Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1982. január-június (15. évfolyam, 1-25. szám)
1982-01-22 / 3. szám
ÖREGEK... A baleseti statisztikák tanúsága szerint a balesetek kb. 80-90 százaléka lakott területeken történik. Az áldozatok pedig a kisgyermekek, de még több esetben az idős emberek közül kerülnek ki. Az egészen kicsi gyerekeket 5-6 éves korig bizony nagyon nehéz fegyelmezni, és a közlekedés szabályaira megtanítani pedig még nem lehet őket, mert azt nem értik meg. Itt a szülő fokozott figyelmére van szükség. Az idősebb embereknél meg az életkori sajátosságok befolyásolják a gyalogosbalesetek bekövetkezését. Az idős emberekre legalább úgy odakellfigyelnieajármú- vezetónek, mint a gyerekekre. Őket nem nevelhetjük már, ezért ismernük kell sajátos magatartási formájukat: szórakozottan, sok esetben elgondolkozva, csak egy pontba nézve közlekednek. A járdáról való lelépéskor a beidegzett jobbra - balra való tekintés sokszor az idős embernél rossz látása miatt nem megbízható, mivel nem tudja már jól megítélni a távolságot, s így sokszor féktávolságon belül lép le az autó elé. - Az idősek másik csoportjába tartoznak a „virgonc“ öregek, akik nem akarják tudomásul venni, hogy már eljártak az évek fölöttük, s hogy az utat megrövidítsék, nem mennek el a sarkon levő zebráig, vagyis a kijelölt átkelőhelyig, hanem vagy átszaladnak az úton vagy átbújnak a lánckorlát alatt, esetleg átlépik azt, és nem is gondolják, milyen súlyos életveszélynek teszik ki magukat a forgalmas utcán és mennyire veszélyeztetik a járművezető, esetleg a többi járókelő életét is meggondolatlansá- gukkal.^Ezért nem lehet elég gyakran és elég nyomatékosan figyelmeztetni az idősebb járókelőket, hogy ügyeljenek testi épségükre és könnyelműségükkel ne rövidítsék meg a már úgyis rövidre szabott életüket. _ p p _ Pompás sportkocsival örvendeztette meg a rali-kategóriát a Ford. Az Escort RS-változatának a motorja 1,7 literes, turbófeltöltóses 6s 4 hengeres. A jármű 1962- ben kel versenyre a többiekkel, a Gruppé B-ben - minden bizonnyal sikerrel RUGALMAS LÖKHÁRÍTÓK Minden bizonnyal sokan elgondolkoztak már azon, hogy az alapvetően biztonságosnak kikiáltott autókon éppen a szekunder biztonság érdekében milyen sokféle irányzat - energiaelnyelő utastér- párnázás, szuperautomatikus biztonsági öv, légzsák, energiaelnyelő külső karosszériaelem, rugalmas lökhárító - is szerephez jutott. Az úgynevezett kísérleti biztonsági autók megteremtésekor pedig követelmény volt, hogy olyan közlekedési eszközt kell előállítani, amelyben az autó és utasa, még nagy erejű frontális ütközéskor is megmeneküljön a baleset végzetes következményeitől. Vagy legalábbis legyen valami esélye a túlélésre... A szakemberek kategorikusan nem vonták kétségbe egy ilyen autó előállításának a lehetőségét, de leszögezték: az átlagos pénzű vásárló számára belátható időn belül szinte utópia egy ilyen autó megszerzése ... Közben - és még a vita hevében - azért a sorozatgyártású autókon is egyre-másra jelennek meg a legkülönbözőbb közlekedésbiztonsági újítások, ötletek és találmányok. Jók is, és rosszak is. Ennek tulajdonítható, hogy a.sérülést okozható éles szélű belső szerelvényeket lesarkították, a balesetveszélyes fogantyúkat, kapcsolókat párnák mögé rejtették, az ajtók zárásán javítottak, dúsabb kárpitozást alkalmaztak, az üléseket kényelmesebbé formálták és megjelentek a biztonsági kormányok, fékek, övék, és nem utolsósorban a robusztus energiaelnyelő külső és belső karosszériaelemek. Tény, hogy a külső és belső energiaelnyelő szerelvények és betétek az autóban utazóknak az átlagosnál nagyobb biztonságérzetet adnak. Ennek azonban ára is van: miattuk ugyanis az autó jóval