni a külvilágtól mindkét légúti bemenetet. A tüdőből tüdőbe fúvás módszerével végzendő mesterséges lélegeztetés eljárásai során igénybe vehetünk befúvócsövet, amely a szakszerűen felszerelt mentöládák tartozéka. A legtöbb balesetnél azonban nincs kéznél ilyenfajta eszköz. Az életmentés érdekében félre kell tenni bármiféle gátlást, pl. fertőzéstől való félelmet, undort. A szájból szájba vagy orrba fúvó lélegeztetést ennek ellenére ajánlatos zsebkendőn vagy más laza szövésű textilanyagon át végezni. Tételezzük fel, hogy a gépkocsi vezetőjét eszméletlen állapot­ban találtuk a volán mögött. Kiemelve a kocsiból és az úttest szélén lefektetve megvizsgáltuk s megállapítottuk, hogy lélegzik. Mindenesetre eltávolítjuk szájából alsó, szabadon lógó részleges műfogsorát, nehogy belélegezze. Mint hogy vérzést, végtagtörést vagy más látható és kitapintható sérülést nem látunk rajta, stabilizált oldalhelyzetbe fektetjük, valaki mellette marad, vagy ha egyedül vagyunk, szemmel tartjuk, hogy ellenőrizzük légzését és készenlétben legyünk, hogy hányás esetén kitisztítsuk a száját, szabaddá tegyük gégebemenetét. Ennél többet aligha tehetünk, amíg meg nem érkezik az orvosi segítség. Ugyancsak eszméletlen sérültnél fülünkkel és szemünkkel megfigyeltük, hogy lélegzik, de légzése alig észlelhető, vagy szabálytalan, kapkodó. Ennél a fektetés és a légutak szabaddá tétele után azonnal hozzáfogunk a kisegítő lélegeztetéshez, ami azt jelenti, hogy minden lélegzetvételnél szájába fújjuk a tüdőnk­ben levő levegőt; ritka lélegzetvétel esetén közbe is iktatunk befúvást úgy, hogy a légzés gyakorisága percenként 12 be-, ill. kilégzés legyen. Az eszméletlen sérültnél a mélyebbre beszívott vérrög vagy hányadék, esetleg kitört fogak is gátolhatják a lég­zést, és a befúváskor nem figyelhető meg a mellkas emelkedése. Ha nem sikerül az állkapocs előrehúzásával, a szájüreg kitisztítá­sával eredményt elérnünk, megkísérelhetjük a sérültnek a lapoc­kák közti hátbavágásával szabaddá tenni a légutakat, s azután látunk újra a mesterséges lélegeztetésnek. Említsük meg ehelyütt, hogy zsenge korban levő gyermekek esetében kisebb erővel kell végeznünk a fő hátrahajtását és a levegő befúvását. A mesterséges lélegeztetést azonban cse­csemőnél 40, gyermeknél 20-25 percenkénti befúvással hajtjuk végre. Az érverést csecsemőnél nem a nyaki verőeret tapintva vizsgáljuk, hanem a bal mellbimbó táján a bőrfelületre helyezett ujjunkkal érzékeljük a szív dobbanásait. Következik: A vérkeringés felújítása ÚJ SZÚ 16 (am) 1982. I. 22.

Next

/
Thumbnails
Contents