Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1982. január-június (15. évfolyam, 1-25. szám)
1982-06-11 / 23. szám
A jaltai Csehov-házban a kandalló fölé Levitan egy igen egyszerű tájképet festett: szénaboglyák késő őszi alkonyatban, amidőn a füvet már belepi a friss harmat. Levitan ajándékba adta Csehovnak ezt a tájképet, emlékeztetőül a távoli, kedves Oroszországra. Nincs a festményben semmi különleges. Egyszerű, mint Levitan minden vászna. Órák hosszat állhat előttük az ember, és mégsem jön rá, honnan az elégikus színek varázsa; mi a titka ennek' a szívünket rabul ejtő, szűkszavú festőművésznek. Az a titka (ha ugyan titoknak nevezhetjük), hogy Levitan a mi szeretetünket tárta fel előttünk, amelyet szülőföldünk iránt érzünk. Megmutatta nekünk teljes mélységében szemérmes szeretetünket, ahogyan előtte még senki. Emellett csodálatos önvallomás is ez: hogyan talál rá az ember második hazájára. Talán senki oly nagyon, oly epedö vággyal nem szerette az orosz tájat, mint ö, pedig egy ukrajnai ortodox zsidó városban született, ahol az életmód, az emberek, a vidék: minden annyira különbözik Közép-Oroszországtól, amelyet meglátott, megismert, olthatatlan szeretettel megszeretett és remekművekben örökített meg, halkan, kissé bánatosan. Közép-Oroszország vidéke különös táj. Elég csak megpillantani, hogyan sodorja a szél a kéklő messzeség felé az erdők lombdíszét; vagy milyen szemérmes boldogsággal csillog egy szöszke hajú kisgyerek szeme, kezében játéksíp, ül a homokos domboldalban, és halkan fújja sípját - ennyi is elég, hogy szívünket egyszer s mindenkorra rabul ejtse a táj, amelynek szépsége olyan tiszta és áttetsző, mint a forrásvíz. Senki nem vonhatja ki magát Oroszország lenyűgöző hatása alól. Milliók találták meg benne második hazájukat. Levitan élete hü bizonyság erre. Nekem késő ifjúságomtól Közép-Oroszország a legkedvesebb a világon. Ezen eleinte magam is csodálkoztam, hiszen délen töltöttem gyermekkoromat. Húszéves fejjel láttam meg először Közép-Oroszországot. Ősszel történt, Kijevböl utaztam Moszkvába. Közel a városhoz a vasúti kocsi ablakából valószí- nütlenül kék, szinte indigószínú kis folyót pillantottam meg, felszínén sárga levelek úsztak. Kihajoltam az ablakon, s hirtelen elakadt a lélegzetem. Akkor még nem sejtettem, mitől. Ma már tudom, hogy az örömtől, mert váratlan szépségének bűvkörébe vont a táj: ott futott az ablak előtt, a hüvösödő levegőben. Arcomba sütött a bágyadt szeptemberi nap. Káprázó szemmel néztem a susogó ligeteket, a reszkető nyárfákat és nyíreket, a csillogóan tiszta vizű patakokat, a hervadó rétet, távolban a meredek kocsiutakat s a látóhatáron a fenyveser- dök szabályos szegélyét, amely a Kreml falához hasonlított. Előttem elsuhanva így jelent meg először új szülőhazám, s ragadta magával egész szívemet. Másnap Moszkvában - ahol életemben először jártam - elmentem a Tretya- kov Képtárba. Fölmentem az egyik oldalsó terembe, s egyszerre ismét elállt a lélegzetem. Kéretlen könnyek csordultak ki szememből (akkoriban nagyon szégyelltem a könnyeket) - ott álltam Levitan Arany ősz című festménye előtt Ez a kép a magasztos és megnemesítö szépség megtestesüléseként ivódott belém, mindmáig nem tudom elhinni, hogy van ekkora szépség a földön. Egy hétig voltam Moszkvában, s minden napomat a képtárban töltöttem, Levitan vásznai előtt, elragadtatva, felindult lélekkel, szótlanul. Belereszketett a lelkem. Éreztem, hogy valami megmagyarázhatatlan történt velem. Akkor még nem tudtam pontosan, mi megy végbe bennem. Életre szóló esemény történt velem: megtaláltam szülőföldemet. Már szerettem minden apró tölgyfalevélen a legkisebb erecskét is. Kész voltam, hogy ennek a földnek adjam oda egész telkemet és akkor még ifjú szívemet. Először teltek meg számomra értelemmel az ilyen szavak: megszentelt föld, haza, hon. Azóta Közép-Oroszország valóban megszentelt