Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1982. január-június (15. évfolyam, 1-25. szám)

1982-05-05 / 18. szám

M ikor ír az ember drá­mát? Ha már minden más műfajt ketrecnek érez vágyképpen ellenkezőleg - ha­tártalan papírsivatagnak. In­kább belebújik tehát a dráma­írás izzó ketrecébe, minthogy elvonuljon remetéskedni lakat­lan papírsivatagokra. Emögött persze ott bujkál a prófétálás vágya. Mondjuk ki: a drámaíróban így vagy úgy, de mindig a próféta köszörüli a torkát. Ugrásra készen várja az egyedüli esélyét az irodal­márnak, mikor azonnal és köz­vetlenül behatolhat a néző tu­datába, képzeletébe, érzései­nek ősrengetegébe. Sót, azon­nal le is mérheti a hatást. Pá­ratlan csábítás! Persze, minden próféta har­cias, így hát a drámaíró is csatát vív a nézőtérrel, le akar­ja nyűgözni, könnyekre és ne­vetésre szeretné ingerelni. Mindenáron arra törekszik, hogy akik odalenn ülnek, állást foglaljanak az ö igazsága mel­Vallomás lett. Mert hiszen minden művé­szi alkotásban elsősorban az erkölcsről van szó és egy olyan korban, mikor a tudás és a ha­talom oly gyakran félretaszítja az erkölcsöt, kötelességünk vállalni a küzdelmet ennek az ellentmondásnak a ■ feloldá­sáért. Tudjuk, hogy egy sikeres színházi előadás milyen erős visszhangot vált ki a nézőből. Az érzelmek valóságos láncre­akciója következik be, gondo­lat gondolatot szül és egy szín­házi előadás legjobb pillanatai valóban az „élet művészeté­re“ tanítják a nézőt. Persze néző nélkül nincs színház. Mert a közönségnek ugyan nincs mindig igaza - vallom egy szellemes franci­ával de aki nem veszi figye­lembe a közönséget, annak soha sincs igaza A közönség általában olyan darabokat néz meg, ami tetszik neki. Mivel csak az tetszik az embereknek, ami visszhangot vált ki belőlük, a drámaírás kérlelhetetlen törvénye a hite­lesség. Amit nem hiszek el a színpadon, annak nincs is hatása. A drámaírónak tehát hitelt érdemlően kell szólnia a nézőhöz, hogy létrehozhas­sa azt a bizonyos „érzelmi rob­banást“. Mindezek a páratlanul von­zó csábítás mellett félelmes kockázatot is jelentenek. A színpadi szerzőnek farkas­szemet kell néznie a közön­séggel, vállalnia kell ítéletét. A költő, regényíró, novellista alig ismeri ezt a drámaírónak fenntartott drámai szituációit. Különben is egy nyomtatott mű sohasem bukhatik meg olyan csattanósan, mint egy színda­rab. Egyszerűen nincs mód ar­ra, hogy a nyomtatott bukás oly nyilvánvalóan kiderüljön, hi­szen a rossz kritika gyakran csak a kritikus rossz közérzetét jelzi. Kereszttűzben áll tehát a drámaíró, de hát aki nem leli kedvét a jó harcban, nem akar­ja kivívni a maga igazát, melyet természetesen sokak igazsá­gának, sőt az egyetlen igaz­ságnak érez, az nem is igazi moralista, következésképpen nem is igazi drámaíró. MÉHES GYÖRGY A leningrádi Drámai Színház, a legkiválóbb szovjet színtár­sulatok egyike, ahol három, egy­mással aligha rokonítható klasszi­kus darab színrevitelét korunk je­lentős rendezóegyénisége, Geor­gij Tovsztonogov mesterségbeli tudása fémjelzi. Solohov Csendes Donjának színpadi változata nagyívú hős- költeménnyé teljesedett ki a nézők előtt, akik a darabot látva megtud­hatták, miként alakult az emberek sorsa a szovjet hatalom születé­sének legnehezebb időszakában. A nagyszabású előadás - az ér­zelmek és élmények koncentrált megjelenítése rendkívül erőteljes - az emberi szenvedélyek világá­ba emel bennünket, s hozzásegít megérteni a tragikus megrázkód­tatásokat, amelyek két korszak határán a politikai, társadalmi, pszichológiai összeomlás, az új világ, az új rend születésének kö­vetkezményei. A Csendes Don színpadi változata elnyerte a Szovjetunió Állami-díját. A szovjet színjátszás utóbbi év­tizedében a legnagyobb figyelmet kiváltó előadások egyike a Lev Tolsztoj Holsztomer című elbe­szélése nyomán színpadra állított A ló története (Mark Rozovszki dramatizálásában és Georgij Tovsztonogov rendezésében), amely azt példázza, miként lehet tökéletesen kiaknázni a színház nyújtotta lehetőségeket, élni a mo­dern kifejezőeszközökkel, egy klasszikus alkotást nagyszabású és egyéni hangvételű előadássá tenni. A Drámai Színházban a közön­ség Alekszandr Osztrvoszkij Far­kasok és bárányok című drámáját is láthatta. Az előadás minden mozzanata a meglepetés erejével hatott, a meglepetés pedig mindig meghökkent: néhányan kedvező­en fogadják, mások elutasítják. S fellángolnak a viták. Amit az ember nem ért meg, attól többnyi­re visszariad, magatartása eluta­sító. Még hevesebb a reakciója, ha általa jól ismert dolog válik érthetetlenné, a megszokott helyét szokatlan foglalja el. Mi, a színház világában járatos kritikusok már jó néhány alkalommal láttuk ezt a drámát, azonban éz az elő­adás... Tovsztonogové. És ezzel már mindent el is mondtunk. Ő so­ha nem jár kitaposott úton, nem választ sablon-megoldásokat. Mindig egyéni módon alkot, s ép­pen ez az egyéni látásmód tette öt ismertté a színház világában. A nagy egyéniség szakadatlanul keres valamit, kétségekkel viasko­dik, töpreng. Keres valamit, fontol­gat, rátalál a megoldásra, majd rögvest elveti az ötletet, aztán vég­érvényesen dönt valami mellett. Vajon jól dönt-e mindig? Vajon arat-e mindig fölényes gyözélmet? Úgy vélem többnyire, igen. De hibák és vereségek nélkül igazi győzelmek aligha születnek, nél­külük tán észre sem vennénk őket. N os, ülünk a nézőtéren. Kigyul­lad a rivaldafény, középen a súgólyuk. Minden felvonás kez­detén göthös öregember - tyóna alatt a színdarab elnyűtt szöveg­könyve, orrán pápaszem, kezében egy csésze teát egyensúlyoz- óvatosan - foltozott nemezcsiz­mában csoszog a lyuk felé. Nem siet elfoglalni a helyét, hiszen nél­küle az előadás úgysem kezdőd­het el. Lám, ilyenek voltak a rég­múlt színházi esték súgói! A súgó! Annak idején egyetlen előadást sem tarthattak meg nélküle, mert a színésznek egy hónap alatt két- három-négy új darabban kellett fellépnie, kinek lett volna ideje kí­Alla Romanyenko vülröl megtanulni a szerepet. Mennyi gondolatot, érzelmet vált ki ez a kis vézna figura a Drámai Színház előadásának nyitójelene­tében. Elkezdődött, majd folytató­dik a meglepetések sora. Felbukkant a karmester a zene­kari árokból. Temperamentumo­sán, régimódi magakelletéssel, já­tékos kedvvel fordul a közönség­hez: ,,Ma,... (az aznapi dátum kerül ide), hölgyeim és uraim, első ízben játsszuk el önöknek Oszt- rovszkij Farkasok és bárányok cí­mű darabját". Ő szolgáltatja a szórakoztató műsort a jelenet­változások alatt a nagyérdemű számára. Magasba lendül a kar­mesteri pálca, az egyszerű dévaj kis polkát a múlt század 80-90-es éveiben népszerű, kedvelt és köz­ismert operettrészletek követik. S mi máris ott járunk abban a rég­múlt korban. Megelevenedik a múlt, s élni kezd a darab. Úgy érezzük, mintha megváltozott vol­na körülöttünk az atmoszféra, a le­vegő. Valami megmagyarázhatat­lan történt: egy nyári kertben üldö­gélünk, előttünk a színpad, ahol szemmel láthatóan a fővárosból érkezett színészek tartanak előa­dást a tehetős vidéki közönség­nek. Tovsztonogov így fogalmaz: ,,Úgy éreztem, hogy azokat a szo­rító, súlyos problémákat, amelyek megtalálhatók ebben a darabban és napjainkban bennünket olyany- nyira foglalkoztatnak, nem lehet erőteljesen megjeleníteni köznapi ruhába öltözött szereplőkkel, mint ahogy azt korábban a Kis Színház tette. Azt gondolom, hogy minél könnyedebb a forma, annál kifeje­zőbb a gondolat, annál könnyeb­ben érthető meg az írói mondan­dó, Osztrovszkij drámájának mé­lyebb rétege. Ez adta az ötletet, hogy egy vidéki orosz színházat idézzek fel, újraélesszem a jele­netközi játékot, visszahozzam a színpadra a karmestert, a súgót, de főképpen a játékmodort; időn­ként emlékeztetünk arra, hogy előadásunk a múlt század végén egy vidéki városkában játszódik. Persze, korántsem akartuk mi va­lóban feleleveníteni a régi színhá­zat, ez csak a keret a bennünket izgató gondolatok megjeleníté­séhez". G ondolatok. Tovsztonogov ren­dezése gondolkodásra kész­tet, szinte rákényszerít, hogy töp­rengjünk önmagunkon, a környe­ző világon, mai életünkön. A kedé­lyesség, a szelíd humor, s nem a maró gúny kelt bennünk bizal­mat, teremti meg a közvetlensé­get, az öröm és a könnyedség érzetét. Az előadás alapmotívuma - kétségtelenül - a nemtörődöm­ség. De nemcsak ez. A rendező­nek sikerült valami „újra“ bukkan­nia a darabban: az egoizmusra, az önmagán és saját érdekein kívül minden más - dolog és ember - iránti közönyösségre. Csakhogy, a saját érdekét, egyéni hasznát és boldogulását hajhászó ember mind gyengébbé, sebezhetőbbé válik, s végül áldozatául esik a Berkutovoknak, a különböző faj­tájú farkasoknak. Az előadás fo­lyamán magától értetődő az erköl­csi tanulság: ha közönyösek va­gyunk a köz dolgai iránt, ha enge­dékenynek bizonyulunk az élet ocsmányságaival szemben, akkor annak szükségszerűen rossz vé­ge lesz. A közönyös magatartás, a szellemi restség társadalmi kára is nyilvánvaló. Ügyeljünk arra, hogy kivel állunk szemben. M ennyire a mához szól Oszt­rovszkij! S korántsem Tovsz­tonogov erőszakolja rá a modernséget. Ö csupán felis­merte a drámában rejlő korszerű gondolatokat, hiszen annak a mai embernek, állampolgárnak, az eleven látásmódjával vizsgálta a müvet, aki számára egyáltalán nem közömbös, hogy mi történik körülötte, mi élteti az embereket, mi okoz fájdalmat nekik, mitől szenvednek. Georgij Tovsztonogov nemcsak az előadásaival ajándékozza meg a nézőt, hanem új neveket, fiatal tehetségeket fedez fel számára. Sőt, jelentékeny szerepeket bíz rájuk a klasszikus darabokban. A klasszikus szerző ugyanis nem­csak a színészi mesterségre tanít­ja meg a fiatalt, nemcsak a tudását tökéletesíti, hanem a lelkét, a gon­dolkodásmódját is formálja. A hal­hatatlan, az értelmünkben mind­untalan megújulni tudó klasszi­kus - minden nemzedék számára nyújt szellemi és érzelmi gazdago­dást, életerőt, hozzásegít bennün­ket ahhoz, hogy elgondolkozzunk az egyetemes emberi problémá­kon, az orosz nép szellemi gazda­ságának, erkölcsi erejének és szépségének felbecsülhetetlen ér­tékeit tárja elénk. Hiszen amikor a különféle negatív jelenségeket nevetségessé teszi, kegyetlen elemzésnek veti alá, mindig jobbí­tás szándéka hajtja. Sok minden függ az emberek jelenében és jövőjében attól, hogy milyen gya­korlati tanulságokat vagyunk ké­pesek levonni a klasszikusok mű­veiből, a történelemből. A klasszi­kus gazdag és a mai korban vala­mi módon visszhangra igényt tartó világot tár fel a néző előtt, ha afféle mester kezébe kerül, aki tiszteli a szerzőt és művét, tiszteli a nép egyszerű nemzeti gazdagságát, és nem törekszik arra, hogy mindent a feje tetejére állítson, átrendez­zen, saját „zseniális“ elgondolá­sai kedvéért lenyesegessen. Úgy vélem, Georgij Tovsztonogov elő­adásai igaz művészi élményt nyúj­tanak. Nem hagynak hidegen, nem tudunk közönyösen ülni ajié- zőtéren. örömet adnak, gondolko­dásra, a történtek átélésére kész­tetnek, gazdagodunk általuk, fel­keltik bennünk a kíváncsiságot, hogy elemezzük a társadalmi és erkölcsi problérhákat. Hozzásegí­tenek a klasszikus