Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1982. január-június (15. évfolyam, 1-25. szám)
1982-01-22 / 3. szám
ÚJ szú 15 1982.1. 22. »I HEB MBS Khmerek a Vöröskereszt kocsijánál. Gyógyulásukat szovjet orvosoknak köszönhetik A szovjet egészségügyi csoport a legnagyobb kánikula idején, januárban érkezett Phnom Penhbe, amikor az európa1 ember három perc alatt leég a napon. Előbb egyszerűen hozzá kellett szokniuk a hőséghez. Amikor pedig meglátták a várost ... A város már kezdett magához térni a Pol Pot-leng Sary-klikk uralmának szörnyű négy éve után. Akik túlélték, azoknak a nulláról kellett kezdeniük, mert se fedél a fejük felett, se munkájuk nem volt, nem is szólva az orvosi ellátásról meg egyébről. Hány év szükséges ahhoz, hogy ez a múltba visszavetett ország helyreállítsa népgazdaságát, városait, iskoláit, elérje a korábbi életszínvonalat? A felszabadulás óta mindössze egy esztendő telt el... A szovjet orvosok voltak az első külföldi egészségügyi szakemberek, akik Kambodzsába érkeztek. Gyógyszereket, gyermektápszert, tejport hoztak magukkal és mentőautókat. Az autóknak rendkívüli hasznát vették. Segítségükkel mindenhova el lehetett jutni. Gondot csak az okozott, nehogy elgázoljanak egy-egy, az autóforgalomtól teljesen elszokott kerékpárost vagy szekerest. Az emberek nemcsak a közlekedési szabályokat, hanem a közlekedést is elfelejtették. ... Vlagyimir Verescsagin, az egyik moszkvai rendelőintézet körzeti belgyógyásza a tokmaói kórházban dolgozott. Rendeléseire, akárcsak a csoport többi orvosához is, ha egy napon száz ember jelentkezett, mindnek segítséget kellett nyújtani. A kambodzsai egészségügyi miniszter a csoport hazatérése előtt átnyújtotta a szovjet orvosoknak a jelenleg érvényes két kormánykitüntetés egyikét, a Kambodzsa felszabadításáért érmet, miközben elmondta, hogy a csoport harmincezemél több beteget látott el. Harmincezer ember! Két belgyógyász, két felcser, két ápolónő és két gépkocsivezető nyújtott nekik orvosi segítséget nem egészen kilenc hónap alatt! A rendelésen megjelentek között néha teljesen egészséges emberek is voltak. A szovjet egészségügyiek eleinte arra gyanakodtak, hogy a tolmácsolásban van a hiba. Megjelenik a páciens, de nem derül ki, mi a panasza, hol és mi fáj neki. A kórház dolgozói később elmagyarázták, miről van szó. Az egészségesek azért jönnek el, hogy lássák a szovjet orvosokat és váltsanak velük néhány szót. Emberi szóra, emberi bánásmódra vágytak. Nem lehetett haragudni a hívatlan látogatókra sem. A szovjet orvosok a Monorom szállóban laktak, és valahányszor elindultak kocsijukon Takmaóba, Kendal tartomány (Phnom Penh is ide tartozik) ott lévő központi kórházába, gyerekek futottak a kocsi után.- Mit kiabálnak? - kérdezték az orvosok a tolmácstól.- Csak úgy kiabálnak - válaszolta a lány. - Akarnak valamit?- Nem, egyszerűen csak örülnek. A falvakban egymás után épültek a rendelők, és mindet a szovjet orvosok nyitották meg; nemcsak „felszentelték“ az aprócska kórházakat, hanem gyógyszerkészleteket hagytak ott, a személyzetet pedig ellátták tanácsokkal. Nagy szükség volt rájuk, hiszen az országban még kolerás megbetegedések is előfordultak. De nem a kolera volt a legszörnyűbb. Megjelent a rendelésen olyan beteg is, akinek előre álltak a sarkai, a kínzás jelei. A börtönben olyan kérdéseket tettek fel neki, amelyekre nem tudott, vagy nem akart válaszolni. Jöttek emberek, szögek nyomaival a lábukon. Talán nem is kérdeztek tőlük semmit, talán csak elvakult gonoszságból kínozták meg őket, mert büntetlenül tehették. Hogyan lehet ilyen esetekben objektívan diagnosztizálni? Lip, a takmaói kórház egyik ápolónője és tolmácsa még abban a khmer-szovjet kórházban kezdett annak idején dolgozni, amelyet 1961-ben építettek a Szovjetunió segítségével. Lip a terror éveiben öt gyermekét vesztette el, csak egy fia maradt életben. A khmer-szovjet kórházat a polpotisták bezárták. Mellette és helyette (vagy talán gúnyból) felépítettek