Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1982. január-június (15. évfolyam, 1-25. szám)
1982-06-18 / 24. szám
Ik Pl E löljáróban mindössze annyit: nagyon szeretem Gombár Judit jelmezeit. JEredetiek, ötletesek, kifejezöek, segítik a táncost, hatnak a nézőre. Számomra tehát nemcsak azért izgalmasak a Győri Balett előadásai, mert Markó Iván, az együttes vezetője szuggesztív, filozofikus tánckompozíciót alkot, hanem azért is, mert Gombár Judit mindig mélyreható látvánnyal, lenyűgöző színpadképpel fogad. Gondoljunk csak A Nap szeretteire, A szamurájra vagy Az igazság pillanatára. Aki Bratislavában látta, biztos, hogy megjegyezte a jelmeztervező nevét.- A színház világához sok esetben vargabetűk vezetnek, de arra, hogy valaki gyakorló színésznőként fordítson hátat a színpadnak, hogy később jelmeztervezőként térhessen vissza, úgy hiszem, eddig még nem volt példa.- Tényleg furcsán alakult a pályám. Képző- és iparművészeti középiskolába jártam, ahol volt egy zseniális magyartanárom, aki úgy megszerettette velem az irodalmat, hogy lassacskán Rilke összes költeményét átültettem magyarra. Aztán egyszer ez a tanárom benevezett egy szavalóversenyre és amikor megtudta, hogy engem nem az érdekelt, gyözök-e vagy sem, hanem az, hogy mit szólnak majd a fordításaimhoz, azt tanácsolta jelentkezzek a bölcsészkarra. Vagy menjek dramaturgnak. így kötöttem ki a Szín- művészetin, ahol 1955-ben nem nyitottak ilyen szakot. Ha már itt van és ráadásul ‘ szavalni is tud, legyen színész, mondták. Nem akartam színész lenni, de ottragadtam. Aztán a második év végén mégis úgy döntöttem, pályát változtatok. Átmentem az Iparművészetire, s rövidesen úgy éreztem, egyenesben vagyok. Harmadéves koromban már a pécsi színház gyakorló jelmeztervezője voltam. Szerencsére a tanáraim szemet hunytak efölött, mert a gyakorlatot végül is többre- értékelték, mint az elméletet. Mert akkor már csak a vizsgákra jártam be. A diplomamunkám pontosan a huszonötödik önálló tervem volt.- Első szerződését Pécsett írta alá, s röviddel ezután újabb fordulat következett be a pályáján.- Mindig azt csináltam a színházban, ami jött. Operát, operettet, prózát, balettet, s emellett még a tévé is gyakran hívott. És egy kezdőnek ez nagy előny. Mindenütt otthon lehet. Aztán 1962 nyarán, amikor a Pécsi Balett Bayreuthban vendégszerepeit, megfordult velem a világ. Ott találkoztam először Béjart-ral. Olyan volt, mint az ördög. Vagy nem is, inkább olyan, mint egy faun. Megállt kezemben a kés meg a villa, amikor megpillantottam. Emlékszem, a Vénusz- barlangot táncolták; ez a darab egy évvel korábban nagy botrányt kavart, de ott, Bayreuthban hatalmas sikert aratott. És akkor történt meg velem életemben először, hogy autogramot kértem, mert nem bírtam ki, hogy ne menjek oda Bájadhoz. Akkor még egyetlen szót sem váltottunk, csak ráírta nevét a belépőmre. Közben rájöttem, amit ott láttam, az volt elképzeléseim netovábbja. Igaz, Béjart is a klasszikus balettből indul ki, de az 'ROÚáftú.S á (afymM után GOMBÁR JUDIT MŰHELYÉBEN . a villámcsapás sem zavar“ (Törőcsik Juli felvétele) ö embere a huszadik században él, így egészen egyéni a tánca, s hozzá filozofikus. Minden kompozíciója emocionális alapra épül, s engem csak az ilyen táncmüvek kötnek le igazán. A klasszikus balett sosem izgatott.- Ezek után, gondolom, nem lehetett könnyű visszazökkenni a korábbi kerékvágásba. Hogyan telt el a következő tíz év?- Dolgoztam és dolgoztam. Egyszer vidéken, máskor a fővárosban. Aztán 1969-ben találkoztam Markó Ivánnal, amikor hercegeket táncolt és danseur noble volt. Ha szóba hoztam Béjart-t, vita vitát követett, így jobbnak láttam nem beszélni róla. Fél évig még a nevét sem ejtettem ki a számon, de amikor megtudtam, hogy Lódzba jön az együttesével, fogtam magam, kiváltottam az útleveleket és bejelentettem, hogy utazunk. És ezzel vége szakadt a vitáknak, hiszen Iván rekedtre bravózta magát és beleszeretett ebbe a táncba. És attól a perctől kezdve más nem is érdekelte öt, pedig előtte nem rajongott a modern balettért. A várnai balettversenyen már Béjart-kompozí- cióval szerepelt, s áz Opus 5 nyitotta meg előtte az utat a XX. Század Balettjéhez.-És 1972-ben együtt mentek ki Brüsz- szelbe.