Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1982. január-június (15. évfolyam, 1-25. szám)

1982-06-18 / 24. szám

ÚJ szú 15 1982. VI. 18. 4 Q^4 június 22-én a fasisz­I 5/*+ I ■ ta Németország hit- szegöen megtámadta a Szovjetuniót. Éj­jel-nappal bombázták a szovjet városo­kat. A ,,Tájfun“ terv szerint Moszkvát a földdel egyenlővé akarták tenni, majd elárasztani vízzel. A július 22-ére virradó éjszakán több mint 200 német repülőgép támadt Moszk­vára. Egyetlen gépnek sem sikerült áttörnie a légvédelem zárótüzét. 22 repü­lőgép nem tért vissza a repülőterére. A következő éjjel újabb 200 repülőgép ismételte meg a támadást, 15 gépet lelőt­tek, egyetlenegynek sem sikerült áttörnie. A hitleristák taktikát változtattak: a július huszonnegyediki támadásban mindösz- sze 40 repülőgép vett részt, kis csopor­tokban repültek, két gépnek sikerült a légvédelem tüzét áttörnie és bombater- hét leszórni, azután mindkettőt lelőtték. Később az ellenség még többször meg­kísérelte bombázni Moszkvát. .. Az augusztus hatodikéról hetediké­re virradó éjszaka csendes, holdfényes volt. Huszonkét óra 15 perckor Viktor Talalihin ügyeletes vadászrepülö rádión , keresztül értesült az ellenséges gépek közeledéséről, és megkapta a felszállási parancsot. Elérie a megjelölt magassá­got, a 4500 métert, és hamarosan észre­vette a zöldes-vörös felvillanásokat, a dol­gozó motorok gázkipufogását. A „Gor- bacs“ - így nevezték a repülők egymás között a Heinkel - 111 típusú gépet- Moszkva felé tartott. A hét géppuskával és ágyúval felsze­relt Heinkel bármely irányból viszonozni tudta a tüzet. Mesterien manőverezve kitért Talalihin támadása elől. Csak a ha­todik támadást nem sikerült kivédenie- a nyomjelző lövedékek sorozata éppen ott találta el a repülőgép szárnyát, ahol üzemanyag-tartályokat helyeztek el. Az égő repülőgép látványától Talalihin ujjon­gani kezdett, de hamar megértette, korai az öröm, a láng kialudt. Egy újabb soro­zatot akart kilőni, de nem sikerült, elfo­gyott a lőszere. Talalihin a végső eszköz­höz folyamodott. Később elmesélte: ,,A Heinkel farok­részétől még tíz méter választott el. A holdfény minden szegecset megvilágí­tott a gép páncélozott „potrohán“. Hirte­len úgy tűnt nekem, hogy’ az egyik sze­gecs vakító fénnyel felvillant, és a keze­met fájdalom bénította meg. Félelmem­ben, hogy nem tudom sikeresen végre­hajtani elgondolásomat, gázt adtam, és nem a légcsavarral, ahogy szándékoz­tam,,hanem az egész géppel nekirepül­tem a Heinkelnek. Éles recsegés hallat­szott. Az én gépem kerekeivel felfelé fordult, és nem engedelmeskedett többé. Kikapcsoltam a hevedert és kiugrottam. Nyolcszáz métert zuhantam, azután megrántottam az ejtőernyő kioldó kari­káját.“ Másnap reggel elvitték arra a helyre, ahol a Heinkel lezuhant. Megpillantotta éjszakai ellenfeleinek, egy alezredesnek és két másik pilótának a holttestét. Az alezredes mellén vaskereszt volt, amit az 1939-es lengyelországi hadműveletért kapott, a vállán különleges jelvény- a norvég város, Nan/ik bombázásáért. „A TITKOS OROSZ FEGYVER“ A szándékos nekirepülés nem ,,két­ségbeesett cselekedet“ volt, ahogyan a fasiszta újságok beállították, hanem harci módszer, amelyet a szovjet repülők csak egészen kivételes körülmények kö­zött alkalmaztak, amikor valamilyen ok miatt nem tudták a fegyverüket használni. A szovjet repülők többnyire a Nagy Honvédő Háború kezdeti szakaszában repültek neki szándékosan az ellenséges repülőgépeknek. Reggel négy órakor a fasiszta csapatok átlépték a határt, 4 óra öt perckor 120 bombázó csapott le Zambrov város körzetében a határmenti ezred repülőterére. Dmitrij Kokorjev re­pülő MIG-3-as vadászrepülőgépével a levegőben tartózkodott - éppen felderí­tésből tért vissza. Már messziről meglátta a repülőtér felett az ellenséges gépek fekete tálkáját, és rárontott az első, útjába kerülő repülőgépre. Üldözés közben az