Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1982. január-június (15. évfolyam, 1-25. szám)
1982-06-11 / 23. szám
- Hát persze - mondta diadalmasan a férfi. - Cserben hagyta! Micsoda emberek élnek ma! Irena semmit sem magyarázhatott meg a férfinak. Nem volt ereje hozzá. Azonfelül maga sem értett semmit. Hosszú éveken át nem látta D.-t, nem érdeklődött felőle. Férjhez ment, elég gondja volt magának is, ott voltak a gyerekek, a férje, s ráadásul építkeztek is. Nem akármilyen házat építettek, hanem luxusvillát, amilyen senkinek sem lesz. Mindenük megvolt, semmiben sem éreztek hiányt, a szerencse az ö oldalukon állt, Gregor erős férfi volt, azzal hencegett, hogy a sorstól megvásárolt minden jó részvényt, ezért semmilyen tőzsdén nem veszíthet. Igen, Gregor megállta a helyét az életben, Irena biztonságban és gondtalanul élhetett mellette, mindenre futotta a saját erejükből...Miért éppen velük történt ez, és pont ma? Miért éppen D. az áldozat, ez az otthontalan fiú, ez a részeges csavargó, miért vetődött éppen az ő útjukba? Az első pillanatban kész volt elhinni, hogy maga a végzet teljesedik be rajta, noha nem talált rá semmi okot... Később Irena úgy beszélt nekem az esetről, mintha semmi különös sem történt volna. Sőt úgy tetszett, mintha egy kicsit sérelmezné is, hogy Gregort becsukták, amiért nem állt meg azonnal, pánikba esett, megijedt, úrrá lett rajta a gyávaság és a szorongás. Ha nem lábatlanko- dott volna ott éppen akkor az a buzgó férfi, biztosan minden másképp végződik, hiszen D. bizonyíthatóan részeg volt. De az a férfi és a többiek egybehangzóan ezt vallották, hogy Gregor elmenekült a szerencsétlenség színhelyéről. Irena már várt rám a szálloda portáján.- Nagyon sajnálom - mondta, de nem utazhatom veled vissza... Itt kell maradnom holnapig. Tudod, a főorvos úr még nincs idehaza és a kezelőorvosa azt mondta, hogy várjam meg őt. Mirkót csak holnap adhatják ki. Csakugyan nagyon bosszant, hogy miattam késel, de nem tudtalak értesíteni.- Nem történt semmi - nyugtattam meg van időm. Kivételesen. Ha akarod, akár holnapig is várok rád.- Ó, azt nem lehet - mondta Irena. - Ugyan kérlek, miért várnál. Csak menj haza. Mi majd valahogy haza jutunk a kisfiámmal.- Ne aggódj miattam - nevettem. - Egy nap ide, egy nap oda. Ha már itt vagyok, megvárlak.- Nem fogadhatok el tőled... ekkora áldozatot.- Áldozatot?! Miért beszélsz áldozatról, Irena? - Nem tudtam, mit válaszoljak neki, hogyan mondjam meg neki, hogy téved, hogy most is olyan vagyok, amilyen egykor voltam, amikor előzékenyek voltunk egymáshoz, mert barátok voltunk, hogy még mindig képes vagyok bárkinek önzetlenül segítségére lenni, csak legyen értelme a dolognak.- Akkor én elintézem a szállásomat- mondtam.- Nem bánom - egyezett bele habozva Irena -, de csakugyan bosszant, hogy gondokat okozok neked. A portás jelentőségteljes pillantást vetett rám.- Az úr a hölgyhöz tartozik?- Nem, uram, nem tartozom a hölgyhöz- mondtam udvariatlanul. Viselkedésem hatásosnak bizonyult. A portás nem molesztált tovább fölösleges kérdésekkel. Irenával megegyeztünk, hogy csak a vacsoránál találkozunk. Pontos volt. Az éttermet gyér fény világította meg, éppen a szellőztető alá ültünk, mely elég erősen zúgott. A csendes nyári este nyugalmat ígért. Irena gyönyörű volt. Rendkívül szép és vonzó. Ilyennek talán még sohasem láttam. Mintha lehullott volna róla a hétköznapok terhe, .gondja, amitől sohasem szabadulhatott meg. Vacsora után vörös bort ittunk. Elvégre bortermő vidékről származunk. Valahonnét zeneszó szűrődött be az ablakon. Irena. Elragadtatással néztem őt. Arcbőre selmyes volt, szeme mélyen ülő. Ó, mi mindent be tud beszélni magának az ember!- A tárgyalásra mentünk és ő még útközben is azt hányta a szememre, hogy ha nem tör ki rajtam a hisztéria, minden másként alakulhatott volna. Nem volt nehéz kitalálnom, hogy Gregorról beszél.