Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1982. január-június (15. évfolyam, 1-25. szám)

1982-04-30 / 17. szám

I Pörös majorból jöttünk, fáradtak vol­tunk, húztuk a lábunkat, nem csoda: kilenc kilométert gyalogoltunk oda, ugyan­annyit vissza. Hajnali négykor már úton voltunk, késő délután haza kellett érnünk, hogy valamit aludjunk. Jövünk; hallgatunk, mert mit beszél­tünk volna? Miről állt volna a szó, amikor hetvenkét krajcár volt a zsebünkben. Hat napig ritkítottuk a harmincholdas urasági táblákon a répát, napi tizenkét krajcárért. Jövünk hát, útba ejtettük Dögös majort; úgy volt, hogy keresztülvágunk a majo­ron, és a Gyöpiek-dűlőtől egyenesen ha­zavágunk. Az urasági majorban csak az intéző háza volt ház, a gróf úrnak ez a majorja is tele volt istállókkal. Mondhat­nánk: istállómajor volt Dögös. Hátul slattyogott az öreg Bollobás, ne­hezen vitte magát, meg is görbült a sok hajolgatástól. Előreszólt, csakhogy vala­mit mondjon: miért Dögös a major neve? Darab ideig hallgattunk: törtük a fejünket, mit hallottunk nagyapánktól, ö meg a nagy­apjától, hogy miért Dögös a neve en­nek a majornak. Nem tudtuk. - „Dögne­héz itt az élet“ - ezt mondta Küni. Ráhagytuk. - „Sok dög hullott itt el“ - folytatta Vidóczky. Ezzel vége is volt, mert találgatni nem akartunk. Annyit tud­tunk, hogy a grófnak kilencvenkilenc ma­jorja van. Száz majorja is lehetne, de száz majorja csak a királynak lehet, gróf­nak, bárónak nem. - „Kilencvenkilenc majort nem is bír megnézni a gróf. Ki­lencvenkilenc majort megnézni, össze­járni annyi, mintha egy kis-birodalmat járna össze, így hát negyven, ha nem ötven majorba be se szagul“ - jött hátul­ról Bollobás hangja. - „Ez igaz. Besza­golni sincs ideje“ - mondta Küni, s ezzel nem volt több szó. Hosszú istállók, még hosszabb akiok. A gémes kút sugárja lustáin lóbálódzott, az istálló-hosszú vályúban friss víz volt. A kútkáva körül ültünk, maradékot harap­tunk a tarisznyából; maradék életünk fi­nom „kamocsai szalonna“ volt, ami nem más, mint barnapiros kunkorodott ke­nyérhéj. Amilyen a piroshagyma levelé­nek a színe. Az áliáig, a község határáig még van egy hosszú istálló, mellette megyünk majd el. A grófi „birodalomban“ csend van: az ökrök az istállóban kórót ropog­tatnak; a renziásba fácánok szaladnak, az ália jegenyefái zsákvarró tűként szúr­nak az égre; pihennek a 30-holdas táb­lák: szellő, szél, napsugár jár fölöttük. Uraság-országban ülünk, de mindjárt in­dulunk, nemsokára leesik az este. Szedelőzködünk, nekivágunk az út­nak. A major utolsó hosszú istállójánál vagyunk, és maradunk, nem akaródzik a sietős járás, megnézzük az istállót. Megállunk az ajtónál, befordulunk, bekö­szönünk az ökrök közé, a hang elveszik az ökörsor közt.- Aggyisten! - köszön hangosabban Bollobás. - Van itt valaki? Hé, ki van itt? Látjuk, hogy messzebb, az ökrök kö­zött valaki súkhálódik, ezért Bollobás megint odaszól.- Van hát! Itt vagyok e! - jön a hang az ökrök közül. Nem más, hanem Márton Gergő lép ki, villával a kezében. Szétment csizmafejé­ben a faszegek, mint cápafogak harap- dálják a szalmát, a bő csizmaszárban Morvay Gyula Gergő vékony lábszára lötyög, ha áll. Ha meg jár, csattog, mint a klattyogó arató­papucs.- Mi murika megy, Gergő bátyám? - kérdezzük.- Etetem az ökröket - mondja, miköz­ben zsíros karimájú kalapjáról leszedi a szalmaszálakat, elsújtja bajuszát. Lát­juk: az istálló tiszta, az ökrök szőre hófe­hér, almuk friss, kirázott szalma, abrakjuk meg: korpás répaszelet, amire zöldet kapnak.- Szép nagy az istálló, gyönyörűek az ökrök, maga tisztába teszi őket, jóltartja az állatokat - mondjuk, hogy elkezdjük a beszédet.- Egén. így van ez itt, nem úgy, mint szegény helyen. Ez urasági major, az uraság birodalmában. - Nna. Gergő is mondja a „birodalom“ szót, gondolta Bollobás.- A birodalomnak ebbe a csücskébe nem vetődik el a gróf úr, mert... hányadik majorja ez a major?- összeszámoltam, de a nagyon messze levőket nem ismerem, nem tu­dom, hol vannak, csak hallottam róluk. Ez a major a nyolcvankilencedik. Bajjal jön ide a gróf, a nyolcvanyolcat sem bírja megnézni. Bent álltunk az istállóban, készülőd­tünk, hogy megyünk. Gergő „aggyék“-ot Lőrincz Gyula: A KOSÚTI SORTÜZ CIKLUSBÓL mondott, azzal az ökrök közé lépett: folytatta az etetést. Ki se fordultunk az istállóból, amikor látjuk, hogy az ajtóban egy ember áll. Lakkcsizma volt rajta, pepita nadrágjá­ban szarvasbőr betét volt. Nyitott gallérú, kockás ing volt rajta, fején angolmintás micisapka. Olyan, amilyen az angol ló­versenyeken látható. Nádpálcával meg- megcsattogtatta csizmaszárát. Bement az istállóba, minket észre se vett, csak annyit mondott, hogy:- Maguk? Kicsodák maguk?- Ritkítók - mondta Bollobás.- Hol ritkítanak?- Pörös majorban. Urasági földön.- A „gróf úr“ földjén, nem? Hogy hívják a gróf urat? Bollobás megakadt. Hogy is hívják a gróf urat, akinek a birtokára jár ritkítani? Mi is a neve? Tizenöt esztendeje ritkít Bollobás Pörös majorban, tudhatná.- Nemes, gróf Nemes - mondta, s vár­ta: eltalálta-e a gróf nevét, melyet réges- régen hallott.- Na, rendben van. Maguk most?...- Ritkításból megyünk haza... A gróf az istállóban állt, körülnézett, szótlanul hallgatta Gergőt, aki nem tudta, ki van az istállóban; az ökrök közt beszél­getett.- Ne, pajtás, egyél. Fartő, testvér, hadd vetem oda a szalmát. Egyél, ko­mám, megeheted; a falubeli ökrök nem is látnak ilyen falatokat... öreg, villásszarvú fickó, te! Na, heveredj csak le, friss az almod. Gergő kilépett az ökrök közül, meglátta a vendéget, kalapjához nyúlt, de nem vette le, s nem köszönt, mert neki idegen állt az istállóban.- Maga? Maga kicsoda?- Márton Gergő vagyok.- Mit csinál?- Amint látja: etetek.- Azt látom. De miért „beszél" az ökrökhöz?- Kihez van szerencsém, hogy ezt kérdezi?-Az ... uraság vagyok. Gróf.- Á. Nnohát, hogy itt a gróf úr!- Azt kérdeztem: miért „beszél" az állatokkal?- Azért, mert miért ne beszélnék? Friss alom van alattuk. A majori béresek szalmazsákjában nem ilyen friss a szal­ma. Ropogós répát kapnak az ökrök, de magam is ritkán látok cukrot. Korpás az abrakjuk, a cselédeké meg jó lenne, ha elég lenne korpából. Zséndő van az ök­rök feje fölött, az én putrim tetejére szá­raz kóróízíket vetettem, becsurog hoz­zánk, kérem, az eső. Az uraság idegesen verdeste lakkcsiz­mája szárát a nádpálcával, darab ideig hallgatta Gergőt, hallgatta, de szavaira nem felelt. Unottan belenézett az istálló sötétjébe, aztán kilépett, az istálló előtt megállt, megnézte a harmincholdas tábláit, sze­me szálldosott, semmit se látott, csak nézett. Vissza akart fordulni, hogy az istállóba megy, valamit mond Gergő­nek, de meggondolta magát. Az ália sarkához lépkedett, ott fellépett a ruganyos hintóra, és térdére vetette skót kockás gyapjútakaróját, intett a ko­csisnak, aki meglegyintette a két paripát. Mi meg a Gyöpi-dűlőnek tartottunk. A Go tak e: idöbö tanító rajon; jel len- öreg aki a hbgy zelbe szikré ból. E a táj kutatt mond dalok szerzi tudta a törti tásai i - bes hozot rándi laév i ni a te ködé: És Mir most el ne Évenl véder kiszal kísért szere lás út törtér kését Eb te az még i lehete tájéke idei ú kefriyí vat, s tak, é lento; különc azok? vonzc évvel látta ben ni ... őrt sen h tért t beteg ban, az as Mikor házb; vele, szán; gyekt A kés it, é; folyás Megn egybi kor ai hét ni Mii már s arm a kac kolóh s „Mi történt, édesanyám? Csak nem félsz öregsé­gedre? Utazz ide. Meglátod Moszkvát, meg minden. Az útiköltséget küldöm. Jobb lesz, ha repülővel jössz, és olcsóbb is. És táviratozz azonnal, hogy tudjam, mikor várjalak. Az a lényeg, hogy ne félj!“ Elolvasta ezt Maianyja anyó, elgondolkozott.- A mi Pávelünk hív magához - mondta Surkának, és szemüvege fölött rápillantott. (Surka Maianyja anyó unokája, a leányának a fia. A leányának félresikerült az élete, és az anyó meggyőzte, hagyja nála Surkát egyelőre. Szerette az unokáját, de szigorúan fogta.) Surka a házi feladatát írta az asztalnál. Az anyó szavaira megrándította a vállát: - Menj, ha hív.- Te mikor kapod a vakációt? - kérdezte szigorúan a nagyanyó.- Melyiket? A télit?- Hát melyiket kéne, a nyárit-e?- Január elsején. Miért? • Az anyó megint elgondolkozott. De a Surka szíve nyugtalanul és boldogan vert.- Miért? - kérdezte még egyszer.- Semmiért. Tanulj, hogy tudj! - az anyó a köténye zsebébe rejtette a levelet, felöltözött és kiment a kis faházból. Surka az ablakhoz szaladt, megleste, hova indul. A kapunál Maianyja anyó találkozott a szomszéd- asszonnyal, és hangosan mesélni kezdte:- Hív a Pável fiam Moszkvába, vendégeskedni. Nem is tudom, mit csináljak. „Gyere, édesanyám, azt mond­ja, erőst nagyon kívánlak látni.“ A szomszédasszony mondott valamit, Surka nem hallotta, mit, nagyanyó pedig hangosan válaszolt:- Az biza meglehet. Az unokákat nem is láttam még csak képről. Erőst vágyom már utánuk, az igaz... Megállt mellettük még két asszony, aztán odament még egy, aztán még egy... Maianyja anyó körül hamarosan jókora csődület támadt, ö pedig mindig elölről kezdte:- Magához hív Pável Moszkvába. Nem is tudom, mit csináljak... - Látszott, hogy mindenki azt tanácsolja, menjen. Surka zsebre vágta a kezét és járkálni kezdett a szobában. Az 6 arcán is ugyanaz az álmodozó, elgondolkodó kifejezés ült, mint a nagyanyjáén. Úgy egészében nagyon hasonlított az anyóra - ugyanolyan szívós, csontos arcú, a szeme is ugyanolyan apró és okos. De jellemre egy cseppet sem hasonlítottak. Az anyó energikus, kiabálós és nagyon kíváncsi. Surka is kíváncsi, de a butaságig szégyenlős, nagyon szerény és sértődékeny. Este megírták a táviratot Moszkvába. Surka írta, nagyanyó tollba mondta:- Lelkem, fiacskám, Pasa, ha te már úgy akaród, hogy odautazzam, akkor én persze megyek, de vénsé- gemre...- Hoppá! - szólt közbe Surka. - Hát ki ír így táviratot?- Hát szerinted hogy kell?- Érkezünk. Pont. Vagy: Újév után érkezünk. Pont. Aláírás: anyád. Ennyi. Nagyanyó még meg is sértődött.- Hatodikos vagy Surka, de eszed, az egy csepp sincs. Egy kicsit meg kéne okosodnod! Megsértődött Surka is.- Hát tessék - mondta. - Tudod, így mennyibe kerül? Vagy húsz rubelbe Nagyanyó elgondolkozott egy kicsit.- Na, írjad: fiacskám, én megtanácskoztam itt az emberekkel... Surka letette a tollat.- Én ezt nem tudom írni. Kit érdekel, hogy te mit tanácskoztál itt az emberekkel? A postán kiröhögnek.- írjad, ahogy mondom! - parancsolta az anyó. - Mit gondolsz, sajnálok a fiamtól húsz rubelt? Surka megint felvette a tollat, lenézően fintorgott, és a papír fölé hajolt.- ... vágyom utána! kéket. Pont. Anyád.- Na. Számoljuk m ka. Minden szóra ráb kettő, három, négy... Nagyanyó a háta n Vaszilij Suksin Fálusi- Édes fiacskám, Pasa, megbeszéltem az itteni emberekkel - mind azt tanácsolják, hogy menjek. Persze, vénségemre egy kicsit félek...- A postán úgyis újraírják - szólt közbe Surka.- Csak azt próbálják meg!- Meg sem tudod!- írd tovább: hogyne, félek egy kicsit, de hát... legyen. Újév után érkezünk. Pont. Surkával együtt. Nagyon megnőtt. Nincs vele baj, szófogadó le­gényke. .. Surka ezt elengedte a füle mellett - annak ellenére, hogy nagy és szófogadó.- Vele együtt nem fogok aggódni. Egyelőre a vi­szontlátásig, fiacskám. Én magam erőst nagyon... Surka azt írta: „szörnyű nagyon“.- ...ötvennyolc, öt nat megszorozzuk he - marad tizennyolc, ünnepélyesen Surka. Nagyanyó felvette- Magam megyek < írástudó.- Hát csak menj kopejkát tévedtem. ... Tizenegy óra fel Jegor Lizumov, a pe a családját, hogy ígil Jegor fiatal korában s Jegor levetette ki; őszülő haját, és leült- Szóval repülni ak

Next

/
Thumbnails
Contents