egész lőszerkészletét elhasználta, gépé­vel megsturcolta a fasiszták repülőgépét. Egy másik határmenti repülőtéren az uk­rajnai Nyesztyerov város körzetében né­hány szovjet vadászgépnek sikerült fel­szállnia. Ivan Ivanov főhadnagy kapásból leszedte az egyik ellenséges bombázót, és látva, hogy a másik ezalatt alacsony­repülésben, felszálló bajtársait-lövi, szán­dékosan nekiment a gépével. Mint később kiderült, a háború első napjaiban nyolc szovjet repülő alkalmaz­ta a szándékos nekirepülést. Moszkva védelmének időszakában Ta- lalihin éjszakai Jégi csatában elsőként szedett le egy ellenséges gépet sturco- lással. Ugyanabban az évben, 1941 ok­tóberében, az akkor legújabb típusúnak számító német repülőgép, a Dornier-215, több mint 8 ezer méteres magasságban haladv^ megkísérelte elérni Moszkvát. Alekszej Katrics repülő 1-16-os vadász- repülőgépén, oxigén-légzőálarcban utol­érte, és amikor a fagyos levegőben a géppuskák felmondták a szolgálatot, pontosan és körültekintően a nekirepülé- ses módszert alkalmazta: lemetszette a ,,Tüske“ farokkormányművét. Az ellen­séges repülőgép kődarabként zuhant le, Katrics vadászrepülőgépe viszont kor­mányozható maradt, bár a légcsavar sé­rülése miatt a gép rázkódni kezdett. A pi­lóta ügyes siklórepüléssel a repülőtérre irányította gépét és szerencsésen földet ért. Az egyik hitlerista pilóta, akinek gépét 1941 végén lelőtték, a hadifogságban bevallotta: „Szándékos nekiröpülésről hallomásból tudunk, de nem hittünk ben­ne. Most meggyőződtem arról, milyen félelmetes dolog.“ Az ellenség sose tudhatta, melyik szovjet repülő szánja rá magát a légi knock outra. Például Leningrád védelmé­nél Mihail Zsukov pilóta kísérletet tett a rárepülésre, és ily módon egy Mes- serschmittet a Pszkovi-tóba kényszerí- tett. Leningrád 900 napos blokádja idején (1941-1943) a légi harcok gyakran a vá­ros központja felett, sok ezer leningrádi szemeláttára zajlottak. A fasiszta bombá­zók 1941. november 4-én, fényes nappal megpróbáltak lejjebb szállni, hogy bom­báikat egyenesen a város főutcájára, a Nyevszkij sugarúira szórják. A Szevosz- tyanov repülő szakadatlanul támadta őket, de elfogyott a lőszere, ezért elhatá­rozta magát a nekirepülésre. A szétron- csplódott repülőgépek maradványai a vá­rosi parkra hullottak, a hitlerista repülők pedig látva, hogy ejtőernyőikkel egyene­sen a dühtől tajtékzó tömeg közé eresz­kednek, még mielőtt földet értek volna, *- feltartották a kezüket. TUDÁS ÉS HAZASZERETET Formálisan a repülőnek van igaza, ha lőszerét elhasználva, kivonja magát a harcból. így cselekedhettek volna azok is, akik a szándékos nekirppülést válasz­tották. A hazáját védő ember azonban a katonai kötelességtudás különleges, felfokozott érzelmének hatása alatt cse­|pk<;7ik • Viktor Talalihin, a Szovjetunió hőse egy HE-111 típusú, 1941-ben lelőtt né­met bombázó roncsai előtt A szándékos nekirepülés nemcsak fér­fias bátorságot, hirtelen jelentkező lelki emóciót követel. De a pilóta kiváló mes­terségbeli tudását is, hiszen utolérni az idegen repülőgépet, amelyet nem kevés­bé ügyes, tapasztalt pilóta vezet, és köz­vetlen harcérintkezésbe kerülni vele, egy­általán nem egyszerű dolog. A repülés történetében az első szán­dékos léoi összeütközést az első világhá­ború idején, 1914. augusztus 26-án Pjotr Nyesztyerov, az orosz hadsereg törzska­pitánya hajtotta végre. Ő volt az első pilóta a világon, aki repülőgépével ,,ha­lálbukfencet“, teljes fordulatot hajtott végre. Az első világháború idején a repü­lőgépek a levegőben még sértetlennek tűntek, a földi elhárító eszközök nem voltak eléggé hatékonyak, és Nyesztye­rov kereste a módját, miként semmisíthe- tők meg az ellenséges repülőgépek. Re­pülőgépének kerekeivel ezerötszáz mé­teres magasságban repült neki az oszt­rák ,,Albatrosz“ felderítőgépnek. így bi­zonyította be a' szándékos nekirepülés lehetőségét, bár az összeütközés