Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1982. január-június (15. évfolyam, 1-25. szám)
1982-01-08 / 1. szám
ÚJ szú 5 1982. I. 8. Száz milliárdok a tenger mélyén Tenger jog tegnap, ma, holnap Az amerikaiak felrúgnak egy megállapodást • A fejlődő országok reagálása • A parti tenger fogalma és Hugo Grotius kora • A „gazdasági körzetek“ és a nemzetközi vizek • Krumplinagyságtól 100 kilós méretig • Wellingtonból elindult egy hajó • Mi is az a Tengerfenék Hatóság? A tenger holnapjáról természetesen csak jövő időben lehet beszélni. Vonatkozik ez a tengerjog holnapjára is. 1981 augusztusában a gyönyörű tóparti palotában, a Népszövetség egykori otthonában, Genfben felújították az Egyesült Nemzetek Szervezetének tengerjogi konferenciáját. Akkor, azon az augusztusi napon nagyon sokan abban reménykedtek, hogy nem kevesebb, mint hét esztendő rendkívül bonyolult, politikusok, szakértők és tudósok ezreinek közreműködésével folytatott tárgyalásai után kidolgozhatnak és aláírhatnak egy általános szerződést. Ennek a szerződésnek a világóceán békés használatát kellett volna a nemzetközi jog világos paragrafusaival rendeznie, és segítenie kellett volna abban is, hogy a tengermélyben fekvő elképzelhetetlen értékű kincsek, nagyértékű és az eddigi bányászati eljárásoknál sokkal egyszerűbben kitermelhető ásványok tulajdonképp felmérhetetlen mennyiségét kiaknázzáik. A szép augusztusi napon tehát a megállapodás reményével, az elvégzett munka becsületes értékelésével - és ez az értékelés mindenekelőtt az volt, hogy sikerült a nehéz problémákra mindenki számára elfogadható megoldást kidolgozni - készültek a küldöttek a tanácskozásra. Ám különös dolog történt. Az Egyesült Államok egyik napról a másikra úgy döntött, hogy mégsem írja alá a közreműködésével kidolgozott megállapodásokat. Furcsa színjáték zajlott le a Genfi tó partján. Az augusztus elején megkezdődött tanácskozások első napjaiban még úgy tűnt, hogy talán sikerült rávenni az amerikai küldöttséget, hogy betartsa Ígéreteit és visszatérjen az eredeti megállapodásokhoz. Akadtak bizonyos vitás kérdések és a jelenlévő küldöttek nagy többsége úgy látta, hogy talán általános egyetértést, úgynevezett konszenzust lehet létesíteni, és akkor aláírják a megállapodásokat. Aztán a hónap vége felé a szovjet küldöttség vezetője, Szemjon Kozirev külügyminiszterhelyettes érdekes nyilatkozatot tett svájci és más nemzetbeli újságírók előtt. Elmondta, hogy először csak úgy látszott, hogy három, nem is túlságosan nagy jelentőségű kérdést kell tisztázni, és aztán aláírható a tengerjogi megállapodás. Aztán egyszer csak, az amerikaiak kérésére huszonnyolc, az Egyesült Államok álláspontját követő ország azt ajánlotta, hogy vizsgálják felül a tengerjogi egyezmény alapkérdéseiben már korábban elért összes kompromisszumos megállapodásokat. Ez az úgynevezett ,,28-ak csoportja“ elkezdte akadályozni a konferencia munkáját. Egyoldalú lépésekkel akarták rávenni a 150 küldöttet, mégpedig olyan változtatásokra a közösen elfogadott megállapodás-tervezetben, amelyek a tengerfenék nemzetközi zónáiban lévő természeti kincsek kiaknázásánál az amerikai vállalatoknak és a multinacionális konszerneknek különleges előnyöket biztosítottak volna. A konferencián vita alakult ki, ahol néhány állam képviselőjének kivételével minden küldöttség visszautasította az országok többsége, mindenekelőtt a fejlődő, országok érdekeit érintő probléma ilyen egyoldalú kezelését. A ,,77-ek csoportjának“,azaz a fejlődő országok együtt fellépő