Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1982. január-június (15. évfolyam, 1-25. szám)
1982-04-23 / 16. szám
B erobogott a vonat, és füstfelhőbe borította az állomást. Kényelmesen letelepedtem egy ablak melletti ülésre, és amint nézelődöm, egyszer csak a fekete füstgomolyagból egy pillanatra előbbukant egy ismerős arc.- Janó! - kiáltottam fel. - Fiúk! Ott loholt a füstfelhöben mindhárom fiú. A vonat mellett futottak, és teli torokból turbékolták a füzesbeli jeladást. Mint három százéves gerle.- Kedves lordok! - kiáltottam. - Viszontlátásra, lordjaim! - Mert a vonat már nekilendült.- Minden rendben? - kiáltotta Peter. Vidáman integettem nekik, és búcsúzóul én is turbékoltam egyet, ahogyan tőlük tanultam. A giliszta remek grimaszt vágott, és kézállásba szökkenve jött egy darabig az ablakom mellett. Peter és Mat’o a közelében haladtak, és bár rám néztek, éreztem, hogy őrá vigyáznak, nehogy félrebillenjen és a vonat alá essen. Az állomáson ácsorgó emberek nevettek, a vonatablakokon kibámulók botrán- koztak. De a barátom nen törődött velük, a jobb lábával integett nekem, s én nagy izgalmamban és lelkesedésemben talán már harmadszor kiáltottam vissza nekik:- A vakáció második napján, fiúk! A vakáció második napján délután! Már csupán három imbolygó pontot láttam, és lassan-lassan azok is belevesztek a semmibe, de én még mindig az ablakban álltam és bámultam visszafelé.- A barátaid? - szólított meg egy öregember, akinek egy kismalac volt a hátizsákjában.- Igen - bólintottam a barátaim. Boldog voltam, hogy megálltam Polankában. Bordog, hogy láthattam az eleven és valóságos lordokat. Történjék bármi is ezután, már nem leszek egyedül Karambulában. Nagyapát az udvaron találtam, a nagy körtefa alatt ült. Meg se moccant, valószínűleg nem hallotta, amint a kaput nyitottam. Lassan, nesztelenül közeledtem feléje, hogy fel ne rettenjen, ha netán szunyókál. Utazás közben úgy képzeltem, hogy nagyapa kihasználja nagyanyám távollétét, bélyegeket fürdet, telerakva itatóspapírral az egész lakást, és szivarról szivarra gyújt. Nagyon meglepődtem, amikor tétlenül láttam üldögélni az udvaron. A kezében nem volt semmi. Még a Filate- lista Szemlét sem vette elő. Milyen csendes és görnyedt. S milyen aprócska a nagy, sűrű lombú fa tövében... Valószínűleg akkor is így üldögélt, villant át rajtam, amikor Rudo fia világgá ment. Talán most is éppen őrá gondol. De miért nem mozdul meg? Hiszen már meg kellett, hogy hallja a lépteimet.- Nagyapa — szólítottam nem túl hangosan. Lassacskán megfordult, és egy pillanatig merőn nézett rám. A szeme gyulladásosán vörös volt, az arca szürke, és jóval öregebbnek látszott, mint pár nappal ezelőtt.- Nézzük csak, ki van itt - mondta erőtlen hangon, és olyan lassan, hogy azt gondoltam, talán beteg. - Isten hozott, fiam, jó, hogy itt vagy... Ismét megdöbbentett az erőtlen hang. A mosolya is, ami furcsa mód sehogy sem illett az arcára. Miért mondja, hogy „fiam“, talán csak nem téveszt össze Rudóval? Mennyire megváltozott szegény!- Fáradt vagyok, gyerekem - mondta, mintha a gondolataimban olvasna az előbb érkeztünk haza. Mindennap téged kerestünk Krizikkel. A gyerekek mondták, hogy... tücsköt-bogarat összehordtak, azt is mondták, hogy beszélgettél a hatörtént, az... azt hiszem, több volt a soknál. Hallgattam. Inkább gulyást szerettem volna főzni nagyapának, nem pedig azzal gyötörni őt, amiről végképp nem tehet. Talpra ugrottam, hogy krumplit hámozzak.- Maradj csak, Palkó fiam - tartott vissza -, nincs rá szükség. Krízikék hordanak nekem kosztot. Ma például húsleves volt. Igen jó. Hála istennek, legalább nem jut az eszébe Rudo, ha nem fogunk gulyást kanalazni a lábasból. Kicsomagoltam a buktát, és megkínáltam vele nagyapát. lakkal. Úgyhogy mindig újra a tónál kezdtük a keresést.- Kedves nagyapa - mondtam sajnálkozva -, én hazamentem Porubkába. Nem tudtam, hogy egyedül maradtál itt. De aztán úgyis Ferdinand bácsihoz kellett mennem...- Hiszen gondoltam. Tán csak ad neki az isten észt, és elmegy a nagybátyjához, mondtam magamban. Ott mindig szívesen látják az embert... Hozzáláttam kicsomagolni a mákos buktát.