- De tudja, hogyan? Csak úgy engedtek ki bennünket, ha előtte összeházasodunk. így aztán kutyafuttában házasságot kötöttünk. Igaz, máshogy nem is igen lett volna rá időnk. Engemet viszont haza szólított a munkám.- Hát Bájad nem tudta, hogy jelmez- tervező?- Dehogy is nem. Látta is a rajzaimat, de nem mondta soha, hogy terve van velem. Én meg nem ajánlottam magam. Aztán egyszer Ivántól üzente-meg, hogy lenne egy balett, amely nekem való. Mahler III. szimfóniájának második tétele. Amiről nekem a szerelem mesél, ez lett a címe. Monte Carlótól Tokióig mindenütt óriási sikere volt a darabnak. Az első részben ezüstfekete jelmezben léptek színre a táncosok, a másodikban kéktől kékig a szivárvány színeiben táncoltak, a végén pedig narancssárgában a Nap színeiben. Tényleg hálás feladatnak éreztem, de még ma sem tudom, miből gondolta Béjart, hogy örülni fogok ennek a munkának. Egy biztos: röntgenszeme van, mágusnak született. Es Monte Cáriéban, amikor szétment a függöny és a táncosok láttán a közönség tapsolni kezdett, úgy éreztem, kész, vége, ennél jobbat már nem tudok csinálni. Mert Béjart nem a maximumot hozta ki belőlem, hanem saját magam fölé emelt. S az alatt a hét év alatt, amit mellette töltöttünk, végig ezt tette. Aztán Ivánt Győrbe hívták és mi csapot-papot otthagyva végleg hazaköltöztünk Brüsszelből.- Tulajdonképpen mi érdekli jobban, a munkafolyamat vagy a végeredmény?- A munka gyötrelem, mégis fáj, ha be kell fejeznem. Pedig nehezen dolgozom, mert igényes vagyok magammal szemben. Brüsszelben egyszer az is előfordult, hogy a leadás előtti napon mindent kidobtam, ami kész volt, mert nem tetszett. Aztán egyetlen éjszaka új terveket készítettem. Hiába, ez egy ilyen pálya: rohanás a látomás után. Ha kész vagyok, tárgyilagosan nézek a munkámra, mintha semmi közöm sem lenne hozzá. Kritikus alkat vagyok, s ez Ivánnak is hasznára van.- Tavaly, a Badók-centenárium évében három magyar balettegyüttes mutatta be A csodálatos mandarint, s mindegyik előadáshoz ön készítette a jelmezeket. Nem hiszem, hogy lehet ennél nagyobb próbatétele az alkotói fantáziának.- Én mindig a darabból indulok ki, ezért szívesen alkalmazkodom a rendezőkhöz, a koreográfushoz. Van aki magamra hagy, mások megmondják, mit szeretnének, de én azon belül is megtalálom a magamét. És ha megy a munka,- a villámcsapás sem zavar. SZABÓ G. LÁSZLÓ ¥ A múltbeli szociológiai kutatások az olvasót, a hallgatót, a nézőt a művészeti alkotáshoz fűződő közvetlen kapcsolaton kívül vizsgálták. Az elmúlt évtizedben folytak azok a kutatások, melyek a müvészetkedvelők összetételét, szükségleteiket, érdeklődésüket, elvárásukat és nézeteiket voltak hivatottak vizsgálni. A bratislavai Kultúrakutató Intézet szociológiai kabinetje végezte azt a vizsgálatot, amely a színházlátogatók aktivitását volt hivatott felmérni. Kiválasztott nézöcsoportoknál figyelték meg, hogyan valósul meg egy konkrét színházi előadás befogadása, különös tekintettel az alkotók művészi elképzeléseire, a nézők felé küldött üzenet megfejtésére és megértésére. Már a kiválasztott előadás előtt kapcsolatot kerestek a nézővel, hogy megvizsgálják felkészültségét, jártasságát a színházművészetben, az előadások látogatásának indítékait és az elvárásokat. A beszélgetés második - a kutatók szándékai szerint meghatározó - része az előadás értelmezését kutatta, és az előadást követő három napon át folytatták. A konkrét színházi előadás kiválasztásakor elsősorban a viszonylagosan kommunikatív jellegre és a művészi értékre figyeltek. Színháztudományi szakemberek ajánlásai alapján esett a választás Tajovsky Az új élet című drámájára, melyet a Szlovák Nemzeti Színház együttese mutatott be Milos Pietor rendezésében. Ez a rendezés olyan erkölcsi problémákat emelt ki, amelyek ma is aktuálisak; mindvégig vitázott a tradicionális értelmezéssel, a szlovákság idealizált ábrázolásával. A vizsgálat kulcskérdése tehát az lett, hogy megértették-e a nézők a klasszikus dráma rendezőjének aktualizáló törekvéseit, találkozott-e elképzeléseikkel, érzéseikkel és mai életérzésükkel. A vizsgált csoportban 34 Bratislavában üdülő szövetkezeti tag, 31 szakmunkástanuló és 59 műszakiakból és pedagógusokból álló alkalmazotti