nehezebb lesz, s az adott erőforrás lomhábban reagál a gázpedál lenyomására, s a kocsi gyorsulási adottságai is kedvezőtlenebb értéket mutatnak majd. Márpedig a biztonságos (és jóllehet mértéktartó) autózásnak a jó gyorsulási adottság is előfeltétele. Közismert, hogy veszélyhelyzetből igen gyakran nem a fék, hanem éppen a gázadás (a robbanékonyság) menthet ki bennünket. Amit nyerünk tehát a réven, esetleg éppen a vámon veszítjük el. És gondoljunk csak arra, hogy az igazán gyors, robbanékony sportautóknak - „betontorpedóknak“ - szinte egyáltalán nincs is lökhárítójuk. Az ütközési energiaelnyelő zóna ugyanis külsőre szinte láthatatlanul, szerves egységet képez a karosszériával. A szomorú példák sora a bizonyíték arra, hogy a nagy erejű frontális ütközések kivédésének ma még nincs igazán ellenszere. Mert más lapra tartozik, hogy a mai modern autókon mind gyakrabban tűnnek fel elöl, hátul és oldalt is az egyfajta energiaelnyeiö betéteket tartalmazó díszítőelemek. Olyanok, amelyek a zsúfolt városi és országúti forgalomban gyakran adódó kisebb koccanásokat kivédik, illetve maradandó alakváltozás nélkül (a kisebb ütközés után újra felveszik eredeti alakúkat) elviselik. De nem szabad nagyobb jelentőséget tulajdonítani nekik: az autóban ülök biztonsága alapvetően az előrelátó, korrekt vezetésen, józan tempótartáson és adott esetben veszélyelhárító manőverezési ügyességükön múlik... Még így is, az ilyen impozáns, robusztus lökhárítók és díszítő oldalelemek is csupán mérsékelt erejű ütközéskor nyújthatnak védelmet a karosszériának és a kocsiban ülőknek. Felszerelésüket és robusztusz kialakításukat minden határon túl nem lehet növelni, hiszen az ilyen törekvéssel minden esetben szemben áll a súlytöbblet, a külön előállítási, valamint az üzemeltetési költség. S ilyenkor már méltán vetődik fel a kérdés: vajon megéri-e? SZÁNTÓ GYÖRGY ELSŐSEGÉLY-TANFOLYAM A légzés pótlása Ha a közúti baleset eszméletlen sérültjét szabályszerűen hanyattfektettük, s fejének hátrabuktatásával, a gégebemenet szabaddá tételével biztosítottuk a légutak átjárhatóságát, mesterséges lélegeztetéssel fogunk hozzá a légzés pótlásához. Kerülni kell a sok évtizeden át tanított s alkalmazott fáradságos, kézi mesterséges lélegeztetést, mert ez még jól és kitartóan végezve sem képes a tüdőben annyi levegőt váltani, amennyire a lét fenntartásához és az élesztőshez van szükség. A legkorszerűbb és legeredményesebb éppen a legősibb módszer, a befúvásos lélegeztetés a sérült száján vagy orrát át, tüdőből tüdőbe juttatja a levegőt. A levegőben, amelyet kilélegzünk, egyrészt van még bizonyos mennyiségű oxigén, másrészt a kilélegzett levegőben levő széndioxid vegyileg is működésre ingerli a sérült léqzóközpontját. Előfordul, hogy a baleset sérültjét arccal a földre bukva találjuk. Ilyenkor óvatosan - különösen gerinc vagy nyakcsigolya törés gyanúja esetén - fejét megtámasztva fordítjuk magunk felé, hanyatt fekvésben. Egyik kezünket a tarkója alatt, másikat a homlokán tartva hajlítjuk hátra kissé a fejét, hogy megnyíljanak a légutak. Ha nem nyílik ki eléggé a száj, a tarkót tartó kézzel nyúlunk előre, hogy jobban kinyithassuk. Némely esetben a fej hátrahajlításával nem érjük el a légutak átjárhatóságát, ilyenkor az alsó állcsontot igyekszünk elórehúzni, miáltal az alsó fogsor a felső elé kerül. Két kezünk mutató-, közép- és gyúrúsújjait az állkapocsszöglet mögé s a fülcimpa alá nyúlva, erővel húzzuk az állcsontot előrefelé, ugyanakkor tartsuk a sérült fejét hátrahajtva, és hüvelykujjunkkal húzzuk fel a felső ajkat. Ekkor a szájból szájba fúvás lélegeztető módszere alkalmazható. Ha a hátrabillentett fejű eszméletlen sérült szája nem nyitható ki, vagy nagyméretű száj- és