egy fabarakkot, ami emlékeztetett a börtönbarakkokra, mondván, itt gyógyulhattok kedvetekre. A takmaói kórház akkor börtönné alakult át. Ez még ma is jól látható: az ablakokon még ott a rács, a priccseken „a foglyok rögzítésére“ szolgáló eszközök. A jelenlegi főorvos az egyetlen olyan felsőfokú orvosi végzettségű ember, aki a kórház személyzetéből életben maradt. Az idő tájt Bati helységben egy volt börtönre bukkantak. A szovjet csoportot meghívták, legyen jelen a feltárásnál. A nyomokból ítélve valamennyi foglyot megsemmisítették, és ki tudja, meddig maradt volna rejtve még ez a gaztett, ha egy volt polpotista katona meg nem mutatja a helyét. A börtön egy mezőgazdasági technikum épületében volt. Nem akárhogy végezték itt ki az embereket. Tizes csoportokban összekötözték a kezüket szögesdróttal, ezt rákapcsolták egy traktor gyújtómágnesére, és áramot bocsátottak bele. Amikor az emberek összeestek az elektrosokktól, szétverték a fejüket. Több mint ötezer ember maradványai kerültek elő. Nem, az országnak nem pusztán orvosi segítségre volt szüksége, hanem újraélesztésre. Takmao a borzalmas sokk ellenére szemlátomást éledezett. Gyarapodott a lakosság, beindultak az üzemek, működésbe hozták a tömegközlekedést. Március nyolcadikán Inna Glagyilina nővér hármas ikreket segített a világra, három legénykét. Nemsokára júliustól kezdve a városban már hangversenyre is sor került. Megnyíltak a tanintézetek: az értelmiség néhány képviselője a csodával határos módon megmenekült. Idővel a munka, ha rjem is könnyebb, de szervezettebb lett. összeállítottak és sokszorosítottak egy rövid tájékoztatót a gyógyszerek adagolásáról. Szveta Kazakova nővér körül az iskolai szünidő kezdetén spontán „szanitéc őrs“ jött létre. A 11-12 éves kislányok mindennap megjelentek, mintha munkába járnának, hogy segítsenek „Szveta mamának". A munkanap gyakran kis házikoncerttel ért véget. A kislányok táncra perdültek. A gyerekek itt csaknem előbb kezdenek táncolni, mint beszélni, tanulni. Az egyik ilyen spontán koncerten egy kétéves kislány egy bonyolult khmer táncot adott elő, az anyja éneke szolgáltatta hozzá a kísérőzenét. A kicsi kecsesen, egy felnőtt balerina komolyságával mutatta be táncát. A takmaói kórház egyre bővült. A gondos khmer egészségügyiek összeállítottak egy társalgási kézikönyvet az orosz orvosok számára, hogy azok khmer nyelven kérdezhessék ki a pácienseiket. A szótár a jelek szerint jól sikerült, mivel a betegek nagy örömmel és kimerítően válaszoltak az anyanyelvükön elhangzott kérdésekre. A csoportnak volt egy kiszálló brigádja is. Amikor Moszkvában felvetődött e brigád létrehozásának gondolata, Kajrat Bajgarin, a moszkvai mentőszolgálat orvosa azonnal jelentkezett erre a feladatra. Nyikolaj Botokin felcser csatlakozott hozzá. Hetenként háromszor keltek útra terepjárójukon a hajdan volt utakon, az időtől és a harcoktól megviselt hidakon, hogy bejárják Kendal tartományt. Sok híd volt azon a vidéken, de mind nagyon rossz állapotban. Előfordult, hogy Bolokin az autó előtt haladva mutatta, melyik gerendára lehet ráhajtani, Andrej Otlesznov, a moszkvai autógyár mérnöke és „berepülő pilótája“, aki itt a csoport gépkocsivezetője volt, cirkuszba illő mutatványokat hajtott végre a kocsival, Kajrat pedig szemét eltakarva végigdőlt a gyógyszeresládákon. Félt. Ám ezek a hajmeresztő utak sok ember életét mentették meg. Gyógyszer és diagnózis nélkül feküdtek egymás hegyén-hátán a fertőző, a sebészeti beavatkozást igénylő és más betegek. El kellett őket különíteni, meg kellett tanítani rokonaikat, hogyan adják be nekik a gyógyszereket, helyben kellett elvégezni kisebb műtéteket. Volt dolga Baj- garinnak és Bolokinnak. A súlyos betegeket azonnal beszállították a Phnom Penh-i központi kórházba. A kórházban egyszer megjelent egy gyermekotthon nevelője, és gyógyszereket kért.- Sok a beteg maguknál?- Nem tudom - válaszolta nem vagyok orvos. Elhatározták, hogy minél előbb megkezdik a gyermekotthonok, menhelyek orvosi felülvizsgálatát. Kajrat tovább dolgozott a kórházban is. Ebédidejében rendelt, esténként pedig a Monorom dolgozói, azok rokonai és barátai, a barátok rokonai stb, stb. keresték fel, ahogyan az már ilyen helyzetben szokás. Miért éppen Kajratot fogadták be bizalmukba? Talán napbarnított bőre, déli temperamentuma nyerte meg tetszésüket. Ez a „fakultatív rendelőintézet“ olyan forgalmat bonyolított le, hogy Kajrat szobájában egy külön kis patikát kellett berendezni. A helybeliek úgy megszokták a szovjet csoportot, ahogyan egy új családtagot fogadnak el, aki magára vállalja a nehéz munka egy részét. A Monorom személyzete még szakácsművészeti órákat is vett a szovjet orvosoktól, megkóstolva a scsi nevű furcsa ételt. A csoport elutazása előtt megjelent náluk egy szép khmer öregember a fiaival. Verescsagin gyógyította meg az öreget, aki később egyenként elvitte Vologyához a fiait és unokáit.- Azt beszélik, hogy maguk elutaznak - kezdte az öreg.- Eljöttünk búcsúzni. Mindegyik fia rövid beszédben mondott köszönetét. Majd a családfő mondott búcsúbeszédet, és néhány aprócska szobrot ajándékozott a szovjet egészségügyieknek. Emlékül. MIHAIL BERGER Drezda számára az 1945. február 13-áról 14-ére virradó éjjel jelentette a borzalmak éjszakáját. Az angol és amerikai bombázók támadása lángtengerbe borította a várost. Néhány óra leforgása alatt 35 ezer ember pusztult el, s 15 négyzetkilométernyi sűrűn lakott terület vált a földdel egyenlővé. Az utókor számára Drezda a pusztulás és az újrakezdés jelképe. A város lakói sosem fogják elfelejteni, hogy a fel- szabadulás után hogyan siettek segítségükre a szovjet katonák: ellátták őket élelemmel, részt vettek a szétrombolt gáz-, víz- és villanyvezetékek helyreállításában, segítettek a járványveszély elhárításában. Nem csoda tehát, hogy a szovjet-NDK barátság szálai itt fonódtak a legerősebbre a két nép fiai között. Az egykor halottnak hitt Drezda helyén ma virágzó szocialista nagyváros áll, modern nagyiparral, a tudomány és a technika számos intézményével. Drezda ipari üzemei Drezda, a nagyváros a nyolcvanas évek küszöbére elérték az évi 14 milliárd márkás termelést és olyan termékeket állítanak elő, mint a világszerte ismert adatfeldolgozó gépek, elektronikai műszerek, mérőberendezések és korszerű szerszámgépek. A város 120 nagyüzeme a világ 90 országával áll gazdasági-kereskedelmi kapcsolatban. Drezda a tudomány és a kultúra fellegvára is. Kilenc főiskoláján és 10 szakoktatási intézményében mintegy 35 ezer diák tanul. A város 200 tudományos intézete kutatók százainak ad munkát. A városban együtt él a múlt és a jelen. Az új lakótelepeken az elmúlt évtizedekben 85 ezer modern lakás épült fel, 60 új iskola szolgálja az alap- és középfokú oktatást. Ezek egyben a sportélet központjai is jól felszerelt tornacsarnokaikkal. A fejlődő, gyarapodó város egyre több anyagi erőt fordít a szebbnél szebb műemlékek helyreállítására. Ma már a régi fényében ragyog a Zwinger, az Albertinum, a Johanneum, a Kreuzkirche és sok más értékes műemlék, amelyeket modern stílusban épült üvegpaloták, kultűrközpontok vesznek körül. Drezda angol partnervárosának, az egykor szintén sokat szenvedett Coventrynak, a főpolgármestere így szólt legutóbbi látogatásáról: „El vagyok ragadtatva az önök csodálatos Drezdájától. Az új épületek kivitelezése és a műemlékek rekonstrukciója különösen megragad engem, mint építészt. Csak gratulálni tudok törekvéseikhez, amelyek újabb és újabb hozzájárulást jelentenek polgáraik életszínvonalának emeléséhez és élő példái annak, hogy kemény munkával mit lehet tenni a békéért és a jólétért“. Évente csaknem 200 különböző nemzetközi rendezvény színhelye Drezdai A résztvevők Coventry polgármesteréhez hasonlóan nyilatkoznak a városról. De elviszik Drezda hírét külföldre az NDK kulturális életének követei is, az Állami Színház, a Filharmónia és a Kreuzchor művészei is. (PAA DRAMA) Szovjet orvosok kambodzsai kollégáikkal
