Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1982. január-június (15. évfolyam, 1-25. szám)
1982-04-30 / 17. szám
írándulásokhoz megvoltak rcaga útvonalai. > válogatás eredményei vol- íz útvonalak, még abból az nikor különböző helyeken lőtt, s a történelem iránti meg a gyerekek szeretete k. Mindig egyetértett az nelemprofesszor szavaival, jyetemen lelkűkre kötötte, íköriyvek anyagát emberköhozni, ha az érdeklődés :i akarják csiholni a tanulók- örekedett ő is; ahol tanított, ytörténetére támaszkodott, népköltészet maradványait, , mondókákat gyújtott, nép- jgyzett le. Az évek során apasztalatok révén össze eztetni a legendás múltat ni igazsággal, melynek haj- ;nbe nyúlnak. Nem előadott a diákjaihoz, bizonyítékokat aloszlatta a kétségeket. Aki- ett pontot a befejezett isko- annak kellett megkoronáz- i és tanár alkotó együttműs volt... gyermekotthon igazgatója állta meg, hogy védenceit ye a jól ismert helyekre, ibbször is megtette, mert szomjúhoztak mindent, ami otta őket a gyermekkorukat elmi sivárságból. Ezért kétigyekezett, hogy a kirándulta minél gazdagabb legyen emlékekben, s minél érde- tudjon róluk beszélni. az esztendőben délnek vet- nyt. Mivel a turistaszezon kezdődött el, könnyűszerrel :állást szerezni és előzetes ást adni a tervezett útról. Az al a sumavai hegyek között l, megkerülve a Lipnói-ta- ihenők olyan helyeken vol- /eknek nagy történelmi je- I tulajdonított. Nem kellett >pen felkészülnie, jól ismerte helyeket. Leginkább azért hozzájuk, mert negyven lőtt itt, Dél-Csehországban a napvilágot. És sodorjon t bármerre is az élet árja el vagy örömtelenül örökö- érünk. Ő vegyes érzésekkel mert gondot okozott neki i, aki felváltva hol a kórház - >tthon töltötte napjait, mivel ja elérte a végső stádiumot, íjára meglátogatta a kór- lagy erőfeszítéssel közölte ( át akarják őt helyezni egy imba, amely magasan a he- a Sumava erdeiben van. rvosa megerősítette szava- ignevezte a Moldva felső levő tüdőszanatóriumot, ta a (X)ntos dátumot is, s ez 1 azzal az időponttal, amihelyre ér a gyerekekkel egy (hát az autóbusz, amelyben iri hangulat uralkodott, angos volt az énekszótól és tói, megállt egy kisebb par- i - a hús vizű folyó partján lekifogott, hogy elmesélje a mondát, melynek alapján ezt a helyet Vyséí Brodnak nevezik, érezte, hogy a szavak összetorlódnak a torkában képtelen kimondani őket. Szeme, melyet máskor csodálattal emelt a kolostor magasba ívelő épületére, most a környéket pásztázta, s a hegytetőket fürkészte. Mialatt emlékezetében hasztalanul kutatott annak a Rosenberg lovagnak a neve után, akit a monda szerint Isten akarata megmentett a biztos vizbefúlástól, elkeseredett harcot vívott önmagával, hogy menjen, vagy ne menjen. Kötelességtudata a gyerekekkel szemben, akiknek pártfogója s szinte apja volt, viaskodott a gondolattal, hogy meglátogassa az apját. Szeretett volna fölhágni az erdők fölé, s gyöngéd szavakkal és jelenlétével vigaszt vinni az apjának.- Nem sok eredményt várhatunk - mondta akkor az orvos a kórházban -, de ez minden, amit még megtehetünk. Márpedig mi, bizonyára tudja, igyekszünk mindent megtenni. Mikor meggyőzte magát, hogy megtalálja azt a helyet, határozott. A parkoló őrétől óvatosan megtudakolta, merre visz az út a szanatóriumhoz. Magyarázatként készenlétben tartotta az asztma, légzési zavarok szavakat, de az idős ember magától értetődően mutatott a hosszan elnyúló domb tetejére, ahol néhány épület csoportosult, alulról egyforma gyufaskatulyákhoz hasonlítottak. A nevelő, akit előrelátóan magával hozott, készséggel vállalta, hogy felügyel a gyerekekre, amennyiben a történelmi magyarázatot az idegenvezetőre bízzák. Bele kellett törődnie abba, hogy a vidéket betelepítő ciszterciták kolostorának és rendjének alapításáról szóló történetet védencei más szájából hallják majd. Azzal vigasztalta magát, hogy mindig akad valami, amivel kiegészítheti. Erre gondolva ment át a folyó két partját összekötő pallón, s egy keskeny úton eljutott a hegy lábához. Oldalról óvatosan simult hozzá az országút. Felmérte a kanyargó szerpentint amely felviszi a hegytetőre. A hegyoldal fehérlett a margarétáktól, s a patak fölött az országút mentén galagonya piroslott. Fentről gyalogösvény kanyarodott az országútra. Rátért az ösvényre. Eleinte meredeken ívelt felfelé, amikor azonban elérte a hegy lábánál álló fák koronáinak magasságát, enyhült a kaptató, megkerült néhány vadrózsabokrot a mezsgye szélén, és beleveszett a traktorkerekek feltúrta mezei útba. Néhányszor át kellett mennie az út egyik oldaláról a másikra, hogy kikerülje a keményre száradt sarat. Egyedül volt, a lába egyre súlyosabb lett, s kifulladt az erőfeszítéstől. Egy pillanatra elbizonytalanodott, vajon jó irányba halad-e, ez a vándorlás a hiábavalóság érzésével töltötte el. Mit is mondott az orvos a kórházban? Hogy nem sokat remélnek az áthelyezéstől? Ha úgy leheveredhetne az illatos fűbe, s behunyhatná a szemét. Itt a margaréták színe és az éjszaka színe. Az élet és a halál színe. A ciszterciták kétségkívül az elsőben hitték, amikor elhatározták, hogy életet lehelnek ebbe a pusztaságba. A barátok csuhája is fehér volt, a halál színének csupán néhány kellékkel tettek engedményt. Az volt a szándéka, hogy a gyerekekkel bejárja az egész kolostort, kellő tisztelettel megáll a párját rikító könyvtárban, s megemlékezik ezeknek az igénytelen szerzeteseknek a szorgalmáról és ügyességéről. EhelyetJ pedig... Megállt és fölnézett. Tekintetét az erdősávra szegezte, melyet az irtás egészen a dombtetőig kergetett. Ha keresztüljut rajta, fent is lesz a tetőn. S megint hatalmába kerítette a reménytelenség meglepő érzése. Úgy tetszett, mintha visszavetné öt, hogy egy lépés előre két lépést jelent hátra. Kimerültén gondolt arra, jó volna maga mögött tudni már ezt a kálváriát. Túlságosan jól ismerte ezt az érzést, amely orvul támadja meg az embert, ha egyedül van. S ha szorongás fogja el. Inkább érezte, mint tudta, hogy közeledik a célhoz. A fák között megvillant az épületek vakolata. Még lassabban bandukolt, de azon a darabon a kapuig egyszer úgyis végig kell mennie. Az is eszébe jutott, vajon mi várja odabent. Mennyivel lesz okosabb, ha majd visszaindul. Fel kell lebbentenie a lét és nemlét fátyolét. Van elég ereje hozzá? Ha egyszer kell... Mélyet lélegzett, és belépett az üvegezett portásfülkébe, s elmondta, ki ő, és miért jött. Tanúja volt, hogy a portás valahová telefonált, néhányszor elhangzott az ő és az apja neve. Aztán megmagyarázták neki, merre kell mennie. Végighaladt a tetszés pavilonok és kis házak között, belépni tilos feliratú táblák és az épületek jelölése mutatta az irányt. Lassan kinyitotta a fehér ajtót... Amikor betette maga mögött, hogy elinduljon a visszafelé vezető úton, tisztában volt vele, hogy az életből hamarosan távozik egy értékes ember, aki az ö jellemét alakította, s örökre elmerül a múltban. Fájdalommal vegyes részvét töltötte el, a fekete szín