föld nekem, és gyakran látom olyannak, mint első ízben: őszi ökörnyál ezüstje lebeg fölötte, s elárasztja a lángtalan napfény. A legjobban akkor érthetjük meg Levitám, és a legforróbban akkor szerethetünk bele ebbe a földbe, ha szemtől szemben látjuk mindazt, ami az ö képein költészetté vált. Levitannal először a Tretyakov Képtárban „találkoztam“. De élénken emlékeszem - ha szabad így mondani - számos „lelki“ találkozásaim egyikére a rég halott festőművésszel. Ezek a találkozások valójában nem estek meg, de gyakran támadt az az érzésem, hogy éppen most járt erre Levitan, mert csak ö mutathatta meg a táj gyönyörű zugait, amelyek az ég halványkékjében ragyognak, velük hallgatnak szél-nem-fodrozta vizükkel a folyók és tavak, s a vándormadarak szavát visszhangozzák, Ez a találkozás nem messze Moszkvától történt, erdős, néptelen vidéken. A táj kihalt, úttalan. Ezúttal szekéren mentem, és komppal akartam átkelni az erdei folyón. Tavasz végén jártunk. A zöldes éjszakai égbolt halványan csillogott a párálló erdő fölött. Megtelt a levegő a harmatban virágzó fű hűvös illatával. Elbóbiskoltam a szekéren. Arra ébredtem föl, hogy nyikorogva megáll a vízhez vezető homokos lejtőn, s a szekeres vontatott hangon kiáltja:- Hóé, Szemjooon, át akarunk menni!- Jól van, na - válaszolt a sötétből egy rekedt hang. - De sietős! Valamennyi madaramat megriasztod! Aki tökfej, az tökfej marad.- Pokolba veted! - mondta tréfásan a szekeres. - Csak ezen az ördögök kompján ne menjen soha az ember a Madárzug felé, amit erre a fülemülék birodalmának neveznek! Elhallgattunk. Túl a folyón, a fák éjsötét koronája fölött már derengett. Gyönge, tiszta hajnalpír tűnt föl az égen. Alacsonyan, csaknem az ég alján, csüngött az áttetsző sápadt hold. Valóságos Levitan-festmény! - jutott eszembe, s elállt a lélegzetem, mint ifjúkoromban. Körös-körül mélységes csönd. Úgy látszott, a révésznek esze ágában sincs, hogy átvigyen bennünket. Csak ásított egy nagyot. Váratlanul halkan megcsörrent valami a bozótban, mintha csöngőhöz értek volna. És azon nyomban heves fülemüle- csattogás hullott a sötét vízre, majd szét- foszlott a nádasban, a tündérrózsák között. A fülemüle elhallgatott, fülelt, azután furcsa, mulatságos hangokat küldött a fo- lyónak, mintha torkát az éjszaka harmatával öblögette volna.- Hallotta? - szólalt meg a szekeres. - Ilyesmiket ereget ki a torkából, amíg készülődik. De aztán, ha kibomlik a hangja, az valóságos gyönyörűség!- Tökfej! - hallatszott a sötétből váratlanul a rekedt hang. - Épp a te magyarázatodra vártak. Fülelj inkább. Most adja meg a jelt; tartsd hát a lovadat, nehogy szétkergesse őket. A szekeres nem sértődött meg. Csak halkabbra fogta a szót, úgy mondta:- Most kezdődik csak igazán. És csakugyan: egy perc nem telt belé, mindkét parton, a csalitban, szinte parancsszóra, fölzengtek a fülemülék. Úgy tetszett, ettől hajnalodik szaporábban. Már látszott, hogyan tesz piros az a seregnyi lágy kis felhő, amely éjszaka is itt tanyázott az erdövidék fölött. Egyre nőtt a fülemülecsattogás. A hajnal föltárta a homályba burkolt messzeségeket. Akkor tűnt csak elő, hogy keleten, a fák koronájának rengetegén túl egy békés és sugaras ország terül el, amelynek nincs neve. Újból arra gondoltam, magam sem tudom, miért: „Levitán hajnala...“ Azután átkeltünk a folyón, és kissé elüldögéltünk a révész kunyhójánál. A révész büszkén mutatta legújabb találmányát: kör alakú, szűk gödör, fűzfa- ággal bélelve:- Tessék - mondotta. - Legfrisebb modellem. önöknek Moszkvában van jégszekrényük; nekem is van. Dugd be a kezed, próbáld ki. Valóságos Északisark! A lányom hordja a tejet, Így aztán nem romlik meg. Ehol a lányom, a kis oktondi. Megfordultam, s egy alvó kislányt pillantottam meg, deszkapriccsen feküdt. Mosolygott álmában. Az első sürü napsugár óriási ecsetje aranysárgával vonta be a kunyhó száraz födelét. A kislány