küldöttségeinek augusztus második felében volt egy olyan nyilatkozata, amelybe az állt, hogy, ,, elmúltak azok az idők, amikor a nemzetközi konferenciákon egyetlen állam, bármilyen nagy is legyen, kizárólag a neki előnyös megoldásokat diktálhatja. “ Nem sikerült megállapodást elérni: augusztus 30-án a nemzetközi tengerjogi konferencia tizedik ülésszakát hirtelen berekesztették és úgy döntöttek, hogy a tizenegyedik ülésszakot 1982. március 8-án nyitják meg New York-ban. Sőt olyan döntést is hoztak, amely szerint 1982. szeptemberében a venezuelai Caracas- ban kell aláírni a nemzetközi tengerjogi megállapodást. Lesz-e belőle valami? Sikerül? Ez még megválaszolhatatlan kérdés. Miről is van szó? Milyen kérdésekben makacsolta meg magát az Egyesült Államok? A nemzetközi jog nagyon rég óta foglalkozik a tenger problémáival. A nagyon régi alapelv az, hogy a nyílt tenger egyetlen állam területéhez sem tartozó, de nem is elfoglalható terület és a XVII. század eleje óta elfogadott alapelv szerint a nyílt tenger minden (tengerparti vagy szárazföldi) ország kereskedelmi és hadihajói előtt nyitva áll. Más kérdés a szárazföld mellett húzódó parti tenger ügye. Arról, hogy tulajdonképpen meddig is terjed a parttól számítva ez a parti tenger, hosszú idő óta vita folyik, és ezzel kapcsoaltban még nincs általánosan elfogadott nemzetközi szabály, az azonban elfogadott elvvé lett, hogy a parti tenger a parti állam területének kiegészítő része, és az illető ország szuverenitása alá tartozik. Amikor a XVII. században Hugo Grotius, a nagy holland jogtudós és diplomata először foglalta Írásban össze a tenqerek szabadságának alapelvét, ö még a parti vizek, a parti tenger határát három tengeri mérföldben jelölte meg. Ennek az volt a magyarázata, hogy abban az időben egy ágyúgolyó lőtávolsága ennyi volt- ezt kellett és lehetett határnak tekinteni. Világos dolog persze, hogy a ballisztikus rakéták, a hangsebességnél gyorsabban száguldó repülőgépek korában ez a határmegvonás teljességgel használhatatlan. Manapság a tengerek szabadságának általános elve, és a nemzeti szuverenitás tisztelete alapján kell kidolgozni az új parti tengeri határvonalat. Az elképzelések úgy szólnak, hogy a parti tengert tizenkét tengeri mérföldben kellene meghatározni. (A parti vizek problémája természetesen szorosan összefügg a tengerszorosok kérdésével is. A doveri szoroson évente 400 000, a Gibraltári szoroson 175 000 hajó halad keresztül. Ha a tizenkét mérföldes határ általánossá válna, akkor ezek a szorosok területi vizek lennének. A szovjet tengerjog egyik legkiválóbb szakembere, Hlesztov ezzel kapcsolatban megjegyezte, hogy azt az indítványt kell elfogadni, hogy az olyan tengerszorosokban, amelyek a nyílt tenger két része között nemzetközi hajózási útvonalnak tekintendők, ugyanazok a szabályok az irányadóak, mint a nyílt tengeren. Hlesztov hozzátette, hogy ez persze nem érinti azokat a szorosokat, amelyek a nyílt tengert egy vagy több ország területi vizeivel kötik össze. Ilyen például az Akabai-öbölbe vezető Tirán- szoros.) A tengerjogi konferencia fő és legvitatottabb problémája azonban ma már nem a parti vizek kérdése, hanem az az eredetileg már véglegesnek látszó megállapodás, hogy a tengerrel határos államok 200 tengeri mérföldes övezetben úgynevezett gazdasági körzetet alakíthatnak ki- itt a parti országok bizonyos előnyökkel rendelkeznek a tengerek természetes kincseinek és élővilágának kihasználásában. A 200 mérföldes övezeten túl nemzetközi vizek vannak, ahol a föld minden országának egyforma jogai vannak. Arra kell itt gondolni, hogy a tenger alatt elképesztő mennyiségű ércvagyon hever. A furcsa kifejezés: „elképesztő mennyiségű azért indokolt, mert egyelőre senki nem tudja megmondani, hogy hol, milyen és mennyi a víz alatt pihenő érc. A felmérés legtöbbször csak közvetett módszerekkel, üledékvizsgálattal, detektorokkal, különböző hullámvisszaveré- ses műszerekkel, úgynevezett hangszo- nárokkal történik. Az eddigi kutatások szerint a gazdasági szempontból legérté- keseb terület a Csendes óceán felszíne alatti úgynevezett mangánmező. Ez az elnevezés tulajdonképpen félrevezető. Ugyanis az óceán fenekén fekvő szabálytalan gumók egyáltalán nem csak mangánt tartalmaznak, hanem harminc- negyven féle fém van bennük legtöbbször nikkel, réz, vas, kobalt, molibdén, alumínium. Ezekről az ércrögökröl, gumókról a tudományos kutatók szakcikkeiben és a népszerűsítő írásokban egyaránt az áll, hogy a krumplimérettöl ötven-száz kilogrammos méretig terjedő ércrögök a gyöngyökhöz hasonlóan egy szilárd mag köré történő lerakódással növekedtek az évmilliók során, - hozzávetőlegesen százezer évenként egy milliméterrel. A tudósok azt állítják, hogy a világetengerekben található összes ércrög tömege gyorsabban nő, semhogy a készletek kimerülésétől kellene tartani. Angol tengerkutatók szerint az ércgumók mennyisége évi 16 millió tonnával növekszik. Van egy nyugatnémet kutatóintézet, amely a Csendes óceán több éves kutatásának eredményeit összefoglaló jelentésében közli, hogy a tengeralatti bányászat úgynevezett első lépcsőjében, (1985 és az ezredforduló között) viszonylag egyszerű eszközökkel 5,6 milliárd tonna ércrögöt lehet felhozni, az ezredforduló után pedig még mindig csak viszonylag, egyszerű eszközökkel évi 2,5 milliárd tonna nyerhető. Azt állítják a nyugatnémetek, hogy csak a Csendes óceánból másfél-két évtized alatt 1570 millió tonna mangán, 65 millió tonna nikkel, 56 millió tonna réz és 10 millió tonna kobalt gazdaságosan kitermelhető. (Egy angol kutatócsoport a Vörös tenger közepén húzódó tengeralatti hasadékot tartja rendkí- . vül értékes és nagyon olcsón kitermelhető „bányának“. Itt igen laza a tengerfenék iszapja, a hordalék aránylag könnyen felszínre hozható, és a fémrészek a meddőtől flotációs módszerrel, azaz egyszerű meregetéssel leválaszthatóak. Egy sza- úd-arábiai-szudáni pénzzel alapított társaság 1983-ban már iparszerú ,, bányászatba kezd“ és a Vörös tenger déli részén évi 60-80 000 tonna horganyt hoz majd fel a víz alól.) Amikor 1981 kora nyarán az új-zélandi Wellington kikötőjéből elindult a „Nap“ nevű nyugatnémet kutatóhajó, akkor már nagyon határozott céllal futott ki a Csendes óceán vizére, az Új-Zélandtól nem messze fekvő úgynevezett Chatham-hát tengeralatti dombvonulat felé mentek, mert ott 300-400 méter mélységben fosz- forit van. A hajót két nyugatnémet és egy új-zélandi cég bérelte ki, mert kiszámították, hogy tengerifoszforit mindenféle kémiai utánkezelés nélkül azonnal felhasználható elsőrangú műtrágyaként. Tekintettel arra, hogy a Chatham-hát 200 tengeri mérföldnél (370 kilométer) közelebb fekszik az ország partjaihoz, a már említett gazdasági körzethez tartozik, itt az új- zélandiaknak jogában áll a tengeri ásványkutatásban és bányászatban egyedül fellépni. Miután pénzt és szakembert a nyugatnémetektől kértek, a kutatóhajó által megszerzett foszforit 50-50 százalékban oszlik meg Új-Zéland és az NSZK között. A tengerjogi konferencia tizedik ülésszakán egy olyan