kerekedett felül, keservesen érezte magát. Szórakozottan átment a kerítés túlsó oldalára, s rátért a kígyózó ösvényre. Egykedvűen lépkedett egészen addig a pillanatig, amíg észre nem "vette, hogy a kolostor udvarából kiözönlött egy sereg, a magasból aprónak látszó gyermekalak. A látvány ismét eszébe juttatta az út célját, rádöbbentette a kirándulás útvonalának értelmére, amelyben a fehér színnek kell uralkodnia. A szeme előtt újra kirajzolódott a kirándulás útvonala, ahogy buzgón megtervezte, arra törekedve, hogy valami újat és emlékezeteset nyújtson védenceinek. Megértette, hogy a Vyááí Brod-i kolostor pusztán egy állomás, egy pont a megismerés útján, amely pillanatokon belül tovább folytatódik. A folytatás szükségességének tudata meg- szaporázta lépteit, és végül olyan gondolatot sugallt, amely lassanként a tanulóknak szánt magyarázattá formálódott. Meg kell állnia a lipnói gátnál, és elmondania a védenceinek, mit jelent a hatalmas duzzasztó és ez a hatalmas mesterséges tó. Meg az emberek, akik annak idején építették, és az apja, aki annak idején velük együtt építette. Aztán továbbmennek, az ő útjuknak még távolról sincs vége. Nincs vége az énekszó, a kacagás, az öröm útjának. Sietett. Tudta, hogy várják. NAGY JUDIT fordítása MIKOLA ANIKÓ A BOLDOG FAZEKAS A boldog fazekas csupasz kezével gyúrja a nedves agyagot ujjaival tapintja tenyerével gömbölyíti a formát Úgy él az anyagban mint anyanyelvében a költő és mégsem tudja hogy ő az a bizonyos boldog fazekas Körme szennyes kenyere keserves szöveteit szétrágja az agyag a boldog fazekas ujja kékül rádermed a korsó hasára novemberben a fészer alatt A boldog fazekas keze akár a varjú lába az edény mégis engedelmesen simul e harmóniába. BETTES ISTVÁN MÁJUSI BALLADA Sötét jegenyék udvarában élt két sugárszívü nyír. Az egyiket nap szülte fényesen, másiknak szülőanyja - hold. Tavasz volt - hiszem. Hol erdők sűrűjén átüt az alkonyati pír - mindkét fényesem: sír, zokog. Napnak már vére hullt. Hold még nem ragyog. Tavasz volt - hiszem. Hol erdők sűrűjén átüt az alkonyati pír - mindkét fényesem: sír, zokog. El ne mondjátok senkinek, a szénégető lányát szeretem én. .átni akarom a gyermekecsmondta kárörvendöen Sur- és suttogva számolt - egy, t állt. Várt. lene, hatvan. Úgy. A hatva- Dcal. Igéén. Osztjuk százzal inte húsz rubel - közölte iratot, a zsebébe dugta, tára. Te csak számolgass, te is annyi lesz. Lehet, pár lézett hozzájuk a szomszéd, s. Nagyanyó megkérte volt át* ha megjön a munkából, utazott, repülőn is ült már. Iáját, tenyerével lesimította ztal mellé. <?- Repülni, Jegor. Mesélj el mindent sorjában - hogy és mint.- Mit kell itt elmesélni? Bemennek a városba, felülnek a „Bijszk-Tomszk“ vonatra, azzal elmennek Novoszibirszkig, ott megkérdik, hol a városi repülő jegypénztár. De ki lehet egyenesen a repülőtérre is menni.- Várj csak, várj! Mind azt hajtogatod, lehet, lehet. Azt mondd, hogy mit kell, és ne azt, mit lehet, Csak lassabban. Meg igen egyszerre is mondtál mindent.- Nahát. Akkor elutaznak Novoszibirszkbe, és ott megkérdik, hogy jutnak el a repülőtérre. Jegyezd meg, Surka.- írd fel, Surka - parancsolta nagyanyó. Surka kitépett a füzetből egy lapot, és írni kezdett.- Elmennek Tolmacsovig, ott megint megkérdik, hol adják a jegyet Moszkvába. Megveszik a jegyet, felülnek a TU-104-re, és öt óra alatt ott vannak Moszkvában, hazánk fővárosában. Nagyanyó aszott kis öklére támasztotta állát, és fájdalmas arccal hallgatta Jegort. Minél tovább beszélt Jegor, és minél élénkebben maga elé képzelte az utazást, annál aggodalmasabb lett az arca. Igaz is, Szverdlovszkban leszállnak...