fölsóhajtott álmában. Én pedig arra gondoltam, hogy az egész vidék hasonlít ehhez a kislányhoz - éppolyan lenszőke, szürke szemű, szemérmes, jószívű és vidám. Ismét Levitanra emlékeztem, hálával, szomorúan. Túl a folyón fenyöerdő kezdődött. Barátságos volt és mérhetetlenül egyszerű, gomba nőtt benne s a szamóca halvány fehér virága. Megint Levitan jutott eszembe, és az, hogy a szülőföldünkön minden milyen jó és szép, az utolsó zsenge kis virágig. Ha azt mondanák, hogy soha többé nem láthatjuk viszont, sok embernek meghasadna szíve a fájdalomtól. DALOS LÁSZLÓ fordítása Lipcsey György: Leányportré (Szűcs Jenő felvétele) CSONTOS VILMOS Az időt kell vállra venni Az időt kell vállra venni, Bírni kell és vinni - merni. Ékesedjék: a lelked kell Rálehelni! Az időt kell vállra venni, Súlyát úgy kell mérlegelni: Szívvel tudd a mérleg nyelvét Egyengetni. Az időt vidd vállra véve. Vágyaiddal írd rá - béke! Hirdesd így: e szó az ember Menedéke! Az időt vidd - ne csak vállra Véve - a gondolat szárnya Röpítse fel, s tündököljön A világra! Az időt kell vállra venni, Bírni kell és vinni - merni. Ékesedjék: a lelked kell Rálehelni! FüumüK I BKOMMÁ Nagy Zoltán rajza SZENK SÁNDOR Kavicsok Megjött a reggel. Riadt redőnyök futkároz- nak az ablakon, vízcsapok csobognak, éteri hangok szűrödnek az élet természetes zajába. lassan megtelik az utca emberekkel, akiknek álmosan is sok mindenre kell ügyelniük. Mindenekelőtt arra, hogy valamelyik szomszédjukba ne ütközzenek, mert akkor köszönni illik, s ha a másik egy közhelyízű kérdést is csatol a válaszához, kész a katasztrófa. Hiszen a világ tele van bajjal, ellentmondásokkal. Még szerencse, ha- mondjuk-mindketten horgászok, kutyabarátok, bélyeggyűjtők, gyalogosok, autótulajdonosok vagy valami egyéb kaszt buzgó tagjai. A ,,közös érdeklődés“ lényegesen könnyít a helyzeten.- Jó reggelt, kedves Ágoston - emeli meg a kalapját Béla.- Magának is, szomszéd - motyogja Ágoston meglepődve, s szégyellni kezdi, hogy nem jut az eszébe Kovács utóneve. Megnyújtja hát a lépteit, hogy mielőbb a autóbuszmegállóba érjen. Arra gondol, hogy sikerül egy előbbi járatra feljutnia. De a sors könyörtelen: Béla sétálva is korábban érkezik a cammogó autóbusznál.- Úgy látom, maga is átpártolt a buszozók táborába - kedélyeskedik Béla, akinek nem volt, nincs, és bizonyára soha nem is lesz saját autója.- Tudja maga, drága szomszéd, milyen nagy a rezsi ma egy kocsira? - sóhajt fel Ágoston, s könnybe lábad a szeme.- Némi fantáziám nekem is van - jegyzi meg Béla elnézően mosolyogva. Aztán egyszerre szállnak fel a zsúfolt autóbuszra, s be nem áll a szájuk, amíg búcsúzásként kezet nem szorítanak egymással. Vajon, miért csak a bajok és a gondok hozzák közelebb egymáshoz az embereket? ir it it Giziké, a csúnyácska titkárnő szomorúan nézegeti magát hivatali tükrében, amikor Gábor váratlanul rányitja irodája párnázott ajtaját.- Ugyan, Giziké, én a maga helyén nem is törődnék az idő múlásával - mondja Gábor, mintegy olvasva Giziké gondolataiba.- Csak nem azt akarja mondani ezzel, kedves kolléga, hogy a vénülés direkt jót tesz nekem? - ütközik meg a titkárnő Gábor gúnyos megjegyzése felett.- Minek titkoljam, ha már úgyis kitalálta- mosolyodik el Gábor agglegényhez nem illő szemérmességgel.- Mondja, mennyire van szüksége, aztán tűnjön el - nyúl Giziké a pénztárcája után.- Hm - tárja szét a karját Gábor határozatlanul ma egészen más szándékkal jöttem. Van két jegyem az operába. ., de ha úgy gondolja, adjon egy százast elsejéig, és ha nincs semmi kifogása Az eladott menyasszony elten, tegyen fél hétkor a szökö- kútnál. Giziké képtelen hinni a szemének, amikor pillantását a naptárra vetve egy szépen formált kettest lát a Gizella név mellett.- Nagy mihaszna maga, Gábor - nyújtja át a százast a férfinak Giziké de a szökő- kútnál ott leszek - telik meg a tekintete a hála és a remény ragyogásával.