követ­keztében mindkét gép összetört. Egy másik orosz repülő, Kazakov, megismé­telte Nyesztyerov hőstettét, de nem a re­pülőgép kerekeivel, hanem a légcsavar­ral ütközött neki az ellenséges gép farok- kormányművének. Kazakov aeroplánja sértetlen maradt, és szerencsésen földet ért. A Nagy Honvédő Háború idején a szovjet repülök a2 ellenség 500 repülő­gépét szedték le szándékos nekirepülés­sel. Ez nem olyan sok ahhoz képest, hogy a háború évei alatt a fasiszta Német­ország a Keleti Fronton csaknem 80 ezer repülőgépet vesztett el. Miként már mondtuk, repülőink csak végszükségben folyamodtak szándékos nekirepüléshez. A hadtörténeti irodalomban nem törté­nik említés arról, hogy a második világhá­borúban alkalmazták-e a szándékos ne­kirepülést az amerikai, az angol vagy a francia repülők. Tudvalevő azonban, hogy olyan eset nem fordult elő, amikor több légicsatát aratott fasiszta pilóta szándékos összeütközést hajtott volna végre. LEHETSÉGES-E SZÁNDÉKOS NEKIREPÜLÉS A MODERN HÁBORÚBAN? Ezt a kérdést tették fel egyszer a szov­jet légierőkhöz tartozó pilóták egy cso­portjának. Fjodor Vazsin, elfogó pilóta, vadászrepülő ezredes így válaszolt. „Elvben lehetséges. Nem annyira az ab­szolút sebesség az akadály, bár a sebes­ség többszörösen meghaladja a hang sebességét. Az idegen repülőgép meg­rongálásához szükséges ütés ereje főleg attól függ, hogy a szándékos nekirepülést végrehajtó repülőgép sebessége meny­nyiben szárnyaljatúl az ellenség repülőgé­pének a sebességét. A saját repülőgép megóvása tehát ma is a repülő mester­ségbeli tudásától, attól függ, hogy a má­sodperc tört része alatt képes-e kiszámí­tani a sebességet. A dolog másik oldala azonban az, hogy szükséges-e a szándékos nekire­pülés egy esetleges harcban, mikor a modern fegyvereké a szó? Képzeljék el az agresszor nukleáris töltetet hordozó repülőgépét. Tertnészetesen ma meg­bízható eszközeink vannak a gép meg­semmisítéséhez. De mi történjen akkor, ha az atombombát hordozó repülőgép elfogására felszállt vadászrepülő a fedél­zeti fegyvereket valami okból nem tudja bevetni, és a bombázó a város felé közeledik, ahol sok millió ember hiszi, reméli, hogy megbízható védelem alatt áll. Hogyan cselekedjen akkor a repü­lő?“ ALEKSZANDR ABRAMOV Az Uralszkij Szledopit című folyóiratból A TŰZSZÖRNYEK SZELÍDÍTÖJE Ez volt Leon Kalina szovjet második rendkívüli utazása Lengyelországba. 1975-ben már egyszer segített Ftawicz- ban, egy meglehetősen bonyolult gázkitörés .megfékezé­sében, ahol nagymennyiségű kénhidrogén került a leve­gőbe. Az a rawiczi eset sok álmatlan éjszakát okozott neki. Am amikor 1980. december 14-én, vasárnap este megér­kezett Karlinóba (a Balti-tenger lengyelországi partvidéke), és meglátta az ég felé törő hatalmas tűz- és lángoszlopot, azonnal tudta, hogy a két esetet össze sem lehet hasonlí- táni. A csendes, vidékies Karlino közelében levő „Dasevo-t“ nevű fúrásnál a lengyel szakemberek olaj és gáz után kutattak. Több mint száz méter volt még hátra a feltehe­tően „fekete aranyat“ tartalmazó rétegig, amikor hatalmas erővel olaj- és gáz tört fel a föld alól. Mindez december 9- én történt. Az olajszökökút egy pillanat alatt meggyulladt, elsöpörte a fúrótornyot, és gigantikus tölcsérként emelke­dett a magasba. Négy fúrómunkást súlyos égési sérülé­sekkel kórházba szállítottak. December 12-é_n este csengett a telefon Leon Kalina poltavai lakásán. Ő a vezetője annak a speciális csoport­nak, amely az olaj- és gázkitörések megelőzésével és megfékezésével foglalkozik. Kijevből telefonáltak, az Ukrán Geológiai Minisztériumból. Elmagyarázták, hogy Lengyelországban szerencsétlenség történt, segítségre van szükség. December 14-én reggel Kanna már Varsóban volt, és rögtön tovább utazott északra, a tengerpartra. A szakemberek szerint a kitörés megfékezésének két lehetséges módja jöhet számításba: a föld alatt és a felszín felett. Az