Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1982. január-június (15. évfolyam, 1-25. szám)
1982-05-14 / 19. szám
- Már ne húzasd meg a rostot, engedtem rá elég szenet az előbb - mondja Haminda Pál fűtő, miközben porkupacot terel seprűvel a szürke vasajtó felé.- Akkor csak a locsolás van hátra, és fájront - válaszol a fiatal segéd, Sándor Géza, és már vonszolja is maga után a fekete gumicsövet, hogy fellocsolja a betont. - Engedje már meg a csapot! - szól a kazánház hátsó végéből.- Jó: de majd ha ideérsz, vigyázz ezekre a nőkre, nehogy megint lespricceld őket a falról. Elég szörnyen néznek már ki így is... Újakat kéne szerezni valahol... Valami újságban... Hallod?- Kevés van belőlük az újságokban, nyáron tán majd több lesz. Strandfényképek, tudja.- Egyszer ide is betévedhetnének azok a lányok. Élőben.- Azok?! Ide?! Rend van a hodályban, csillog a három szürkészöld kazán is, amelyekből kettő dolgozik, mindig csak kettő, kivéve a nyarat, amikor egy is elég. Lassan hat óra. Haminda Pál meg a segédje is előveszi a táskáját, belerakják az edényeket, melyekből az asz- szonyuk főzte és hozta ebédjüket költötték el. Aztán leülnek, rágyújtanak. Csörren a vasajtó, hangos jóestétkívánunkkal megérkeznek a váltótársak.- Megvagytok? - kérdezik.- Meg.- Mi újság?- Hoztak szenet, beöntöttek minden lyukat a platzon. Az éjszakára félretehetitek a lapátot - mondja Haminda. - Hát te? Bevetetted a kertet?- Be - válaszolja az öreg Buzgó Józsi bácsi, aki fél évvel ezelőtt tett államvizsgát fűtésből, hogy főnöke lehessen ezeknek a kazánoknak. - El is fáradtam egy kicsit.- Nem baj, majd alszik egyek. Én ügyelek a masinákra. - szólal meg segédtársa, Czábóczki Béla, az egyetlen agglegény közülük. - Salakot ma nem vitt senki?- Vittek. Két autóval is. De csak egy üveg bor jött be - válaszolja Sándor.- Hagytatok?- Mikor nem hagytunk? Ott van a műhelyben. Na, jön, Haminda úr?- Megyünk Még a határba is ki kell mennem, szedni valamit a nyulaknak. Hát akkor jó éjszakát.- Nektek is. Józsi bácsi meg Czábóczki a kazánokhoz indul, ellenőrzik az órákat, a vízszintjelzöt, benéznek a kazánokba. Vizet is, szenet is ideje engedni. Egyiknek az emeleti gépházban, másiknak itt lent van az indítógombja, a kopott sárga lóca fölött lévő kapcsolótáblán. Felzúgnak a motorok, a szomszédos széntárolóból hatalmas csörömpöléssel hozza. a szenet a vaslemez-burkolatban körbejáró kanalas szalag, előbb föl a magasba, ahonnan aztán a szén rácsúszik a kazánok öblös tartálya fölött futó fogas láncra. A szenet nem látni,de a por megtalálja a réseket.- Elég lesz - kiáltja le föntről Józsi bácsi.- Alig hiányzott valami! Lehet, hogy már a rost is előrejött, nézd meg. A négy méter hosszú, ^/agy másfél méter széles, csigalassúsággal mozgó rostszőnyegen végig izzásban, lángban az egyenletesen vastag szénréteg, és az egész tüztér. Ha belenéz az ember ebbe a vakító világosságba, képzelete egyaránt idéz meg gyönyörű és borzasztó dolgokat. A napot, robogó mozdonyt, tiszta erőt, vasöntést, poklot, máglyahalált, távolban égő mezővárost.- Minden oké - mondja Czábóczki Béla.- Egy darabig nyugtunk lehet.- Nyugtunk.- Hogy van a felesége?