közösség került. Ez utóbbiak sok tekintetben színházi alapismeretéktől a legfelkészültebbek, a szövetkezeti tagok gazdag szociális tapasztalatokkal rendelkeznek ugyan, de színházi tapasztalataik minimálisak. A szakmunkástanulók pedig mindkét szempontból tapasztalatlanok. A teljességhez hiányzott az ún. „színházrajongók“ csoportja, amelyhez már félprofe- szionális érdeklődésű egyének is tartoznak. A vizsgálat megmutatta, hogy az inszcenáció készítőinek szándékos csúsztatásait a vizsgált nézőknek csupán kis része fejtette meg, és csak egyedi esetekben került sor a rendező szándékainak értelmezésére, megértésére. A megkérdezettek jelentős része áz előadást mint a múltbeli élet dokumentumát (tehát a művészek szándékaival ellentétes értelemben) magyarázta, és az előadás értelmezésekor elsősorban a drámai szövegből indult ki, korántsem a többi színházművészeti kifejezőeszköz regisztrálásából. Az sem igazolódott be, hogy az előadás EGY KLASSZIKUS A NÉZŐK SZEMÉVEL előtt szélesebb színházi alapismereteket felmutató, az előadásra „jobban" felkészült nézők pontosabban fejtették volna meg a színpadon látottakat. Mindent egybevetve: a megkérdezett nézők csoportjaira az előadás befogadásának sajátos módja a jellemző. A szövetkezeti tagok az előadást feltűnő elégedettséggel fogadták, amelyet számos körülmény is befolyásolt. Elsősorban az, hogy ritkán adódik alkalmuk színházlátogatásra, ezért a Szlovák Nemzeti Színházban látott előadás számukra rendkívüli esemény volt. Különösen pozitívan hatott rájuk, hogy a színpadon látott történet falusi környezetben játszódott, s a problematikáját magukhoz közelinek érezték. így volt ez annak ellenére, hogy ezzel a témával legföljebb a műkedvelők előadásaiban, esetleg a televízió cirámai műsoraiban találkozhattak. A megkérdezettek mintegy háromnegyed része az előadást, csupán mint a múltról szóló dokumentumot értelmezte. A szakmunkástanulók csoportját jellemző befogadás jellegében sok tekintetben rokon a szövetkezeti tagokéval. Mindenekelőtt a nézői'tapasztalatlanság jellemző rájuk is. Ök is pozitívan értékelték a látottakat, persze minden lelkesedés nélkül. Ezt azzal magyarázhatjuk, hogy kevés tanulónak volt az előadás ünnep, mert többségük külső nyomásra (kötelező színházlátogatás) ment színházba. A befogadás az 6 esetükben is érzelmileg motivált, éppen ezért extrém helyzetben a komoly mondanivaló helyett , a vígjátéki értelmezést is felvetették. Sok esetben az előadást csupán a férjhezmenetel és a szerelem problémájaként fogták fel. A szövetkezeti tagokhoz hasonlóan a szakmunkástanulók elvárásainak sem felelt meg a rendező groteszk szemlélete. A viszonylagosan tapasztaltabb nézők - alkalmazottak - csoportja már nem annyira homogén mint az előző kettő. Nem mutatnak heves érdeklődést a színház iránt, inkább napjaink tipikus nézőit képviselik, akik többé-kevésbé rendszeres színházbajárással igazolják életvitelüket és a viszonylagosan kultivált szabadidő eltöltését. Az előző két-csoportban megkérdezettektől eltérően, nekik az előadás nem tetszett annyira (főleg a pedagógusoknak, akik arra hivatkozva, hogy hivatásukból eredően mások az elképzeléseik a művészet erkölcsiségéröl, elutasítottak bizonyos naturalista részleteket). Értékelésük ezzel együtt egyre több esztétikai jegyet is hordoz. Már nem csak emocionális benyomások alapján, hanem ésszerű értékítélettel vizsgálták a látottakat. Az alkalmazottak jelentős (de nem meghatározó) részénél bekövetkezett a rendező és a dramaturg negatív optikájának regisztrálása, persze nem az azonosulás szándékával. Egy részük elutasította a naturalista részleteket és a hősök cselekvésének biologi- zált indítékait, amit ismét csak előzetes színházi tapasztalataik homályos tükrében kell látnunk. A vizsgálat bizonyos módszertani kidolgozatlansága ellenére a Színházlátogató aktivitása címmel kiadott tanulmányban fontos, a tájékozódást szolgáló adatokat találhat a művészet társadalmi hatásával foglalkozó szakember, rendező, dramaturg vagy kritikus. Segít megismerni a nézőt, fejlettségének felbecsülését, s mindezt azért, ÚJ SZÚ hegy a színházi alkotók és a nézők között eredményesebb legyen a párbeszéd. VLADIMÍR BLAHO 14 X m 1982. VI. 18. t