megállapodást fogadtak el kompromisszumként a résztvevők- akkor még mind a százötvenen - amely szerint a tengeri érckincs kiaknázására egy nemzetközi felügyelet alatt álló szervezet az Internacional Seabed Authority (ISA - Nemzetközi Tengerfenék Hatóság) adhatna ki a nemzetközi vizeken bányászati engedélyeket méghozzá elég szigorú föltételekkel, nehogy a nemzetközi vizek néhány tőkeerős konzorcium szabad vadászterületévé váljék. A megállapodásban az állt, hogy az engedélyt kapó cégek kötelesek átadni a bányászati technológiát az ISA-nak és mielőtt egy ércmezöt művelni kezdenek, egy azzal egyenértékű másik tengeri lelőhelyet fel kell kutatni és azt a Tengerfenék Hatóság rendelkezésére kell bocsátani. Az volt a százötven ország küldötteinek a véleménye, hogy ezzel elkerülhető néhány nyersanyagtól függő fejlődő ország koldusbotra juttatása és egyáltalán a tengerfenék gyarmatosítása. Egyébként 1981 augusztusáig mintegy huszonöt nagy nemzetközi konzorcium alakult a tengerfenéken heverő bányakincs kiaknázására. Az amerikai cégek közül olyanok vettek részt a konzorciumokban, mint az U. S. Steel Corporation, a Kennecott Copper Corporation, a Sun Company és a South-Eastern Drilling Company. Ám augusztus 30-án egyszerre csak elhalasztották a tengerjogi konferenciát és nagyon sokan - közöttük tőkés országok politikusai és tudósai is - azt mondják, hogy ez azért történt, mert Ronald Reagan kormánya, még mielőtt aláírná a kompromisszumos tengerjogi megállapodást, nemzeti ajándékot akar adni a nagy amerikai bányavállalatoknak. Másszóval arról van szó, hogy az USA kormánya érvényes nemzetközi jogszabályok híjján - ezek megszületését ugyancsak az USA kormánya akadályozza- bányászati koncessziókat akar kiadni mélytengeri kutatásra. Az amerikai kereskedelmi minisztérium fennhatósága alá tartozó National Oceanic And Atmospheric Administration már dolgozik ezeknek az amerikai rendelkezéseknek a kidolgozásán és ha ez megtörtént, be is iktatják a törvényt, és majd csak azután írják alá a tengerjogi konferencián elfogadott nemzetközi megállapodást... Azon a napon, amikor Genfben bejelentették, a tengerjogi konferencia elhalasztását, a londoni Economist azt írta: legalább kétszáz kutatóhajó úszik a tengereken és mind az ásványkincsek helyét, mennyiségét, kitermelési lehetőségét vizsgálja. Amerikai és francia, angol és dán nyugatnémet és thaiföldi, indiai és spanyol szakemberek kutatnak, és ahogy az Economist írja, 1981 nyarán például megállapították: a Mexikó partjaitól nyugatra 960 kilométerre fekvő tengeralatti hegylánctól egy ezer kilométernél szélesebb sávban körülbelül 4000-5500 méter mélységben ,,több könnyen kitermelhető ásvány van, mint amennyit manapság a szárazföld bányáiból felhoznak“. Az egyik nagy nyugatnémet cég, a Preussag AG 1981 júniusában hivatalosan közölte, hogy a nyolcvanas évek végétől a színesfémek piacán meg kíván jelenni a tengermélyröl kibányászott fémekkel. Néhány nappal később Thaiföldről angol újságírók jelentették: hivatalosan közölték, hogy az ország óntermelésének egy- harmadát már tavaly is a klasszikus gyöngyhalászokhoz hasonló felszereltségé búvárok hozták felszínre a tengerpart sekélyebb vizei alól, az egész óntermelés 13 százalékát pedig a jól felszerelt kotróhajók segítségével termelik ugyancsak a víz alól. Nem kell tehát várni az évtized végére, hogy megjelenjen a tenger alól bányászott fém. GÁRDOS MIKLÓS Spanyolország, Costa Brava: a tengerpartot ellepi a turisták hada. De a tengerben ma már nem ez az üzlet