- Rosszabbul. Azt mondták, még vagy három hétig nem jöhet haza. És aztán se nagyon mozoghat.- Hogy fog bírni a kerttel egyedül?- Majd csak lesz valahogy.- Elmegyek segíteni, ha akarja. Amikor tizenketíö-huszonnégyelünk, úgyse tudok sokszor mit csinálni a szabad időmmel. Aludni se lehet mindig, meg kocsmába se ülhet örökké az ember. Szóval elmegyek, ha akarja.- Jól van, J3élukám. Ha bújik a dudva, szólok. Két fehér ruhás angyal - nővérkék - kék szárnyakkal lebegnek át a kazánok fölött, a korlátokkal övezet felüljárón.- Desztillált vízért jöttünk - mondják jókedvűen.- Csak vigyenek. De egyszer már adhatnának érte valamit! - szól fel Czábóczki.-Mit?- Kell azt kimondani?- Hát ha arra gondol, amire minket gondoltat, akkor nem. De abból meg van magának, amennyit csak akar. És eltűnnek az angyakok a gépházba, ahonnan nemsokára teli kannával lebegnek visszafelé, mosolyogva le a mélybe, ahol az öreg fűtő és társa ül a kopott sárga lócán, könyökölve a maszatos lábú asztalon.- Hát nem szépek, Józsi bácsi? Hát nem szép ez?! Csak ennyi is.- Szép. Csörög a telefon.- Azt mondják, hideg van a gyermekosztályon, meg műteni is fognak - ismételi meg a hivás lényegét Józsi bácsi segédjének.- Pedig nem állunk rosszul, három és felen van a mutató.- Nem baj, felverjük ötre, legyen melegük, forró vizük. Menj, engedj vizet, én bekapcsolom a ventillátorokat meg a rostot. Ha elcsendesedhetünk megint, kihordjuk a salakot, mert már igen összegyűlt Amikor mindennel végeznek, kiállnak az éjszakába. Alszik a város.- Én meg azt mondom, ez is szép. Ez a béke.- Szép. De jöjjön, megnézzük, mit hagytak Hamindáék. Aztán menjen dűljön le. Koccintanak, mustárospoharakkal, aztán Józsi bácsi a műhelybe vonul, ott van öreg pokróccal puhítva a kiszuperált kórházi ágy, satupad, mosodai gépek, köszörűgép meg mindenféle lom társaságában. Czábóczki Béla a kapcsolótábla melletti hatvanas égő fényében a Nőnek egy régebbi számában lapozgat. Mindig kerül ide valamilyen újság, de sose frissen, ami egyáltalán nem zavarja a fűtöket. Kormosra-olajosra olvassák mindet, némelyik cikken vitatkoznak, olykor a nagypolitika felé terelve a szót. Aztán a keresetükre, családjukra, szenvedélyeikre, emlékeikre. Néha benéz hozzájuk egyikmásik főnök, ismerős, kérni valamit vagy csak úgy. Itt-ott bor is kerül az asztalra, ha másképp nem, hát összedobnak rá, főként fizetéskor vagy valamelyikük nevenapján.- Rendben minden?- Rendben. Aludt valamit?- Nem sokat. Az asszonyon járt az eszem. De kezdjük a takarítást, mindjárt reggel van Czábóczki megfogja a gumicsövet, viszi előbb az egyik kazán salakgyüjtöjéhez, aztán a másikéhoz. Felcsapja a bunkerajtót és amint vizet kap, szinte robban a belsejében még izzó salakhalom. Pára, hamupor, széngáz, kén sűrű felhője. Ettől köhög, fulladozik az ember, meg is halhat. A piros vértestek oxigén helyett szénmonoxidot szállítanak. De nedvesen még mindig jobb kifurikázni a salakot, egészségesebb, ha úgy tetszik. Meg nem annyira tűzveszélyes.- Hát megvagyunk, Bélukám. Jöhet a váltás. BODNÁR GYULA Kr: A vizen és a fémeken visszatükröződik a nap. A visszaverődő fény behatol a szembe és a szemhéj önkéntelenül leereszkedik, csupán egy rést hagy. A testből izzadság árad és a fehérnemű ragacsos tapintású. A városi szeméttelep a mangrove-liget széléig nyúlik. Ez a hely, melyet megrekedt víz övez, nem kínál üdülést a szemnek. Csak a távolba tekintve, a hulladékokon túl, pillantható meg a látóhatár pasztell színekben játszó csíkja. Kis utacska torkollik a keskeny, jobbra kanyarodó országútba. Itt lel rá átlós, szürke gerince folytatására és az áthaladó kocsikra. A szemeteskocsik hulladékhalmokat rakva tovább növelik a telepet. Az órán- kint változik: hol domb, hol völgy, hol pedig fennsík. A hulladékok között furcsa alakú rovarok mászkálnak: egyesek hosszúkásak, laposak, összetéveszthetők a földdel, mások gömb alakúak, csillogó szeműek, s akadnak a nappali sötétségben hosszú csápjaikkal tapogatózva utat keresők is. Meg rágcsálók, színből és visításból keletkezett víziók. A teherautókról lehulló szemét között találhatók megfakult, törött húrú legyezők, karkötők és fantasztikus nyakékda- rabok meg levelek, melyeket érzelemmel, szenvedéllyel írtak, penészes cserépedények, törött székek, asztalok és ágyak, időtől megsárgult fényképek. A hulladékok közül egy meggörnyedt ember bukkan elő. Sötét, szakadozott nadrágot és inget visel. Arca sápadt. Lassan lépked. Apró szeme a szemetet kutatja, eldobott tárgyakat keres. Vizsgálódik, megáll, valamint felvesz, aztán visszadobja a kupacra, másvalamit zsebre tesz és folytatja a keresést. Több mint húsz éve él a szeméttelepen. Az életéből jóformán semmire sem emlékszik. Agya fátyolt borít a múltra. Néha nem is tud emlékezni vagy talán a téboly vörös zászlót bont érzékszervein. Nem tud másról, csak arról, ott. Könnyű volt megszereznie ezt a munkát. Nem sokan állnak rá, hogy hulladékok között éljenek. Megszokta a csendet és a magányt, fajtájától eltávolodott és ellenséges lett, mint a szinte láthatatlan lények, melyek körülveszik. Ha valaki szólítja - azt kiáltja - Te! Neki nem érkezik levele, melyen rajta volna a neve. A hulladékok világába vész és magától értetődő, hogy testvériséget köt velük. Nem tud se írni, se olvasni. Azokhoz, akik a szemetet hordják, nem szól. Mások a barátai. Csak az éjjeli patkányok ismerik és visítják a nevét.- Uííií... Visszahúzódik lénye legbelsejébe, onnan nézi a külvilágot, mint a barátai az árnyék és csend világából. Néha a képzeletében, arra vágyva, hogy valaki legyen, beszél a rovarokhoz, a patkányokhoz és a hulladékokhoz. Ezekben a ritka pillanataiban közel kerül ahhoz, hogy elhagyja belső búvóhelyét, ilyenkor ég a vágytól, hogy beszéljen és nevessen, hogy szóljon és szólítsák.- Hogy hívnak?- Uííí!- Igen, úgy. Úgy hívnának? A férfi megáll a keresésben. Nagy. csillogó, fekete szemek nézik merően, kíváncsian. Nem kicsik és riadtak, mint a többi, hanem nagyok és nyugodtak.- Maga itt dolgozik? Valaki beszél hozzá. A felismerés hirtelen belső robbanásként ér lelke mélyére. Egy kis piszkos, sötét arc, fejére tapadó göndör hajjal. Egy nyugodt gyerek, aki nem fut el. Egy nyugodt gyerek, aki nem fut el, nagy, komoly szemekkel, az beszél hozzá. Félve mondja ki a mondatot, próbálgatja a betűket, ízlelgeti a gyönyört, hogy újra hangokat ejthet ki. • Igen... én... itt... dől...go...zom...- Hogy hívnak? Feleljek?. Hogy hívnak? A patkányok tudják. És ha elmegy, ha megmondom neki a nevemet? Nem, nagy, nyugodt szeme van ennek a piszkos, sötét arcú kisfiúnak.- Engem... Uííí-nak hívnak - A hangja riadtan vész el a torkában.- Luis-nak? Milyen Luis-nak? Az évek előtódulnak és összekeverednek, majd ismét árnyékba borulnak. A nagyszemű kisfiú megtörte a varázst. Akkor hát biztos, hogy van neve. Nem a patkányok Uííí-ja.. hanem Luis. Agyában újra meg újra hallja. A kisfiú nem hazudik, ilyen nagy és nyugodt szemű kisfiú nem hazudhat.- Te .. hol .. .laksz?- Ott - mutat a kisfiú a külváros felé, mely az országút másik oldalán emelkedik.- Ki.. vei?- A mamámmal. Senkinek sem szabad megtudnia, hogy a kisfiú látogatja. Legkevésbé az Jósé Luis Vivas anyjának. Féltékeny lesz rá és majd nem engedi el- Te megmondod neki...hogy ide .. jösz?- Nem... ö úgysincs soha otthon. Sokat beszélgetnek olyan dolgokról, amelyeket csak a gyerekek és a jó emberek ismernek. A hosszú bezártságtól megmohosodott szavak eleinte nehézkesen, kurtán, dadogva jönnek elő, de a kisfiú ártatlansága meglágyítja merevségüket, s áradni kezdenek Luis torkából. A férfi, akiből az évek hulladékot csináltak, úgy érzi, megint él.- Eljössz... holnap?- Igen, eljövök, Luis... Azon az éjjelen a patkányok visítása és az elrobogó kocsik zaja összevegyült. Luis a priccsén, a viskóban, ahol lakik, gondolkozik. A kisfiú nagy szeme, sötét és piszkos arca... Úgy rémlik neki, hogy körülötte a levegő részecskéi mozognak és a nevét hozzák felé. Luis. Ezt mondta a nagy és nyugodt szemű kisfiú. ★ Most már más a férfi. A magányos ember kitárja lelkét a gyermek ártatlanságának. Mesél neki arról a világról, mely az övé. Fényes gyöngyszemeket, törött legyezőket, megsárgult arcképeket keres neki. Történeteket és meséket sző magában ä kisfiúnak. Nehezen jövő, bárdolat- lan szavakkal mesél neki a tárgyakról. ,,Te...látod ezt a piros követ? Hát valamikor...valamikor egy hölgy nyakékében volt...egy nagyon szép hölgyében, aki az Aibonito hegyekben élt a kastélyában .. Az a legyező meg egy lányé volt, egy szép lányé, aki beleszeretett az Arecibo-i barlangban lakó hercegbe. Ez a törött szablya pedig egy katonáé volt, aki úgy halt meg, hogy a szigetet védte a betolakodókkal szemben... (Hogy a történetek nem voltak igazak, az nem számított. A kisfiú elhitte őket, és üde nevetésétől az árnyékból fény lett.) Napok, hetek, hónapok teltek el. A kisfiú és a férfi a szeméttelep hulladékai között megteremtettek a mosoly és napfény világát. Ma, Luis őt várja. Az országutat nézi, onr Az nem lehet „Félek, hoc „Luis.. Lui:- Nem tu hogy egyszei kány... Ott jön. Látj szélén, aztán majd hirtelen i a kisfiúra vet lepröl látja, ai kiáltások, rőt hangjai. Érzi, hogy hogy összesz Futni szeretne préselhetné a az országútor sonlít. Ölni, semmit. Nyu< Agyában a sö szinte nem is össze a nagy kisfiú szétszc megfordul, ne tud semmit. A teherautc tovább növeli! ként változik: pedig fennsík rovarok mászl sak és simá mások gömb s akadnak a fényben hoss: utat keresők és visításból dékok közül bukkan elő. £ inget visel. Ap ja, ehullajtott t megáll, valam ja a kupacra, tovább banflu- Uííí... Uíi Ll ★ Mai Puerto