állcsontsérülést szenvedett, a szájból orrba fúvás módszerével próbálkozunk. Szájból szájba: Bal kézzel a sérült tarkóját támasztva, jobbunkkal homlokát hátra, ill. lefelé szorítva ugyanennek a kéznek a hüvelyk- és mutatóujjával befogjuk az orrlyukait. Nyitott szájjal mély lélegzetet veszünk, és szájunkat a sérült szájára tapasztjuk. Tüdőnkből a tüdejébe fújjuk a levegőt; mellkasának emelkedése árulja el, hogy a levegő oda is jutott. Felemelve fejünket új lélegzetet veszünk, úgy figyelve meg közben a sérült mellkasát, hogy fülünk a szája előtt van, ezzel érzékeljük a levegő visszaáramlását a tüdőből, amit a mellkas süllyedésén is látunk. Szájból orrba: Egyik kezünk a homlokot szorítva a fejet nyomja hátra, a másik kéz hüvelyk- és mutatóujja a szájnyílást tartja zárva. Szájunkat tágra nyitva kell az orra borítani, nehogy az orrlyukak elzáródjanak. A befúvást elvégezve ismét elemeljük arcunkat, hogy füllel és szemmel figyeljük meg a kilégzést, amelyet a sérült száját felnyitva könnyíthetünk meg. Szájból orrba és szájba: Így csecsemők és kisgyermekek esetében lélegeztetünk, ha az újraélesztést végző személy szájával át tudja fogni és el tudja zárni a külvilágtól mindkét légúti bemenetet. A tüdőből tüdőbe fúvás módszerével végzendő mesterséges lélegeztetés eljárásai során igénybe vehetünk befúvócsövet, amely a szakszerűen felszerelt mentöládák tartozéka. A legtöbb balesetnél azonban nincs kéznél ilyenfajta eszköz. Az életmentés érdekében félre kell tenni bármiféle gátlást, pl. fertőzéstől való félelmet, undort. A szájból szájba vagy orrba fúvó lélegeztetést ennek ellenére ajánlatos zsebkendőn vagy más laza szövésű textilanyagon át végezni. Tételezzük fel, hogy a gépkocsi vezetőjét eszméletlen állapotban találtuk a volán mögött. Kiemelve a kocsiból és az úttest szélén lefektetve megvizsgáltuk s megállapítottuk, hogy lélegzik. Mindenesetre eltávolítjuk szájából alsó, szabadon lógó részleges műfogsorát, nehogy belélegezze. Mint hogy vérzést, végtagtörést vagy más látható és kitapintható sérülést nem látunk rajta, stabilizált oldalhelyzetbe fektetjük, valaki mellette marad, vagy ha egyedül vagyunk, szemmel tartjuk, hogy ellenőrizzük légzését és készenlétben legyünk, hogy hányás esetén kitisztítsuk a száját, szabaddá tegyük gégebemenetét. Ennél többet aligha tehetünk, amíg meg nem érkezik az orvosi segítség. Ugyancsak eszméletlen sérültnél fülünkkel és szemünkkel megfigyeltük, hogy lélegzik, de légzése alig észlelhető, vagy szabálytalan, kapkodó. Ennél a fektetés és a légutak szabaddá tétele után azonnal hozzáfogunk a kisegítő lélegeztetéshez, ami azt jelenti, hogy minden lélegzetvételnél szájába fújjuk a tüdőnkben levő levegőt; ritka lélegzetvétel esetén közbe is iktatunk befúvást úgy, hogy a légzés gyakorisága percenként 12 be-, ill. kilégzés legyen. Az eszméletlen sérültnél a mélyebbre beszívott vérrög vagy hányadék, esetleg kitört fogak is gátolhatják a légzést, és a befúváskor nem figyelhető meg a mellkas emelkedése. Ha nem sikerül az állkapocs előrehúzásával, a szájüreg kitisztításával eredményt elérnünk, megkísérelhetjük a sérültnek a lapockák közti hátbavágásával szabaddá tenni a légutakat, s azután látunk újra a mesterséges lélegeztetésnek. Említsük meg ehelyütt, hogy zsenge korban levő gyermekek esetében kisebb erővel kell végeznünk a fő hátrahajtását és a levegő befúvását. A mesterséges lélegeztetést azonban csecsemőnél 40, gyermeknél 20-25 percenkénti befúvással hajtjuk végre. Az érverést csecsemőnél nem a nyaki verőeret tapintva vizsgáljuk, hanem a bal mellbimbó táján a bőrfelületre helyezett ujjunkkal érzékeljük a szív dobbanásait. Következik: A vérkeringés felújítása ÚJ SZÚ 16 (am) 1982. I. 22.