művek mélysé­gének és szépségének megisme­réséhez, a felfedezés örömével lepnek meg. Klasszikus szerzők Tovsztonogov színpadán Várkonyi Hetvenesztendős. Születésnap jelenidöben? A kétszeres Kossuth-díjas, Kiváló Művész, a Vígszínház igazgatója, a Színművészeti Főiskola rekto­ra, a színész, a rendező múlt időben? Halála már három éve megmásíthatatlan valóság. Soha nem volt tévedhetetlen, csak hú a színházhoz, a filmhez, hú kommunista meggyőződéséhez. így egy ilyen születés- napi írást mással aligha lehet kezdeni, mint Várkonyi Zoltán még nem sejtett halála előtt tíz hónappal elmondott vallomásával: „Sem a színházat, sem a mozit nem szeretem közönség nélkül. A fanyalgók fanyalgása már nem érdekel. Volt idő, amikor csapkod­tam, küzdöttem, de ma, amikor hosszú pá­lyámra visszatekintek, úgy érzem igazam volt. A filmhez valójában más vonzott mint a színházhoz. A nagyobb tömegű közönség nemes szórakoztatása. A film számomra monumentális szobor, a színház kisplaszti­ka." Gerhard Hauptmann És Pippa táncol című darabjában tűnt fel a színház világában, majd O’ Neill Hosszú út az éjszakába kiörege­dett színészeként búcsúzott. Közben szere­pek és rendezések egész sora. Hamlet, IV. Henrik, Glembay Ltd., Fizikusok. Mint rende­zőnek a legnagyobb álmot a felszabadulás után a Művész Színház jelentette, amelyet szavai szerint ,.túlságosan korán koporsóba kényszeritettek", De a színész sem maradt szerepálmok nélkül. A halálát megelőző hó­napokban Arthur Miller Az ügynök halálának (ószerepe is foglalkoztatta, de nem utolsósor­ban Beckett Godof-ja, amelyben a két „örök“ várakozót - Estragont és Vladimírt - Darvas Ivánnal szerette volna eljátszani. A magyar filmgyártás három évtizedének legnagyobb közönségsikerei az ö rendezé­seihez fűződnek. Az 1954-ben bemutatott, Makk Károllyal közösen rendezett filmje a Si­mon Menyhért születése után a legnagyobb sikerek, de egyben a szakma támadásai is, a magyar irodalom klasszikus regényeiből készített filmjeit követték. A kőszívű ember fiai, Egri csillagok, az Egy magyar nábob, a Kárpáthy Zoltán, s az utolsó, A fekete gyémántok a közönség lelkes, a kritikusok gyakran lekicsinylő fogadtatásában része­sült. A rendező igazolja, hogy milliók számá­ra ezek a filmek a sokszor vádként hangoz­tatott szórakozáson kívül, az irodalommal, a nemzeti történelemmel való találkozást is jelentették. Várkonyi erről így vélekedett: „Húsz filmem negyvenmillió nézője, úgy ér­zem megmaradt nekem. Úgynevezett élet­művem nincs, csak életem van, s ezt öröm­mel áldoztam és úgy látszik, pazaroltam is erre a hűtlen szeretőmre". Tanított és nevelt is, mert a színjáték egyik legnagyobb pedagógusa volt, akinek főisko­lai működése idején olyan tanítványai voltak, kik mára színészként, rendezőként a legjob­bak közé tartoznak: Kern András, Balázs Péter, Kútvölgyi Erzsébet, Halász Judit, Mar­ton László, Walló Péter. Mint minden tehetséget, mint minden si­keres művészt, őt is igaz és hamis legendák­kal fontak körül. A legnevetségesebb a soha- nem-létező helikopteréről terjengett. Vádol­ták - védekezett, sértették - visszasértett - művész volt: érzékeny ember. Egy biztos, tisztában volt önmaga esendőségével: ,,...egy színház életének, hogy úgy mond­jam, szerves részét alkotják az egymást váltogató nagy haragok és kibékülések. De a haragok, sértődések ellenére a társulat és valamennyi színésze külön-külön is, egész­szivével leikével, mindig együttműködött, részt vett a munkában. S végül is ez a legfonto­sabb, ez határozza meg létünket." DUSZA ISTVÁN Az utolsó színpadi szerepében: O’Neill Hosszú út az éjszakában ÚJ SZÓ 14 1982. V. 7.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents