Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1982. január-június (15. évfolyam, 1-25. szám)
1982-05-05 / 18. szám
kát mért csapatainkra, de a bekerítésből nem tudott kitörni. Ugyanakkor azt el tudta érni, hogy a mozgékonyságát - igaz, óriási veszteségek árán - megőrizze. Egyszóval, bolygó gyűrű alakult ki; seregeink példátlanul bonyolult hadműveleti viszonyok között, hallatlanul hősiesen, kemény helytállással harcoltak. A terület, amelyen ez a bolygó gyűrű araszolt, az olvadástól feláztatott föld fekete mocsarába süllyedt, elhagyatott, szétmarcangolt, megolvadt gépekkel, harci eszközökkel teleszórt halott pusztasággá változott, amely egy feltárult sírokkal teli, giqantikus temetőhöz hasonlított. Ezen az áron őrizte meg az ellenség bekerített csoportosításának mozgásképességét. nem is a sztálingrádi, vagy a korszuny-sevcsenkovsz- kiji bekerítést, de kisebb mértékben valami hasonlót fognak megismételni. Haditudósító dzsipem megfeneklett a sárban, és én a telefondrót mentén elindultam toronyiránt abban a reményben, hogy majd csak eljutok valamelyik egységhez, ahol leesik valami tudósítónak való. Végül elerötlenedve akadtam rá a javító rohambri- gád zárt teherautójára; amikor bemásztam, a padokon és platón lehetetlen, kicsavarodott helyzetben alvó embereket pillantottam meg; az arcuk olyan dermedt volt, mint a halottaké. Odaültem a kis vaskályhához és hozzákezdtem, hogy kapcát cseréljek. Szemem majdnem leragadt az álmosságtól; oldódó tudatomban lelkesült képek váltotVagyim Kozsevnyikov AKIK MUNKARUHAKÉNT HORDTÁK AZ EGYENRUHÁT Kifáradt a sereg... Az ellenség fő érödítményvonalának elképesztő romjaival beborított, és a korai olvadástól mocsárrá változott vidék tele volt hólével elárasztott bombatölcsérekkel, amelyekben a víz színén a lucskos, laza hó szürke habja úszkált. A vízmosások, lapályok ellepte gigantikus sztyeppéi felvonulási területet fakó lápként uralta a mozdulatlan, éjjel feketén, nappal hályogszerü- en átláthatatlan köd. A lánctalpak, kerekek szakadatlan nyomásától kimélyített utak latyakkal teli folyómedrekké váltak. Teherautók hörögtek, nyögtek, csikorogtak bennük, miközben hátsó kerekeik a szénmarók aktivitásával szórták maguk mögé a deszkadarabokat, vastag ágakat, és lövellték széles sugárban a sarat. A hadtápegységek katonái, hogy a csapatokhoz idejében megérkezzék a lőszer, derékig a jeges latyakban, makacs megszállottsággal segítették át a kátyúkon azokat a félig elsüllyedt, otromba koloncokat, amivé a lefuttadt motorú, izzó, gépi erejüket már elvesztett, mozgáskészségüket csak a katonák ember- feletti erőfeszítésétől visszanyert gépkocsik váltak. A sztyeppe egész területét felszabdalták az ellenséget üldöző gépesített hadoszlopok mély nyomai. És e nyomok mentén kilőtt fasiszta gépkocsik roncsai, elhagyott szállítmányok maradványai, felpuffadt, szinte felpumpálódott hullák feküdtek kilométerkőként egymás után. A sereg meg egyre csak haladt, halad nyugat felé. Gyalogosan vonuló katonáink lehangoló látványt nyújtanak. Az emberek végtelenül megviseltek. A gyalogos egységek magasra felgombolt, nyirkos szárnyú köpenyekben, görnyedten vánszorognak az utak mentén. A tüzérek hajóvontatók módján, kötélen húzzák az ágyúkat, és magukhoz karolva viszik a lövedékeket, mint a felnyalábolt kisgyerekeket. A legyengült, kifogott lovak csüggedten sántikál- nak... Akár visszavonuló sereg szívfájdító látványa is lehetett volna ez itt körös-körül. De ez nem így volt. A sereg nem visszavonult, hanem támadott. És ott, valahol elöl egy körbefogott ellenséges hadseregcso- pört volt, és azért vonultak ilyen feszített ütemben a mieink nyugatnak, hogy bekerítsék. Éppen az ö, közelmúltban végrehajtott hőstettük nyomán hatolhattak be az áttört védelmi vonalon a gépesített egységek, és foghatták gyűrűbe a menekülő ellenséget. De arra már nem volt elegendő az erejük, hogy teljessé téve a bekerítést, fel is morzsolják azt. Parancs volt rá, hogy az összes egység támadjon - még azok is, amelyek pihenőre, feltöltésre szorultak volna Seregeinknek azonban csak arra futotta az erejükből, hogy bekerítve tartsák ezt a csoportosítást; nem voltak olyan hatékony gépesített erőink, amelyek menetből támadva kettévágták volna azt; a légi fölényt a kedvezőtlen időjárási viszonyok miatt nem lehetett kihasználni; a lőszer és a nehéz haditechnikai utánpótlás is rendkívül lassú volt. A gyűrűbe szorított csoportosítás hadianyaggal bőségesen el volt látva. És haderejét hol ilyen, hol olyan irányba koncentrálva váratlan, irtózatos erejű csapásoNéhány frontszakaszon egységeink hátrányban voltak létszám és technika tekintetében, ám a sereget lelkesítette, h'ogy nem védekező, hanem támadó harcot folytatnak; igaz, a tárgyilagos számítások szerintmár régen megszolgálták, és már bizony rá is szorultak arra, hogy kemény védelembe menjenek át, feltöltsék soraikat, és a minden lehetséges eszközzel való szüntelen ellentámadások után kipihenjék magukat. Az ellenség örökös kitörési kísérleteire válaszoló ellentámadások manőverei voltak a legkimeritőbbek számunkra az elmocsarasodott talajon a bolygó gyűrű e csatáiban. Ezek a harcok a hályogos köd örökös félhomályában folytak a latyakká ázott földön. Ez a föld olyan volt. mint egy éppen kiürült víztároló alja, amelyen minden mélyedés hatalmas kátyúvá vált -, és még a szárazabb területeken is csak vonszolták magukat a katonák, mint a zsombékos ingoványon. Az első vonalak fölött vörösen imbolygott a tűzharc visszfénye. A harc hangját letompították a lövések keltette légnyomástól kavargó köd ragacsos, nyirkos gomolyai. A hadsereg-parancsnokságon kerülték a haditudósítók társaságát. Titkon abban reménykedtek, hogy ha ták egymást; valami elképzelhetetlen gyengédség áradt el rajtam; nyilvánvalóvá lett számomra, hogy fel akarom idézni magamban az ő hangját, amelyet oly gyakran hallottam álmomban, szavak nélkül, csupán utánozhatatlan zenéjével zengeni... , Kíméletlenül ébresztett fel egy követelődző, erős hang:- Hiszen már egyszer kijavítottunk! - Majd ingerülten hozzátette: - Úgy harcolsz,mint az eszelős; a géppel- Törzs elvtárs! Már megint kilőttek! Egy sápadt, sisak nélküli, fején összesározott, vastag kötést viselő tankista rázta határozottan a törzsőrmestert, aki prémes-sapkásan, összegömbölyödve aludt a platón, és most a feje a rázás ütemére kopogott a padlózaton.- Mi van? Kikészült? - kérdezte kétségbeesetten a tankista. De a törzsőrmester ebben a pillanatban megmozdult, felült, és még mielőtt kinyitotta volna a szemét, megkérdezte:- Van szívnivaló? Cuppogva, pöfékelve, mohón tüdözte le a füstöt, és szemrehányón ezt mondta: nem is törődsz. - Kirá; beletalált az ujjába, és A tankista segíteni e medt:- Te csak ne bratyiz emberek a szemüket, n fejbe vágtak... - Fele — Borzov! Knis! Osztya A szólítottak felébre kimásztak a törzsemé: A többiek meg tóvá a kiáltások, az ajtócsaf dübörgése. Behallatszott a törzs- Hozzátok az össze gránátot? És ha harcr a szemeteket! Majd visszatért, és li- Ja... a haditudósit velünk nem sokra meg Valentyin Szokoljuk: Becsületesen helytállt, Álla Kolobano- va, mint katona. Hiszen három évig maga is a fronton harcolt. A dácsa pitvarában találkoztunk, a fából épült nyaralóban. Emlékszik? Éppen munkából jött haza a kislányával, egy nyurga, lenhajú bakfissal. Bekopogtam. Maga hátranézett és felsóhajtott. Bár egy szót sem szóltam, be sem mutatkoztam, így fogadott:- Csehszlovákiából jött, ugye? Ez nem kérdés volt. Bizonyosság volt, meggyőződés, hogy az áll maga előtt, akit várt. Csak a tekintete, kezének alig észrevehető rezdülése árulta el, hogy egy pillanatra elállt a szívverése. S e rövid, fájdalmas percekben elmesélte mindazt, ami a leveléből kimaradt. Ma ezzel a levéllel utazom oda, ahol a férje sírjának kellene lennie. Meg a rózsákkal, amelyeket neki küldött. Úgyszólván fejből tudom az egész levelet. A férjem és én a háború kezdetén mentünk a frontra. A férjem tiszt volt 1944-ben, amikor a Felkelés idején az önök segítségére siettünk, a Kárpátokban harcolt. S most valahol az önök hazájában, Eperjestől 19 kilométerre, egy Gavrinyec nevű falu mellett van eltemetve, s vele együtt minden, amit szerettem. .. Az évek múltak, a hajam őszülni kezdett. De a bánatom nem szűnt. Annál kevésbé, mivel sosem láttam, sem én, sem a lányom a férjem sírját. Olyan messze van, hogy nem utazhatunk oda. Ezért hát esedezve kérem, vigye magával ezt a virágot: a férjem nagyon szerette a rózsát, szeretett kertészkedni. Most én ápolom a rózsákat. Nagy örömet szerez, ha teljesíti kérésemet. Ha nem sikerül megtalálnia a sírját, legalább írja meg, milyen az az ország, ahol a férjem nyugszik, s a virágot helyezze bármelyik szovjet katona sírjára. Nagyon, nagyon kérem... örömet szerez vele, s végtelenül hálás leszek önnek. Álla Kolobanova Csak ma vallom be: találkozásunkkor nem volt erőm vissszautasítani a kérését, nehogy elszomorítsam. Ugyanis Eperjes körül ismerek minden fát és minden követ, és tudom, hogy ilyen nevű falu nincs. Ellenben létezik Vagrinyec, de nem tizenkilenc, hanem kilencven kilométerre Eperjestől, közvetlen a Dukla alatt... A Dukla pedig... Álla Kolobanova, a Duklánál egyetlen éjszaka falvak sora tűnt el a föld színéről. A Dukla sok-sok ezer halottat jelent. Nyolcvanötezer az önöké. Hatezer-ötszáz a miénk. Azonkívül több tízezerre tehető azok száma, akik eltűntek. Mégis elindultam a Duklához. A maga virágaival, a maga levelével s a remény egy parányi szikrájával, hogy a férje parancsnoka a halálhírt közlő levélben talán e tévesztette a falu nevét. Vagrinyec helyett Gavrinyecet írt. Ám abban a kis faluban Kolobanov nevét senki sem ismerte. Átnéztük a krónikát, az elesettek névsorát, de Kolobanov nem volt köztük. Senki sem emlékezett rá. Azt tanácsolták, menjek csak át a hegyen, át a folyón, a Mészégetőbe. Ott ugyanisl hogy megértse, él egy bizonyos Ivan 2ak, amolyan falusi írástudó. Sok hozzá hasonlóval találkozni a nép között. Bár ugyanúgy nevelkedett, mint akárki más ebben az országban, fekete kenyéren, aludttejen, krumplin és káposztán, s az isten kereken tíz gyerekkel ajándékozta meg, mégis megtanult írni-olvasni az öreg pópától. És mindent, amit megélt, amit látott és hallott, feljegyzett egy vastag krónikába. Lemásoltam, hogyan