Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1982. január-június (15. évfolyam, 1-25. szám)

1982-06-18 / 24. szám

ÚJ szú

3

A PLURALIZMUS ÉS A SZOCIALIZMUS POLITIKAI RENDSZERE

Korunk jellege és a világtörténelem alakulásának iránya az adott feltételek között az osztályharc elsőrendű és legélesebb formájává változtatta az ideológiai harcot. Napjainkban, amikor az imperializmus arra törekszik, hogy a tőkés és a szocialista országokban is gyöngítse a dolgozók eszmei és politikai egységét, növekszik a jelentőségük az állam, a demokrácia, az emberi és a polgári jogok és általában a politikai rendszer kérdéseinek. A burzsoá ideológusok ebben a harcban az elmúlt években elméleti és eszmei platformként alkalmazták a politikai pluralizmus koncepcióját. Az egyik oldalon olyan ideológiai eszközként, amely korunk kapitalizmusa politikai rendszerének és a burzsoá életmódnak védelmét szolgálja, a másik oldalon pedig ezt a koncepciót felhasználják a mar- xizmus-leninizmus, a létező ázocializ- mus és a szocialista demokrácia elleni harc eszközeként.

A fogalom és a valóság

A polgári történettudomány nagyon határozatlanul és nem egyértelműen használja a ,,pluralizmus“ fogalmát. Leggyakrabban a politikai elméletben, amely ,,a nyugati típusú, korszerű demokratikus rendszer" alapvető jegyének (mércéjének) minősíti.

A politikai rendszer és a politikai folyamat valamennyi pluralista elméletének kiindulópontja az a nézet, hogy minden társadalom (különösképpen a „nyugati“ típusúak) a csoportok pluralitásából (sokaságából) áll. Ezek a csoportok az egyenértékű célok és érdekek pluralitására törekednek. Plurális, vagyis „teljesen“ demokratikus szerintük az olyan rendszer, amelyben ezek a csoportok ’ érdekeit politikailag érvényesíthetik a más csoportok politikai érdekeivel való szembesítés folyamatában, mégpedig az ún. eljárási beleegyezés, vagyis az összes csoport által elfogadott „politikai játékszabályok“ alapján. Az ilyen alapelvekre épülő demokrácia állítólag meggátolja a hatalom monopolizálását bármely csoport által és ezzel megteremti az ellenőrizhetetlen egyeduralkodó hatalmi elit létrejöttének gátját.

Az államhatalom különféle társadalmi alakulatokban történő szétforgácsolódá- sának hívei, illetve - pontosabban - az űn. plurális demokrácia pártfogói két fő célt követnek: Először is annak bizonyítására törekednek, hogy »burzsoázia manapság már nem az egyetlen megtestesítője az államhatalomnak, hanem ezt a hatalmat azonos mértékben rpás társadalmi csoportok is gyakorolják. Szerintük napjaink burzsoá társadalmában az állami szuverenitás „megoszlik“ a társadalom különféle strukturális elemei között A szuverenitás minden nagy társadalmi alakulatot megillet és nemcsak az államot, amely „ejső az egyenlők között“. Másodszor, olyan látszatot igyekeznek kelteni, hogy a kapitalizmusban az osztályharcot felváltja a különfélé versenyző csoportok, a politikai, a gazdasági, a kulturális, az ideológiai stb. „elitek“ egészséges vetélkedése, ezeknek a csoportoknak konkurrenciája állítólag végső soron megteremti a kölcsönös egyensúlyt, ami szavatolja a politikai rendszer demokratizmusát és meggátolja bármely csoport diktatúráját. A társadalomban az oszthatatlan politikai hatalmat gyakorló egységes „elit“ helyébe szerintük az intézményesen kialakított csoportérdekek pluralitása lép. Ez a gyakorlatban beletorkoll az egymással vitába szálló politikai pártok és érdekképviseleti szervezetek pluralitásába. E koncepció pártfogói szerint a nyugati országok azért demokratikusak, mert minden állampolgáruknak azonos lehetőségük van kiemelkedni az átlagból. A kommunizmus ezzel szemben „agresszív“, „totalitárius“, „a megváltás túlságosan egyszerű eszközeit kínálja fel.“ Ilyenképpen „fejtegetik“ a polgári demokrácia „előnyeit“ és ez a magyarázat mindig abba torkoll, hogy kiemelik az egyéni és a csoportösztönzést, mivel csak „a magántulajdon teszi lehetővé a rátermettek kiemelkedését."