- Azzal érvelt, hogy semmiféle nyomot sem hagytunk magunk után, semmi olyasmit, ami a bűnösségünket bizonyította volna, az autón sem volt egy csöppnyi karcolás sem. . Meggyü- löltem, meg bizony, azt a számító gyáva frátert, aki benne lakik... Azután pedig, amikor elítélték, már sajnáltam.- Egymáshoz tartoztok - mondtam.- Egymáshoz tartozunk, vagy csak tartoztunk, magam sem tudom.- Csakhamar visszatér - vigasztaltam -, és majd folytatjátok... ott, ahol tavaly abbahagytátok. Az igazat megvallva számítottam erre a beszélgetésre. Az utóbbi időben nemegyszer találkoztam Irenával, és ha beszélgetni kezdtünk, valahogy mindig erre a témára terelődött köztünk a szó. Sok minden nyomhatta a szívét, sokféle gondolat üldözhette, mindez nagyon elcsigázta öt, mindenképpen szüksége volt rá, hogy legalább kiöntse a lelkét valakinek.- Tudod - mesélte —, néha az az érzésem, hogy már nem fogok tudni vele élni, nem lesz hozzá elég erőm. Nem leszek képes ránézni, hallgatni, amint beszél, érezni, hogy magában nap nap ujtán szemrehányásokat tesz, rám hárítja a felelősséget azért, hogy ült...- Idővel megszokod, Irena.- Megszokom, de már nem leszek boldog.- És eddig boldog voltál? Meglepetten kapta rám a tekintetét. Boldog?- Bocsáss meg - mondtam nem így gondoltam.- Csak semmi visszakozás. Nagyon pontosan és helyesen mondtad - válaszolta váratlanul hűvösen és magabiztosan. - Gregorral minden más volt. A boldogság is más volt vele. Pontos és világos. És kényelmes. Elég volt csupán harácsolni. Minden este kiszámítani, mennyi volt a bevétel, mennyi a kiadás. Borzasztóan untatott ez engem, de nem tudtam, nem voltam képes megmonani neki, hogy Gregor, hagyd végre abban. Elgondolkodott. Megértettem, hogy lélekben most nagyon messze járhat. Türelmesen vártam, míg újra megszólal.- Egyszer, emlékszel, földrajzból feleltem. A tanár megkérdezte tőlem, hová utaznék a legszívesebben, ha rajtam múlna. Azt feleltem, bárhova, de egy kívánságom lenne: hogy a vonat sehol se álljon meg. Azután megkérdezte, ki utazna velem azon a vonaton. Azt válaszoltam, hogy nem tudom, de ö biztosan nem. Elnevette magát és osztályzat nélkül helyre küldött.- És az a vonat... - néztem kérdőn a szemébe -, és már utaztál azzal a vonattal?- Nem - válaszolta de szeretnék. Még most is. De olyan vonattal szeretnék utazni, amelyik sehol sem állna meg, vagy... vagy csak ott állna meg, ahol én akarnám.- Utazhatnék veled én is?- Nem tudom. Azt hiszem, igen. Csakhogy ebben a pillanatban zsákutcába jutottunk. Nem akartam folytatni ezt a beszélgetést. Nem tudtam, milyen célt követ vele Irena. Nem volt teljesen világos számora, miért veszek részt benne. Hiszen már mindent elmondtunk egymásnak. Semmit és mégis mindent. Az ő életén már semmit sem lehetett változtatni. Három gyereke volt, majdnem kész új háza, talán adóssága is, - és mindez összeláncolta őt Gregorral. Ha hazatér, úgy fognak élni, mint ez idáig. Sőt lehet, hogy jobban, mert Gregor ügyes ember. Ha közbe nem jön az a szerencsétlen eset, most már az új házban laknának, büszkén járkálnának az étteremben az asztalok között, udvariasan beszélnének a vendégekhez és hidegvérrel számolgatnák, milyen forgalom várható. E pillanatban, lehet, nem félt Gregortól, mert Gregol távol volt. De ha majd visszatér... Eszembe ötlött: mit várhat még ez az asszony az élettől? .Többet, mint én? Kevesebbet? Sejtettem, hogy akkor régen, évekkel ezelőtt hibát követtünk el. Irenának D.