emlékezik vissza azokra a napokra, amikor a maga férje ott harcolt. Szeretném, ha el tudná képzelni azt a szörnyűséget. Az első orosz aknavető-lövedék 1944 október havának első napján esett le a határunkban hajnali öt órakor. Vasárnap volt. Ezt követően napról napra kegyetlenebb lett a háború, potyogtak a golyók, mint az eső, megállás nélkül az emberek étlen-szomjan gubbasztottak a pincékben. A kisgyerekeknek volt a legrosszabb, szegénykék sírtak a félelemtől meg az éhségtől, és így tartott ez egész héten... Szörnyű idők jártak, leírni sem lehet, a nép mindenét elvesztette, mentette a puszta életét, menekült, mert október havának 14. napján a falut teljesen fölégették, és négy hónapon át rettentő harcok dúltak a környéken. Az emberek menekültek, ki merre látott. 1945. március 5-én tértek vissza, s bizony mindenki keserves sírásra fakadt, hogy semmit sem talált, csak hamut meg aknát. Az emberek félve lépkedtek, nem lehetett a sebes vizű patakon, meredek hegyoldalakon tekergeti, míg csak meg nem állapodott tizenkét házikó kellős köze- p>én. A tizenkét házikó úgy sorakozott a csörgedező patak mentén, mint rózsafüzéren a szemek. A környező határban, amelynek csak puskalövésnyi távlatai voltak, a háború után, alighogy a front elvonult, három- ezer-nyolcszáz halottat számoltak össze. Háromezren a harcokban estek el, a többi aknára lépett. A település közepén levő kis tisztást - három kunyhó sem férne el rajta - huBohus Chnoupek Nevekre eml< nyíre! Méghozzí Ivanra, a baji sőre. Golyók s nak, bombák ro a föld, ő meg, óvóhelyen, ami a családja mei ásott, öt éhes beteg asszony a szomjas állat lám, kissé távo feltűnik egy férf rohamsisakján^ tudni, hol leselkedik rájuk veszély. Mindenütt halottak feküdtek... A férjéről azonban nem hallott. Megmutattam neki a maga levelét. Elolvasta.- Kolobanov... Kolobanov... Rodákot kérdezte-e?- Rodákot? Vagrinyecben ilyen nevű nincs!- Ó, maguk fiatalok! Ki küldte magát Vagrinyecbe? Amoda ni, a hegyen túlra menjen. Ott van Gavrinyec... Végre szót értettünk. A falu a térképen és az útjelző táblákon meg a könyvekben is Havranecként szerepel, de errefelé a maguk nyelvén, ukránul csak úgy mondják: Gavrinyec. Férje parancsnoka tehát nem tévedett. A hepehupás, vízmosásos ösvény, amelyet ezen a szegényes vidéken útnak neveztek, a Halál völgyén balra tért. Aztán továbbkígyózott, konokul átvágott szonnyolc bomba- és gránáttölcsér lyukasztotta ki. Havranecben semmi sem maradt meg. Egyáltalán semmi. Csak az emberek. Csak az emberek, akik elrejtőztek, átszöktek a lengyel oldalra, s amikor mindennek vége lett, visszajöttek. Ivan Rodak volt az egyetlen, aki magára maradva végigszenvedte a szörnyűséges időket. Látta, amint a lángok felfalták az évszázados erdőket. A szeme előtt vált porrá és hamuvá a település. Csak így tudta megmutatni a visszatérőknek a szétroncsolt tankok, ágyúk, állati hullák, megégett szélű gödrök között, kidőlt gyümölcsfák és a nyitott szemükben iszonyatot s a pusztító tüzek lángját őrző elesettek tömkelegében, hogy kinek hol áll a kunyhója. bajsza kipödörv megáll, mintha a lába, és odasz tek? - Rodak ze ez a katona n< vannak, golyót tudja, min töri R gazda! - Félreh tűk csillag vörös Istenem, mos A bajuszos Iva alatt... Vaszkát nál... Szaskára széttépte egy g géppisztolygolyc egyenest a mell« De Kolobanov nem emlékszik, ja, mérnök volt? is meghaltak itt, kapitány... várj«