A politikai pluralizmus, a „plurális demokrácia“ elmélete azonban távolról sem jelenti csupán azt, hogy a polgári társadalomban differenciálódó érdekek és értékrendszerek léteznek. A pluralisták sokkal többről beszélnek és igyekeznek azt bizonyítani. Elsősorban arra törekednek, hogy a tömegek politikai aktivitását a „csoportkonfliktus“ (látszólag nem osztályjellegű konfliktus) keretei közé szorítsák a jóváhagyott, de valójában

a burzsoázia által diktált „játékszabályok“ alapján, amelyek lehetővé teszik a burzsoá rend stabilitásának megőrzését. Á politikai, vagyis a jellegénél fogva konfliktusos érdeket pedig csak akkor tekintik „törvényesnek“, ha határait megszabja a politikai harc formáival és eszközeivel, annak a rendszernek értékeivel kapcsolatos megegyezés, amelynek keretében harcolnak az adott érdekért. Végeredményben tehát nem a konfliktus az elsőrendű, hanem a megegyezés, a burzsoá társadalmi rend alapvető értékeinek, intézményesített struktúráinak és üzelmeinek elfogadása.

A burzsoá állam és az érdekek

Meg kell mondanunk, hogy a burzsoá állam és szervei manapság nem hagyhatják figyelmen kívül a dolgozók különféle szervezeteinek követelményeit. Nemcsak a dolgozókra, a proletariátusra, illetve osztályöntudatos magvára gondolunk. Az állam objektíve elkerülhetetlen beleavatkozása a társadalom életébe - ezt a monopolista burzsoázia képtelen megakadályozni - közvetlenül mind több társadalmi csoportot, réteget és érdek- képviseleti szervezetet érint. Ezeknek a csoportoknak különféle formákban (a szakszervezetek, a politikai pártok útján) történő részvételét a'politikai döntésekben a pluralisták teljesen logikátlanul a hatalmi szubjektumok pluralitásának minősítik. Valójában az a helyzet, hogy a burzsoá állam, tekintettel bizonyos társadalmi bázis megőrzésének törekvésére, érdekeiket és szükségleteiket nem tévesztheti szem elől és bizonyos vonatkozásban a kedvükben kell járnia. Az állam ,,képviseli“ és „védelmezi“ így látszólag érdekeiket és szükségleteiket. Ez azonban nem jelenti azt, Bogy a plurális elméletek megfelelnek a valóságnak, ahogy azt szerzőik és népszerűsítőik állítják. Ellenkezőleg, azok az elméletek, amelyek korunk burzsoá társadalompolitikai rendszerét a különféle csoportok egyensúlyi helyzete rendszerének, az „uraltak megegyezésén“ alapuló rendszernek ecsetelik, elsősorban ezt a rendszert eszményesítö és oltalmazó ideológiai konstrukciók.

