Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1982. január-június (15. évfolyam, 1-25. szám)
1982-05-05 / 18. szám
zubbonyát, nagy nehezen te magára ráncigálni. de a törzsőrmester ráförit napig le sem hunyták az neg úgy alszanak, mint akit asedett, elkiáltotta magát: o! Fegyverbe! és csendben, megadóan is a katona után. udtak; nem zavarták őket is, a vontató traktor tompa ster zsémbelödése: írszámot?! Hát a puskákat, rül sor? Nyissátok már ki sedett a kályha mellé, nondta egykedvűen. - Hát, :m járunk csatába. Mi csak azokat a tankokat juttatjuk vissza a harcba, amelyeket a fasiszták kilőtteknek könyvelnek el - van úgy, hogy háromszor, négyszer is kijavítjuk ugyanazt. Ha az összes műhelykocsit, harctéri műhelyt vesszük, akkor egy egész hadosztályt kiállítunk. - Nyújtózkodott, majd ezt mondta: - Ha kihúznak egy sérült tankot a tüzvonal- ból, a többieket is felkeltem. - És mintegy mentegetöd- zésképpen hozzátette: - Persze a tüzvonalban is javíthatnánk, de ott mindennel foglalkozhatnánk, csak ezzel nem; tüzelnének ránk, és harcolhatnánk a gyalogosaikkal is. - Majd megkérdezte: - Kér teát? Cukor van ragyásig. Zsákmányolt konzerv is; szállítólevél nélkül jött. - Majd visszatért az előbbi témához: - Néha olyan lerobbant tankokat húznak ki, hogy csak gyárban lehetne helyrehozni, de mi még az ilyeneket is kipofozzuk. A legjobb mesterek közül került ki a személyi állomány, pedig csak közkatonák. - Hallgatózott. - Úgy néz ki, hogy gránátokkal tüzelnek - mondta bosszúsan. - Csak harc árán tudjuk kihúzni. - És azért, hogy elnyomja a beosztottjaiért érzett aggodalmat, gyorsan i ismétlődhet meg másról kezdett beszélni: - Ezt a tankistát Zelencovnak hívják. Régi ügyfél. Szidjuk, szidjuk, de csak a látszat kedvéért. Hisz igaza van. Igaz, arra feleslegesen utazik, hogy legázolja az ellenfelet. Jobbak a mi tankjaink - hát tessék csak tüzeléssel elintézni a dolgot. Óvni kell a technikát. Rövid idő múltán felhangzott a vontató megfeszített pöfögése. A törzsőrmester kiszállt az autóból. Vontatták a tankot. Az egyik leszakadt lánctalpat drótkötélen húzták utána. Havas eső hullott a félhomályban. Hűvös volt. Nedves, nyirkos minden. Olyan hangja volt innen a harcnak, mint a hegyomlásnak. A lángvágó megvilágította a szerelők alakját, arcát. Az előbb még halottnak tűntek, ahogy a platón és a padokon hevertek, most meg valami megszállott erő, céltudatos energia töltötte el őket; olyan ihletett, ugyanakkor fensöbbséges kifejezést öltött az arcuk, amilyen csak a munkájukba felejtkezett legjobb mestereket jellemzi. A tankisták hálás odaadással lesték minden mozdulatukat. Kozlov törzsőrmester lábai a felemelt motorfedőpáncél alól meredeztek ki. A vezető kézilámpával világított neki, és panaszkodott:- Teljessel nem megy. Vége a motornak. Nagyjavításra kívánkozik. Kozlov, olyan mély hangon, mintha kútból szólna, ingerülten azt mondta:- Hát persze, hisz olyan sáros, mint egy dragonyázó disznó. Van neked lelked?- Akkor lett ilyen, amikor lágszóróval elkaptak, és belementem a vízmosásba, hogy eloltsam a tüzet. Alig tudtam kimászni a hasadékból.- De- ha már egyszer kimásztál, akkor rendbe is hozhattad volna - tessék gondozni a motrot! - ismételte csökönyösen a törzsőrmester.- De mikor? Hisz rögtön a harcba mentem - mente- getődzik a tankista.- Különben? - kérdezte Kozlov.- Hogy a harcban mi van? - kérdezte vissza a tankista. - Mi állunk jobban. Sok tankjukat elpusztítottuk.- Tehát a miénk a jobb.- Én egy páncélkocsit lőttem ki, és felgyújtottam két tankot - mondta lelkesülten a tankista.- Te csak ne verd a melled! - vágott közbe Kozlov. - Kitől kapod ezeket a jó tankokat? A munkásosztálytól. Harcolj csak, de ne feledd, hogy ki teszi lehetővé a győzelmet. A napiparancsokba nézve nevezik a kitüntetetteket, de azokról, akik a gépeket csinálják, szó sem esik. Ebben a pillanatban lövedékek robbantak a közelben fülsiketítő robajjal. Kozlov bosszankodva kiáltott fel:- Bemértek. Nézhetjük, hogy hová álljunk. - Majd fennsőbbségesen ezt mondta a tankistának: - Ott egy lövészárok. Nyomás! Most úgysincs rád szükség. Ő meg a tetőnyíláson keresztül betette a tankba az ütött-kopott szerszámosládáját, majd maga is utána mászott. A másik sebesült katona, akinek közben újrakötözték a fejét, csak azért beszélt velem, hogy elterelje figyelmét a fájdalmáról.- Nemrég a fasiszták tömeges páncélostámadást intéztek ellenünk. Szinte nem volt, amivel szembeszálljunk velük. Már hátráltunk, amikor menetből rájuk támadt az utánpótlásunk. Nézem a tankokon a számokat; hát a mi hadtestünkből valók. Tehát tábori körülmények között, éppen a kritikus pillanatra készültek el a javítással. Hát valóban, kinek jár ezért a dicséret, ha nem a seregbeli szerelőknek? A robbanások közti szünetben jól hallatszott a fém csengése, a feszítővasak csikorgása és azoknak a gerendáknak a ropoqása, amelyekre az emelőket állították. .. Ismét elaludtam. Amikor felébredtem, már nem volt mellettem a lövészárokban a tankista; ott pedig, ahol az előbb a tank állt, most a lánctalpak zavaros vízzel teli, mély nyomai húzódtak. Ismét benyitottam a műhelykocsiba; a szerelők ugyanolyan természetellenes pózban, ugyanazzal, a csak a halottakra meg a holtfáradt emberekre jellemző dermedt arckifejezéssel aludtak a padokon, a platón, mint amikor először láttam őket. A műhelykocsi mellett egy dzsip állt, amely körül fiatal arcán érthetetlen kifejezéssel, egy hadnagy tén- fergett. Hozzám fordult, és olyan modorban, mintha egy megkezdett beszélgetést folytatna, ezt mondta:- Egyikőjüket sem tudtam felébreszteni. - Igaz, szívem se lett volna hozzá. De hát parancsom van rá, hogy egy másik szakaszra kell őket átvinni. Fogalmam sincs, hogy jutnak át ezen a talajon.- Van vontatójuk.- Azt telibe találták. Mégiscsak fel kell őket ébresztenem. - És határozott léptekkel megindult a teherautó felé. Felkéredzkedtem a hadnagy dzsipjére; olyan helyeken jártunk, ahol harcaival éppen átvonult a bolygó gyűrű. A sztyeppe apály idején láthatóvá vált tengerfenékre hasonlított, amelyen, a hínár között, vihar által elsüllyesztett irdatlan acél hajóhad gigantikus roncsai pihennek. Útitársam egykedvű pillantásokat vetett a csata nyomaira, miközben arról beszélt, hogy frontszinten tervezik az érkező gépesített egységek összpontosítását, továbbá nevelő-felvilágosítő tevékenységet folytatnak a katonák között arról, hogy hogyan viselkedjenek a felszabadított idegen ország 0 lakosságával szemben. Panaszkodott, hogy akadozik az ellátás, pedig ideje lenne új ruhát vételeznie az elhordott téli gönc helyett, hogy illő módon nézzen ki. A szerelökocsi mégiscsak utolért minket. Egy oldalra fordultán rögződött lövegtornyú tank vontatta, amelynek leeresztett csöve menet közben hajlítgatta, tördelte az út menti fák ágait. De ekkor már csak egyetlen vágy zabolázta meg újságírói ambícióimat - elsőként küldött tudósításban akartam megörökíteni azt a pillanatot, amikor seregeink elérik a szovjet állam határát. BRATKA LÁSZLÓ fordítása k-e? De még meny- ; névre! 3 telefonosra. Az élnék, tölgyek jajgatnak, hogy reng belé ak, ott gubbaszt az itt a hegyoldalban tehénkéje számára ij sír szívet tépön, jmülten imádkozik, , Rodak kitekint, és a kutyabenge közt epszínű köpenyben, kezében puska, bban a pillanatban e gyökerezett volna Hol vannak a néme- an van. Lehet, hogy , s ha elárulja, hol t belé. A bajuszos ; a fejét. - Ide nézz, az ágakat, és alat- íint a naplemente, maga előtt látja... esett el, a töltés i ölte meg a patakiált rá, a pince fölött, t... Szemjont pedig meg a Szorovinán, úródott... . Nem, Kolobanovra ! festett? Azt mondnahem tiszt. Tisztek lég mennyien! Csak sak... kettő... három... négy. Négy kapitány! Meg egy őrnagy is, a pataktól lejjebb... Mit is emlegetnek abban az írásban? Mell-lövést kapott, fegyvertelenül ment ölre az ellenséggel? A rossz időket az ember nem szívesen emlegeti, de hát ilyen harcok is voltak... Hanem ilyen nevűre nem emlékszem ... Azt mondja, Kolobanov? Nem... Már búcsúztam az emberektől, akik itt, az isten háta mögötti faluban segítettek keresni a férjét, és emlékeztek a háborúra, s akkor találkoztunk egy emberrel. A földekről jött. Egyikük, aznap tán már vagy századszor, épben csak hogy mondjon valamit, feltette az ismert kérdést.- Kolobanov? Kolobanovot keresik?- szólalt meg az ember.- Hiszen amott feküdt. Sadiv kunyhója mellett, az almafa alatt.- Scerba, nem tévedsz? Biztos vagy benne? - kételkedtek a többiek. De abban a pillanatban már valamennyien elindultak a falu túlsó vége felé. Az almafát aknatalálat érte, csak a csonkja maradt meg; Ivan Söerba a gyepen megjelölte a helyet, ahol, Álla Kolobanova, a maga súlyosan sebesült, fegyvertelen férje az életre-halálra menő párharcban elesett. Ivan Scerba volt az első, aki visszatért a faluba. Pontosan emlékszik: az almafa alatt három sír volt. A középsőbe beleszúrva egy nyírfaág, s rajta egy tábori kulacsról való lemez, a lemezen - Kolobanov neve. Ivan Sőerba maga ásta ki, maga ácsolt neki koporsót, ő szögelte rá a koporsóra a tábori kulacs lemezét, és ó szállította el a nagy, közös temetőbe. Letettem a virágait, Álla Kolobanova, a temető szigorú bronz őrmestere lábához, aki néma vigyázzállásban tiszteleg elesett bajtársai előtt. Itt állok nagy csend közepette a néma márvány előtt, és felidézem a szavakat, melyeket moszkvai nyaralójában mondott, s melyek tulajdonképpen a levelében is benne vannak: Mi is voltunk fiatalok. Az ifjúságunkért és a békéért azonban mérhetetlenül nagy árat fizettünk. Közülünk sokan elestek, sokan egyedül maradtak. Nehéz megmondani, melyik a fájóbb. Mert elérkezik az az idő, amikor maguk, fiatalok, élettársat választanak. Sok közül kiválasztják az egyetlent, a legszebbet. Akit a legjobban szeretnek. Én is így tettem, és így tett leendő férjem is. Egymásba szerettünk, összeházasodtunk, boldogságunkat a mennyek paradicsomával sem cseréltük volna el. De a háború feldúlta a családunkat, az életünket, Soha, soha ne engedjék meg, hogy háború legyen! Hiszen az élet oly rövid. S az életet köny- nyek és szomorúság nélkül kell leélni. Nincs szükség özvegyekre és árvákra. .. Itt állok a végtelen, szinte templomi csend közepén. Befejezetlen szerelmek között. Befejezetlen életek között. Be nem teljesedett sorsok között. Körülöttem szovjet katonák ezrei fe- küsznek. A mieink ezrei pedig ott fönt, a széljárta hágóban. Csak az égbolt és a hajnalpír voltak utolsó pillanataik tanúi. Férfihalállal pusztultak el itt a hegyekben. Csak a föld hallotta utolsó jajukat. Csak a ligetek és erdők látták hősi tetteiket. A mi földünkben nyugosznak. A mi égboltunk, a mi napunk, a mi csillagaink borulnak föléjük. Értünk, a mi nemzedékünkért haltak meg. Gyűlölnöm kellene a helyet, ahol a férjem elpusztult. De az a föld, bár sírja lett a szerelmemnek, a boldogságomnak, a reménységeimnek, mindannak, ami az életemben a legszebb és legjobb volt, mindenek felett drága nekem, mert a férjem nyugszik ott. Nézem a piros rózsákat a tündöklő fehér márványon. A barátságunkat látom benne. A mérhetetlen, közös erőnket, biztató reményeinket. A felelősségünket. 1956 KOPASZ CSILLA fordítása A Felszabadulás rapszódiája VÍTÉZSLAV NEZVAL mán inognak a kövek, omlik a háztető! Előbb halkan, majd, mint az orkán, fölrobajlott a föld láng lobban a szovjet ágyúk torkán. Hernyótalpak szikráztak a kövön s felsikkantott a lányok torkán, asszonyok torkán, gyermekek torkán: az öröm. Csak jöttek, jöttek, dübörögtek, vörös csillag a harckocsikon, a Barát jött, a Felszabadító, a Rokon. Zúgjatok, harangok, Prága harangjai, zsibong a város, zendül a hallali. Könny a szemekben, az arcokon mosoly, virágok, orosz katonák... már harmonika szól. Iván Hankával járja, a fény, a fény zuhog, szabad vagy újra, Prága szabad vagy, Prágám, te százszínű virág. Micsoda éj nyomán jött a fény, micsoda éj nyomán. Tavasz zengett a fákon, tavaszodon a Moldván s ibolya kéklett a Maié Stranán... ' A barikádok még ott meredeztek: utcán a keresztek. Fel sem száradt még az ellenállók vére. Kegyetlen volt az éj, s a hóhér kötele. Átfújt a Vencel téren a halál szele. De parázs szívekből raktak itt falat, cseh szivekből a barikádokat. Férfiak, nők - de még az aggastyánok is, suhancok, gyermekek védték ezer év köveit, hogy a Gonosz kívül rekedjen, sorsuk, sorsotok beteljesedjen. Eljött, eljött az utosló óra s lehullt a csend a tépett lobogóra. S. O. S. Segítsetek, már nincs idő, már nincs idő,