-hez kellett volna férjhez mennie. Nem tudom, boldog lett volna-e vele, de hozzá kelett volna mennie. Gregor idegen volt a mi világunkban. Megzavarta a kapcsolatainkat. Más volt, mint mi. Más volt az életszemlélete. Mindig csak kapni akart. És mindig el is elérte, amit a fejébe vett. Nem törődött vele milyen áron. Lehet, ezért volt nekünk idegen. Lehet, éppen ezért vált számunkra idegenné Irena is. Ezért nem tudtam azt mondani neki, igazad van, Irena, hagyad ott. Ha akarod, próbáljuk meg együtt. Elfogadom a meghívást a közös utazásra. Közeledett a záróra. A főpincér tiszteletteljesen meghajolt előttünk és tapadós kincstári mosoly kíséretében kellemes éjszakai pihenést kívánt. A felvonó ajtajánál a fehér hajú altiszt felajánlotta szolgálataik, de Irena elutasította, köszönjük, inkább gyalog megyünk. Mindössze harminchat lépcsőfok a második emeletig, tette hozzá mosolyogva, de az altiszt már más vendéggel foglalkozott. Lassan lépdeltünk fölfelé. Csak most vettem észre, hogy régi szállodában lakunk. A vastag, latexszel bemázolt falakról legalább hetven esztendős öreg hölgy bámult ránk. Irena szobája közvetlenül a lépcsőhöz mellett volt.- Meghívhatlak? Elszívhatnánk még egy cigarettát - nézett rám. Nem lepett meg a meghívása, noha nem számítottam rá. Egy cigarettát. Persze, iával is lehet új viszonyt kezdeni. Kissé ostobán hárítottam el a meghív- Már késő van, Irena ... inkább nem. is lesz még alkalmunk. Kinyitotta a szobáját. Háttal állt fe alkalmat, mondaná Gregor, az embern« használnia minden kínálkozó alkalmat, telessége, hogy kihasználja.- Igazad van - mondta Irena. ->Akk< éjszakát. Gyorsan álomba merültem. Az Irenáv este felizgatott, ám a fáradtság erösebt izgalomnál. De lehet, hogy csak fölös voltam tartózkodó és óvatos, Irena gyón még most is, csaknem tízévi házassí Csakhogy már alighanem nehezen sz arról az életmódról, amelyre Gregor rász A Mirko megörült az édesanyjának, megpillantotta, a nyakába ugrott. Azutái lyan, úgyszólván méltóságteljesen lépd lette, és a gyógyintézet kapujában tiszte an köszöntötte a portást. Szerencsés i komám, mondta a mosolygós ember, é szire utazol? Messzire bizony, messzire kisfia helyett Irena, egészen délre. Dél tudom, emlékezett vissza a férfi, jártán egész délt bejártam, jártam biz én a le délvidéken is. Rákacsintott Mirkóra, jót tányérsapkája siltjéhez emelte. Mirko egykettőre megbarátkozott véli zet fogtunk. A bácsi hazavisz bennünket ta Irena kisfiának. A kisfiú kíváncsian ne a - ma már talán kissé régimódinál- autómat. Megtetszett neki, ügyesen szott a kocsiba és elhelyezkedett í ülésen. Az út ragyogott a napfényben. Mind hallgattunk, mitha összebeszéltünk voln; elhagytuk a várost, körülvettek bennünk gyek, az erdős hegyoldalak. Szép vide nyörű vidék. De a síkság az mégiscsak Megszoktam. A széles mezőket, a k; folyót, a nyárfasort, a forró nyári napoké Elhagytuk a hegység legmagasabb lefelé suhantunk a völgybe, mely enyfie vidékre nyílt. A dombok mind kisebbel s végül egészen beleolvadtak a tájbí olyan sima volt, mint a tenyerem. Az em tes kanyar után lelassítottam.- Ha megengeded, egy pillanara rr- mondtam Irenának.- Rendben van - egyezett bele.- Gyere, megmutatom neked, hol épí Fábik. Szép hely. Irena Mirkóra pillantott. A kisfiú mozdu ült és szundikált. Az asszony lefektette í re. Kiszálltunk. Szorosan egymás mellett tünk, mintha összetartoztunk volna.- Amott fönt - mutattam egy pontra su vaskorlát és a fenyöillatot árasztó fák fölött. A kiterjedt legelők alatt húzódó he< ban néhány ház állt. Egy év múlva a Fábiké is ott fog állni közöttük. Fehér i majd hozzá.- És... nagy házat épít? - kérdezte I- Olyat, amiben lakni lehet - vála: kapásból. Alighanem megértette a célzá zásom érzékenyen érintette. Vagy eg) velem. Lakható ház. Olyan vonatot szí amelyik csak ott állna meg, ahol én at Hogy a te vonatod milyen állomásokon i meg, azt Gregor fogja megszabni, Irena- Megyek a kocsiba - mondta Irena. 1 te egy pillanatra az útszéli korlát vasos siklott majd megérintette a földet.- Hiszen már én is megyek. Csak rr percet... KÖVESDI JÁNOS fo Peter Andruska szlovák prózairó. ban született Vágtornócon (Trnovt Váhom). Andrássy HALÁSZFi