A burzsoá társadalompolitikai rendet, struktúráját és működését a valóságban alapvetően nem a „megegyezés“, sem „a különféle csoportokkal való szolidari- zálás“ vagy a „hatalmi egyensúly“ jellemzi, hanem az osztályellentét, az osztályharc, az uralkodó osztály diktatúrája. A politikai pluralizmus elméleteinek igazi politikai célja a munkásmozgalmat integrálni a burzsoá politikai rendbe, meggyőzni a tömegeket arról, hogy a politika már nem kötődik csak egy döntő fontosságú intézményhez, a burzsoá magántulajdonhoz, hanem hatással van rá számos autonóm, egymástól elütő csoport, amely a burzsoá hatalomtól függetlenül érvényesíti befolyását, szükségleteit, érdekeit és követelményeit. A múlt, de egyben a jelen példái is igazolják, hogy ha az uralkodó osztályok veszélyeztetve érzik ezt az intézményt, elvetik a „törvényesség“ látszatát és durván megszegik a pluralista demokrácia „játékszabályait“. A pluralista elméletek ezért nem jelentenek mást, mint az uralkodó osztály taktikájának alapját a tömegek politikai aktivitásával, vagyis a szervezett proletariátus olyan politikai akciójával szemben, amely a burzsoá rendben kívül esik a politikai konfliktus „modelljének“ keretein.

Revizionizmus és pluralizmus

Csehszlovákiában a jobboldali revizionizmus ellen az 1968-1969-es években vívott harc tapasztalatai arról tanúskodtak, hogy a burzsoá pluralista elméletek általi ösztönzésnek kellett volna egyik eszmei erőforrásává válnia a szocializmus „megújított“ politikai rendszere pluralista modelljének. A jobboldali revizionisták azt bizonygatták, hogy a „demokratikus szocializmus“ megvalósításának egyetlen útja, a szocializmus „bürokrati- kus-etatikus“ modellje demokratikus modellel való felváltásának kulcsa a fennálló politikai rendszer átépítése. A „demokratikus szocializmus“ új politikai rendszerének, vagyis az ellenzék és a többpártrendszer megteremtésének elsőrendű célja a kommunista párt vezető társadalmi szerepének a felszámolása és az volt, hogy bázisát képezze a Nemzeti Front „megújuló pártjainak“, vagyis a plurális politikai rendszernek.

A revizionisták ugyanakkor, teljesen

a pluralista elméletek szellemében, a politikai rendszert a társadalom szociális szerkezetétől elvontan értelmezték, azt bizonygatva, hogy a társadalom már nem tagozódik osztályokra, hanem szociális szempontból homogén. Elképzeléseik szerint a társadalmi mozgás lendkerekévé a különféle érdekcsoportok (esetleg a hozzájuk kötődő intézmények) közti konfliktus vált volna. Elismerték ugyan, hogy ezek a csoportok kapcsolatban vannak bizonyos társadalmi differenciálódással, de nem osztályjellegűvel, hanem csak az eltérő érdekekhez kötődővel. A szocializmus „új modelljének" elkerülhetetlenségét tehát elsősorban azzal indokolták, hogy „lényeges osztály- és szociális változások“ következtek be a társadalomban, amiből levonták a következtetést, hogy a munkásosztály politikai hatalmát új politikai hatalommal kell helyettesíteni. Az „új feltételek“ között a kommunista párt már nem lett volna osztályszervezet, hanem az uralkodó elit pártja, avagy közvetlenül helyébe léptek volna a különféle „érdekképviseleti szubjektumok", amelyeknek részben odaítélték volna a politikai pártok előjogait..

Az ilyen elvekre épülő politikai rendszer modelljének megvalósítása mindenekelőtt megkívánta az egész korábbi képviselő-testületi rendszer revidiálását és annak az elképzelésnek a szétzúzását, hogy a nemzeti bizottságok a szocialista .demokrácia alapvető láncszemét képezik. Ez ugyanis a revizionisták szerint „nem felelt meg a demokratikus pluralista modell követelményeinek“. A képviselő-testületeknek a „további fejlődés során“ -az állami döntések alapjává és egyetlen platformjává kellett volna válniuk. Képviselethez jutott volna bennük minden olyan érdek, amely ehhez a „demokratikus“ választásokban elnyerte volna a szükséges támogatást. Az érdek- képviseleti szervezetek (nem pártjellegű- ek) olyan előjogokra tettek volna bennük szert, amilyenek a polgári demokráciában csak a politikai pártokat illetik meg.

Ebből egészen világos, hogy a korunk polgári politológiájából kiinduló „szocialista pluralizmus“ elméléte segítségével a jobboldali revizionisták a politikai rendszer pluralizálása mellett érveltek volna. Ez lényegében kísérlet volt arra, hogy a polgári demokrácia formáit átültessék korunk szocialista társadalmába és ezzel megteremtsék fejlődésében a minőségi fordulat bázisát. Az e követelményeket támasztó jobboldali opportupista elemek ugyanakkor szándékosan nem vették tudomásul, hogy a politikai erők „szabad játéka“ koholmány, amellyel a burzsoázia Tnegkísérli leplezni osztályuralmát és társadalmi egyeduralmát.

A pluralizmus ugyanakkor a valóságban csak a látszatát kelti a kifejezetten alternatív fejlődésnek. Már Marx, jellemezve a burzsoá politikai rendszer társadalompolitikai jellegét, bebizonyította, hogy a hatalom néhány potenciális gyakorlójára „bizonyos mértékben“ decentralizált rendszér nemcsak teljesen megfér a burzsoázia politikai uralmával, hanem - mi több - szilárdításának is az eszköze. Ezért a szocialista társadalom feltételei között a „politikai erők szabad játéka“ a gyakorlatban egyetlen eredményre vezethetne - a társadalom politikai egységének a megbontásához, politikai zűrzavarhoz és végső soron a szocialistaellenes „érdekképviseleti csoportok“ politikai tevékenységének a legalizálásához.

A pluralizmus a szocialista társadalomban ténylegesen egyet jelentene azzal, hogy csökkenne a népi tömegek közvetlen részvétele a politika kimunkálásában és gyakorlásában, a társadalmi ügyek irányításában és igazgatásában. Annak a követelménynek a megvalósítása, hogy több politikai szubjektum versenghessen a további társadalmi fejlődéssel kapcsolatos koncepcióért, a politikai irányítás módjáért és végső sörön az egész társadalom fölötti hatalomért is, a népi tömegek politikai életének súlypontját elkerülhetetlenül áthelyezné a po-_ litikai pártok („érdekképviseleti csoportok“) fizetett végrehajtó szerveire. így van ez ma a burzsoá politikai rendszerek többségében. Az állampolgárok így a politikai folyamat cselekvő résztvevőiből átalakulnának passzív, politikátlan választópolgárokká.

Csehszlovákiának, de más szocialista országoknak a tapasztalatai is igazolták, hogy a szocializmus politikai rendszere nem zája ki több politikai párt létének lehetőségét. A népi erők demokráciáért és társadalmi haladásért folytatott közös harcába beilleszkedő pártok és társadalmi szervezetek a fejlett szocializmus építése szakaszában is kifejthetik tevékenységüket. A nemzeteink antifasiszta harcában született Nemzeti Front népi demokratikus és szocialista rendszerünk jellemző láncszeme. Csehszlovákia Kommunista Pártja vezetésével intézményes kifejezése lett a munkások, a szövetkezeti földművesek és az értelmiség, a kommunisták és a többi politikai párt s társadalmi szervezet tagjai osztály szövetségének. A szocialista politika alapjaként és ezzel egyidejűleg a szocialista építés aktív programja alapjaként jött létre és fejlődik a kommunista párt politikája szellemében, amely kifejezi az összes dolgozó érdekeit.

Doc. PhDr. PETER KULAŐIK, CSc.

A prelouci Tesla vállalat a KGST-országok közül elsőként kezdte meg a nyomtatott áramkörök gyártását, s ezen a téren hazánkban ma is monopolhelyzetet élvez. Húsz év alatt - 1958-tól, a gyártás megkezdésétől - 50 millió nyomtatott áramkört állított elő, az utóbbi három évben pedig 30 milliót. Külföldön is ismertek a vállalat tekercses magnetofonjai, amelyekből jelenleg 8 fajtát gyárt.

A felvételen Miroslav Fort programátor lyukszalagot készít számjegyvezérlésű gépek számára. (JanVrabecfelv.-ŐTK)

1982. VI. 18.