- Miért?- Muszáj. Ott nem kérdik az embert. Leszállnak és kész. De Novoszibirszkben vigyázzanak, nehogy bakot lőjenek.- Hogyhogy?- Hát úgy... Sok minden történhet. - Jegor elővette a dohányzacskóját, rágyújtott, bajusza alól hatalmas fehér füstfelhöt eresztett, és folytatta. - A lényeg persze az, hogy amikor Tolmacsovba érnek, ne kavarják össze a pénztárakat. Mert Vlagyivosztokba is lehet repülni. Nagyanyó összerázkódott. Jegor tovább folytatta az eszmefuttatást:- Megtörténik, hogy odamegy valaki a keleti pénztárhoz, és azt mondja: „Kérek egy jegyet“. De hogy hova - azt nem mondja. És elrepül egészen más irányba. Úgyhogy vigyázzanak. Amikor Jegor elment, nagyanyó elgondolkozva, aggodalmas arccal nézett utána az ablakból.- Borzasztó, Surka - mondta nagyanyó.- Mások is repülnek...- Ne menjünk inkább vonattal?- Vonattal... hát vonattal rámegy az egész vakáció az útra.- Istenem, istenem! - sóhajtott nagyanyó. - Gyere, írjunk Pávelnek. A táviratot pedig megsemmisíttetjük. Surka kitépett még egy lapot a füzetből.- Ez azt jelenti, hogy nem megyünk repülővel?- Hova repüljünk? Nem látod, milyen félelmetes, édes istenem! Surka elgondolkozott.- Írjad! Édes fiacskám, Pasa, tanácskoztam a ná- lamnál okosabbakkal... És Surka meg én úgy határoztunk, hogy nyáron megyünk vonattal. Azazhogy, mehetnénk most is, de Surkának erőst rövid a vakációja... Surka egy kicsit habozott, aztán tovább írt: „És most, Pasa bácsi, én írok. Nagyanyókát megijesztette Jegor Lizumov bácsi, a mi pedellussunk, ha még tetszik emlékezni rá. Tessék szíves lenni írni nagyanyókának, hogy egyáltalán nem borzalmas repülni, de rólam, hogy ezt én írtam a bácsikának, ne tessék szólni. De én szörnyen szeretném látni Moszkvát. Tanulunk róla az iskolában földgázból is, történe- / lemből is, de ez, tetszik tudni, egészen más. És Jegor bácsi még azt is mondta, hogy az utasoknak nem adnak ejtőernyőt. Ez már zsarolás. De nagyanyóka ezt is elhiszi. Kérem szépen, Pasa bácsi, tessék rápirítani. Szörnyen szereti Pasa bácsit, kitüntetett repülőtiszt, a Szovjetunió Hőse, és maga fél felülni egy szerencsétlen polgári repülőre. Miközben mi megdöntöttük a hangsebességet. Tessék így megírni, és mindjárt felül rá. Nagyon büszke a bácsikára. Persze, megérdemelten. Én személyesen is büszke vagyok a bácsikára. De szörnyen meg szeretném látni Moszkvát. Na, egyelőre viszontlátásra. Üdvözlöm - Alekszandr.“ ?- ... úgy nyár vége felé megyünk. Akkorra lesz gomba is, készítek sózott marhahúst és áfonyavizet. Szóval így, fiacskám. Add át jókívánságaimat feleségednek és a gyermekecskéknek. Kész. Leírtad?- Le. Nagyanyó elvette a papírt, borítékba tette és saját kezűleg írta rá a címet: „Moszkva, Lenin sugárút, 78. sz. 156. lakrész, Ljuburun Pavel Ignatyjevicsnek, a Szovjetunió Hősének. Édesanyjától, Szibériából.“ A borítékot mindig ö címezte meg: tudta, hogy úgy hitelesebb.- Úgy na. Ne búsulj. Surka. Nyáron odamegyünk.- Nem is búsulok. De azért te cs^k szedd össze a bátorságodat. Gondold meg, és menjünk mégis repülővel. Nagyanyó az unokájára nézett, de nem szólt semmit. Éjjel Surka hallotta, hogy nagyanyó forgolódik, csendeskén sóhajtozik, és motyog valamit. Surka sem aludt. Gondolkozott. Sok új, érdekes dolgot ígért az élet a közeljövőben. SEBESTYÉN EMESE fordítása Fa mii DOMBRA Frantisek Skorunka