első esetben ferde nyílást kell fúrni a fúrólyukig, és ezzel csökkentve a nyomást, megkísérelni a tűz elol­tását. Ez a változat jó és eléggé megbízható, ám végrehajtá­sához két-három hónapra lenne szükség. Kalina azt javasolta, hogy magát a kitörést próbálják megfékezni, zárják le kitörésgátlóval, csővezetékeken vezessék el az olajat, így a tűz magától elalszik.. Ez a változat egy hónapnál kevesebb időt igényel. Az oltás vezetői elfogad­ták Kalina javaslatát, bár a későbbiekben mégis egy harmadik módszert alkalmaztak. A lengyel olajbányászok és tűzoltók, akik már nagy tapasztalatot szereztek a bányatüzek elleni harcban, vala­mint a lengyel néphadsereg építői és katonái éjjel-nappal a baleset helyszínén voltak. A fúróberendezés maradvá­nyait el kellett távolítani a tűzzónából. Csővezetékeket, utakat, szivattyútelepeket, valamint a legközelebbi állo­máshoz vasúti szárnyvonalat kellett építeni. Mindezt rend­kívül nehéz időjárási viszonyok között. Szünet nélkül esett az eső vagy a hó; ami rögtön el is olvadt, és mocsárrá változtatta a környező mezőket. Kalina poltavai csoportja, valamint az a néhány, Belo­russziából és Ukrajnából ideérkezett tűzoltóosztag speciá­lis és nagyteljesítményű technikával jelent meg a baleset helyszínén. Vállvetve dolgoztak a lengyelekkel. Miután a fúrólyuk tetejét tüzérségi tűz segítségével megtisztították, a lángoszlop, mint ahogy tervezték, elvé­konyodott, és egy keskeny, tiszta túzsugárrá alakult, mely hatalmas energiával tört az ég felé. A környező terület ekkor már egy tekintélyes építkezésre emlékeztetett, szál­lítószalagokkal, buldózerekkel és megmozgatott földhe­gyekkel, melyeken tüzoltótömlők kígyóztak. Végül is sikerült a több tonnás kitörésgátlót áthelyezni a fúrólyuk tetejére. Ekkor vették észre, hogy a fúrólyuk csövén, melyen keresztül az olajfáklya az utánpótlást kapta, a túlhevüléstől repedések keletkeztek, és nagy mennyiségű olaj szökött a talajba. A sérülést ki kellett javítani. így aztán a tüzet 23 nagy teljesítményű vízágyú egy pontra irányított sugaraival rövid időre eloltották. Messziről látszott, amint az ezüst színű ruhába öltözött tűzoltók karja a sikert ünnepelve, hirtelen a magasba lendül. A tű helyett szürkés-barna olajoszlop emelkedett a magasba. Ennek a tömör oszlopinak az aljához kellett az egyesített szovjet-lengyel csapatnak odaférkőznie, és megjavítani a fúrólyuk tetejét. Az olaj körös-körül mindent elöntött, és erős szennyező­déssel fenyegette Karlino környékét. Alig hagyták el a sze­relők a fúrólyuk peremét, máris meg kellett gyújtani az olajat - bármily furcsa, de ez az egyetlen célravezető módszere az ilyen kitörések elleni harcnak. Január 10-én szombaton kezdtek az oltás befejező műveletéhez. Nagynyomású vízsugarakkal újra eloltották a fáklyát, és a helyére illesztett tolózár segítségével a cső tetejét a tíztonnás kitörésgátlóval zárták le. A tüzet eloltották. Nagy-nagy csend árasztotta el a kör­nyéket. Még a motorok bögése is komolytalan zümmögés­nek tűnt. Leon Kalina életében ez volt a negyvenedik kitörés, amelynek eloltásában részt vett, A ,, túzszörnyek“ szelídítője levette sapkáját és elmosolyodott:A világon mindennél jobban szeretem a csendet. Hajnalban hor­gászni..." Kezével a lengyel televízió ismerős operatőre felé intett, aki premier plánban akarta őt lefilmezni. Egy hónapon át figyelte feszülten Lengyelország a karlinoi drámát, ahol lengyelek és oroszok rendkívüli bátorságról tettek tanúbi­zonyságot. Sokan feltették a kérdést: mit jelent egy ilyen nagy erejű kitörés? Talán Lengyelország a közeljövőben nagy mennyiségű olajhoz jut? A szakemberek nem sietik el a választ: további próbafú­rásokra és a terület komplex vizsgálatára van szükség. Csak ezután lehet majd a lelőhely igazi perspektívájáról beszélni. ANATOLIJ DRUZENKO 4 * 4 4 4

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents