Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1982. január-június (15. évfolyam, 1-25. szám)

1982-05-14 / 19. szám

Funkció, feladat, felelősség Jegyzetek irodalmi kritikánkról ÚJ szú 982. V. 14. Kétségtelen, hogy gyakran esik szó a kritikáról az utóbbi időben a csehszlovákiai magyar irodalomban, s e szavak nem a rajongás és elismerés dokumentumai. Ellenkező­leg: a kritika hovatovább az esendő indulatok és a még esendőbb (tudatos vagy nem tudatos) felelőtlenség meg­nyilvánulásainak levezető csatornája az irodalmi életen belül, s ennek következtében többször a lebecsülés cél­táblája a kívülálló olvasó szemében is, valami szükséges­szükségtelen, vagy legalábbis elkerülhetetlen-elkerülhetö jelenség, melynek ha már van, legalább annyi haszna legyen, hogy el lehet rajta verni a port (olyan dolgokért, amelyeken nem tudjnk egykönnyen segíteni). íróink része (is) hálátlan feladatnak tartja a kritikaírás nem könnyű műfaját. Van olyan alkotó, aki félreértben vélekedik a kriti­kaírásról: „...elütni a dolgot azzal, hogy a könyv vagy tetszik az embernek, vagy nem tetszik. Ha tetszik s alkal­munk nyílik rá. . . szívesen ajánljuk mások figyelmébe, ha nem tetszik, minek rá a szót pazarolni, hadd telepedjen csak reá minél előbb a feledés pora". Egy nemrég készült interjúban pedig egyik költőnk válaszolt így a müvei fogadtatásával kapcsolatban feltett kérdésre: „Az az igaz­ság (bármennyire is nagyképünek tetszik), hogy engem nem érdekel sem a közönség, sem a kritikusok vélemé­nye". Egyes műfajok értékelése esetén is ,,jó“ összeha­sonlítási alapot nyújt a kritika emlegetése, így egy többek között kritikákat is publikáló szerző elismert műelemzőnk és esztétánk munkásságának méltatásánál a műelemzés és a kritika gyakorlatát összevetve ilyen következtetésre jut. ,,A kritikusnak elég egyszer elolvasnia a könyvet - s már írhatja is a bírálatot, tulajdonképpen még jegyze­tekre sincs nagyon szüksége. Ha egy év múlva kérdezed a könyv felől, rendszerint már nem is emlékszik rá, mert időközben tucatnyi más kötetet kellett végiglapoznia és kritizálnia. Nem is lehet ezt rossz néven venni tőle, hiszen nem az utókornak szánta írását, hanem kortársainak, akik éppoly feledékenyek, mint ő s ezért nem fogják a vérét kívánni, ha netán tévedett volna". (Ezzel szemben a tár­gyát jól megemelve, a műelemzést komoly odafigyelést és szakértelmet igénylő, nem kevés munkával járó tevékeny­ségnek tünteti fel...stb.) Sok mindent elárul e néhány^ észrevételt megállapító, de kellően nem indokló összeve­tés is az alkotók viszonyáról a kritikához (olvasóhoz) s ezen keresztül irodalmunk eredményeihez. Az irodalmi kritika ilyen és hasonló értelmezései a műfaj helyének, funkciójának nem kellő felismerését és tudatosítását, fele­lősségének minimális respektálását veti felszínre akaratla­nul is, nem beszélve (az utóbbi példában előforduló) sajnálatos, talán egyszeri tapasztalás negatív példájának elhamarkodott általánosításáról. Úgy tűnik, nemcsak a kri­tika gyakori bírálata jelenti a problémát, hanem a kritika helyének, funkciójának, feladatának és felelősségének helytelen értelmezése is, mely mindenképpen forrása és kindulási pontja a kritikáról alkotott leegyszerűsítő és félreértő, bizonyos esetekben öntudatlan nézetformá­lásnak. xxx Az irodalmi kritika helye és funkciója ma (de talán nemcsak ma, hanem általában is, korról korra bizonyos hangsúlyváltozásokkal) kettős. A kritika feladatait valóban teljesíteni csak akkor tudja, ha a tudomány és a művészet szférájában egyaránt beletartozva, mindkettőből meríti mérő és érzékelő eszközeit. Igen szerencsés esetben mindkettőt gazdagíthatja is, az egyiket új folyamatoknak az önmagára ismertetésével az ,,új“ érdekében. A nevéhez méltó kritikát a felismerési képessége, felelősségvállalása hitelesíti a tudomány s az irodalom világában, mindpedig a szélesebb közönség előtt. Ha ezt a képességet és erőfeszítéseit nem az igazi értékek védelmében működteti, akkor lejáratja magát mind a három körben, s ezen sem indokolatlan óvatoskodással, sem pedig következetlen csapkodással nem segíthet. A kritikának egyszerre fela­data és kötelessége, hogy a közönséget tájékoztassa, értékek felismeréséhez, káros tendenciák elvetéséhez, művészi érzéke és ítélete fejlesztéséhez segítse, s az is, hogy az irodalmi életen belül mint eszmélő és eszméltető járuljon hozzá az új születéséhez, az eszmileg és művészi­leg értékes és értéktelen helyes felismeréséhez tendenciá­ban, egyedi alkotásban vagy szerzőben egyaránt. Az egyik funkció nem érvényesülhet a másik rovására, időként az irodalom hagyományának, alkotó egyéniségeinek okán...A kritikusok között is jelentős alkati különbségek vannak, s a megnyilvánulási forma éppen az, hogy a kriti­kus hol érzi tehetségét, hivatását erősebbnek és érdeme­sebbnek: a széles olvasói (műélvezöi) közegekkel való érintkezésben, azok szószólójaként, vagy éppen az „iro­dalmi szférán“ belül, annak nyelvén beszélve, s főleg csak azok köréhez szólva... Ha a csehszlovákiai magyar irodalmi kritikával szemben növekvő hiányérzet nyilvánul meg az utóbbi években, ennek úgy gondoljuk, egyik oka a valóban közönségköz­pontú, a legszélesebb értelemben vett olvasóközönséget orientáló és e feladatkörön- belül magas színvonalú kritika nem meggyőző léte. Ez az a terület, ahol a kritikának elsőrendűen ismeretterjesztő és normateremtő: irányító, tájékoztató, figyelemfelhívó és egyéb funkciója van; s itt egyik fontos tény, hogy a kritika nyelvi-fogalmi köre ne lépje túl feltételezett és valóságos olvasóját, de ugyanakkor az adott ismeretanyag felső szintjén mozogjon, s azt továbbfejleszteni, tágítani igyekezzék. Itt az ezoterikus túlbonyolítás éppoly veszélyt jelenthet, mint a kritika közönség felé forduló arcának legfontosabb vonásai az ideológiai betájolás és az esztétikai érzékenység foko­zása. Ezzel kapcsolatban a szlovák írók nemrég lezajlott 4. kongresszusának föbeszámolója hangsúlyozta az irodalmi kritika stratégiájának offenzív-jellegét, a következetes bírálat szükségességét az alacsonyabb ideológia és művészi színvonallal szemben, a szocialista pártosság elvének erősí­tését. A kritika feladata a haladó irodalmi hagyományokhoz való szerves kapcsolódás mellett az irodalmi fejlődés új útjainak keresése, az irodalmi müvek elemzésének és értéke­lésének a marxista koncepció alapján történő elmélyítése valamint a jelenlegi irodalmi folyamat (összefüggések) megismerésének kitágítása. Az említett beszámoló a szo­cialista irodalom színvonalának emelkedésével, minőségi változásával egyetemben az irodalmi kritika jelentőségé­nek, fontosságának és a társadalmi mozgás és fejlődés területén kiteljesülő funkciójának növekedését is hangsú­lyozta, melynek értelmében a kritikának jelentős mérték­ben kell hozzájárulnia az új irodalom szocialista eszmei­esztétikai arculatának kialakításához. Ennek érdekében szükséges kifejezőbben érvényre juttatnia saját társa­dalmi funkcióját, hogy nemcsak pusztán az irodalom szféráiban orientálódjon, hanem a társadalmi élethez for­dulva, követve annak mozgását is alakítsa nézőpontjait, így nemcsak az irodalmi kritika általánosan hangoztatott jelentőségéről van szó, hanem az irodalmi, kulturális és társadalmi élet szerves részeként tudatosított helyének, funkciójának időszerű hangsúlyozásáról a jelenlegi össz­társadalmi folyamatok keretében. xxx A jelenlegi csehszlovákiai magyar kritikai élet egyik lényeges hiánya, hogy a kritikai tevékenység túlzottan „elhatárolódott“ - vagyis az írók, alkotók maguk nem kritikusok is. Természetszerűleg ez elvileg helytelen és ellenkezik az irodalmi hagyománnyal általában, különösen pedig a nemzetiségi irodalmunkat körülvevő irodalmak hagyományaival. A magyar irodalomban Csokonaitól József Attilán át Illyés Gyuláig, a szlovák irodalomban Vajanskytól Vladimír Minácig, Milan Rúfus a kritikát az író alkotó tevékenysége integráns részének tudta és tudja ma is, maga is szükségét érezte és érzi, hogy saját elveit fogalmilag tisztázza, azokat mások gyakorlatával szembe­sítve, s nem utolsósorban, hogy a kezdő írókat, a hangu- kért-témájukért küzdő tehetségeket önmaguk alaposabb megismeréséhez és az olvasók megértéséhez vezesse. Vannak jó példái nemzetiségi irodalmunkban is az alkotói- kritikai tevékenységnek (Bábi, Duba, Tözsérés mások), de az utóbbi évtizedben az alkotó írók kritikai vénájának elapadását tapasztalhattuk. Pedig az írói kritikának - hangsúlyozni szeretnénk - megkülönböztetett jelentő­sége van. Egyfelől az önkifejezésnek lényeges, mondhatni nélkülözhetetlen része, másrészt fontos alkotóeleme a művészi önkontrollnak is, a saját konkrét gyakorlatnak az önmaga által kifejtett elvekkel való szembesítése. S ide sorolhatjuk a saját irányzat, módszer, gyakorlathoz kap­csolódó elveinek hirdetését, képviseletét is. Különös jelen­tősége van az írói kritikának abból a szempontból, hogy a művet belülről, az alkotó folyamat felől tudja szemlélni; nemcsak a valósággal és az olvasói élménnyel képes összevetni, amit a kritikus, irodalomtörténész a legritkább esetben tud csak kideríteni és feltárni. Emellett a mű nyelvi, strukturális és egyéb tartalmi és formai elemeinak olyan belső megvilágítását adhatja a szerző, amire a „csak-kritikus“, bármilyen felkészült legyen is az elmé­letben, nem (lehet) képes. xxx Az alkotói irányok, tendenciák, a meglevő és születő jelenségek és folyamatok -újszerű és komplex kritikai felmérését, meghatározását és bírálatát is számonkérhet- jük a jelenlegi nemzetiségi kritikánktól. (S ez a számonké­rés nemcsak aktuális, de jogos is.) Itt kell érintenünk az „irodalmon belüli“ kritikát, s rámutatnunk a kritikának az irodalmon belüli fontos szerepére. A közönség felé forduló és az inkább irodalmi visszhangra számot tartó kétféle kritikai attitűd között nincs áthághatatlan fal, lényegében még minőségi különbség sem; inkább hangsúlyeltolódás van a kettő között, amely azonban nem jelentheti azt, hogy az egyik szempontjából jónak tetszhetik az, ami a másik nézőpontjából elfogadhatatlan, és fordítva: ami az egyik funkcióban jó, az a másikban sem lehet elvetendő. A kritika irodalmon belüli funkciója mindenekelőtt az ítélkezve irányítás. Mint az irodalmi élet, irodalmi folyamat integráns része, a maga eszközeivel, hangjával és mód­szereivel kíván beleavatkozni ennek az életnek, folyamat­nak az alakulásába; arra terelni, amerre a jelen s a jövő szempontjából a leghelyesebbnek tartja. Összefügg ez azzal a ma sem érdektelen kérdéssel, amit a valósághoz való viszony író és kritikus számára jelent. Az író ugyanis a primer valóságból absztrahálja a műalkotást, míg a kriti­kus tevékenységében a műalkotás a közvetlen valóság, abból eredezteti a maga következtetéseit, melyeket mint egy másodlagos (de döntő fontosságú) értékrendszerhez állít, az általa mint társadalomban élő, gondolkodó indivi­duum által átélt és észlelt társadalmi és természeti való­sághoz. Tózsér Árpád 1970-ben a csehszlovákiai magyar iroda­lom-kritika két jellemző típusáról beszélt: az olyan kritikáról, melyben a kritikus önmagát teszi meg mértéknek, s elfe­ledkezik az elemzésről és a mű összevetéséről az eszté­tika normáival és a „nyelvészkedö kritika“gyakorlatáról (mely egzakt elemző módszerekkel írja le tárgyát, de sem ellene, sem mellette nem foglal állást, s az előbbihez hasonlóan szintén nem veszi figyelembe a mű társadalmi­történeti vonatkozásait és lehetséges hatását). Tózsér akkori summázata így hangzott: ,,S számunkra adva van a feladat: nyelvész kritikusaink módszereivel beoltott kriti­kánkat a társadalomkritikához közelíteni... így lenne kriti­kánk végre önkritika is". Több mint tíz év telt el ennek az igénynek a leírása óta, s meghatározó változás ezen a területen azóta csak módjával történt, mert elég ritka eset a jelenünkben, hogy a kritikus biztosan és bátran bánjék nyelvi, szerkezeti elemzéssel, s talán még ennél is ritkább, hogy a műelemzést az eszmei-gondolati-tematikai elemzéssel szervesen össze tudja kapcsolni, az egyiket a másikból tudja megvilágítani. Pedig ez egyre égetőbb szükségszerűséggé válik nemzetiségi irodalmunk egészé­nek területén, külön specifikus szempontokkal bővülve az egyes műfajok és mű nemek esetében. A művészi eszkö­zök változása és gazdagodása természetszerűén megkö­veteli a kritikai gondolkodás eddiginél aktívabb és megkü- lönböztetettebb művelését. ALABÁN FERENC Csótó László: VADÁSZOK A Shabwa birodalom nyomában Egy múltba veszett civilizáció ta­nújeleit hozzák napvilágra a Jemeni Népi Demokratikus Köztársaságban A régészeti kutatások színhelye Shabwa, az ország keleti részében körülbelöl két és fél évezreddel eze­lőtt fennállott hatalmas Hadhramaut Királyság hajdani fővárosa. Ez a hű­béri állam körülbelül 800 évig a leg­jelentősebb államszervezetek közé tartozott a dél-árábiai iszlám előtti korszakban. Időszámításunk III. év­századában egymással vetélkedő szomszédos törzsek hódították meg és elpusztították. A hajdan virágzó várost eltemette a homok. Jemeni és francia régészek egy csoportja, amely 1976 óta végez ása­tásokat, azóta feltárta Shabwa hajda­ni templomai és palotái, valamint régi városfala alapjainak egy részét. Egy­tagú kőoszlopok, boltívek, úgyszintén mesterien díszített oszlopfök töredé­kei bizonyítják az e korabeli építészet magas színvonalát. Jó állapotban fennmaradt, köbe vé­sett szövegek számolnak be a híres „tömjénút“ keleti kindulópontján egy­kor uralkodó arisztokrácia fényéről és pompájáról, valamint a nem szabad emberek és a rabszolgák nehéz sor­sáról is. A leletek gondos restaurálása és nyilvántartásba vétele után a kulti­kus helyeket és a monumentális épü­leteket a lehetőséghez képest re­konstruálják. A tudósok máris büszkén mutogat­ják a habhramauti művészek és kéz­művesek most felfedezett munkáinak lenyűgöző gyűjteményét. Kő-, bronz- és elefántcsontszobrok, valamint állat­alakok tartoznak ehhez, s különösen gyakori a mitikus szárnyas oroszlán. Áz agyagból vagy alabástromból ké­szült vázák, csészék, korsók, tányé­rok és használati tárgyak képet nyúj­tanak a régi királyság civilizációjáról. Mindezt egybegyüjtötték és az ország fővárosában, Adenben állították ki. Itt Shabwa Múzeumot is létesítenek. WILHEM FINCK

Next

/
Thumbnails
Contents