- A gyerekek megtévesztettek bennünket. Folyton csak a halakról meg a tóról beszéltek. Suba többször is eljött, felkínálta, hogy keresni fognak azzal a másikkal együtt, hogy is hívják csak, annak a másik lánykának az apjával. Mert hogy te felkutattad a gyereküket, most majd ók találnak meg téged. Azt hiszem, kerestek is.- Azokat a gyerekeket csakugyan megtaláltam - akartam megörvendeztetni nagyapát, amikor láttam, hogy egy picit felélénkült.- Igazán? - mosolyodott el.- Képzeld, elindultak Ausztráliába, hogy megkeressék a parttalan száraz tavat, amelyben állítólag madarak élnek. Nagyapa elgondolkozott, majd jó idő múlva felsóhajtott:- Ha valami után mennek, az még nem nagy baj. Nagyobb baj, ha menekülnek valami elől. Azért féltettelek annyira. Krízik elmondta nekem, mi történt. Azelőtt is láttam, mi folyik itt, de ami legutoljára- Fő, hogy itt vagy - csípett le egy darabot. - Később majd menj át Krízikék- hez. Nem tudtam, hogy az öreg ennyire szeret. Szeret? Krízik bácsi még szeret engem? Nem haragudott meg?- Mennyit szaladgált utánad, mennyit keresett az erdőben! Hiába mondtam neki, hogy valószínűleg Porubkában leszel. És mindig ugyanazt hajtogatta: Küldjétek haza a fiát az édesanyjához, nehogy valami baja essék itt. Hadd járja ki az iskolát, de azután tüstént haza vele. Csak ne legyen késő...- De hát miért volna késő, nagyapa? - örültem meg, de egyszersmind meg is ijedtem, nem gondolt-e nagyapa Krízik bácsival együtt tán sokat Rudóra az alatta az idő alatt, míg távol voltam. Bizony, alighanem gondolt. Nagyapát aligha törte meg ennyire csupán az, hogy a hegyeket járta. A Rudóra való emlékezés meg a miattam való rettegés csigázta el. Sohasem kerítette volna annyira hatalmába a félelem, ha az én születésem előtt nem élt volna itt és nem szökött volna meg innen egy fiú, aki nagyapa gyereke volt. Ha ezt tudtam volna... De ha tudtam volna, és nem mozdultaim volna ki a Tizenkettesből, sohasem találkoztam volna a lordokkal, nem fedeztem volna fel mindazt, amit most már tudok, s nem beszélgetett volna el velem oly meghitten Ferdinand bácsi. Sajnáltam nagyapát. Ám a felfedezésekkel teli utat, amit megtettem, sehogyan sem tudtam sajnálni.- Tudod, mit, nagyapa - hajoltam hozzá vidáman -, menjünk mi be innen, meg ne lássa nagymama, hogy így itt üldögélünk, mert baj lesz. Nagyapa ravaszkásan elmosolyodott:- Most már így is, úgy is baj lesz. A konyha tele van mosatlan edénnyel.- Melegítek vizet - ugrottam fel -, és az egészet elmosom.- Isten ments - tartott vissza -, mindent elrontanál, fiacskám. Szándékosan hagytam felgyülemleni a mosatlan edényt, hogy legyen min kitöltenie a bosszúját. Mi aztán valahogy majd csak elcsúszunk az edény mellett, ne félj semmit. - Es úgy nevetett, mint egy róka, mint egy gyenge kis rókácska.- Lehet, hogy ma már nem is jön - akartam megörvendeztetni. És ekkor átéltem életem legnagyobb meglepetését. Nagyapa elszomorodott, és ismét gyenge, beteges hangon azt mondta:- Gondolod? Pedig bizony már jöhetne. Üres nélküle a ház, olyan csend van itt, mint a sírban. Kiszáradt a torkom. Elnémultam, akár a hal. Már azt hittem, kezdem érteni nagyapát, de tudomásul kellett vennem, hogy semmit sem értek. Még egyszer megpróbálkoztam felvidítani öt:- Ferdinand bácsi azt mondta, hogy ma este biztosan hazajön a nagymama. Most már sikerült. Nagyon örültem neki, noha teljesen világossá vált, hogy a magam meg a nagyanyám dolgában nem számíthatok nagyapára. Mindent lát, de egy szót sem szól. Mert mégiscsak szereti nagymamát. Hála istennek. Legalább egyáltalán nem kell többé bánnom, hogy megszöktem.- Át kellene ugranod Krízikékhez - mondta élénken nagyapa -, mert az öreg nemsokára megint itt lesz, hogy kizavarjon a tóhoz. De ne maradj sokáig. Itt megvárlak. Csak nem attól tart nagyapa, hogy megint világgá megyek? Ezt megmondtam neki.- No menj csak - mosolyodott el -, de az egyik lábad ott, a másik itt. Nem vagyok én medve, hogy örökösen egyedül brummogjak... A kiskapun mentem ki, és a kiskapun mentem be Krízikékhez. Útközben azon gondolkoztam, mennyi jó ember van a világon. Nekem pedig négy nappal ezelőtt még fogalmam sem volt róluk! A konyha felé indultam, mert a műhelyben úgysem találtam volna senkit. Hiszen vasárnap volt. Nos, lordjaim, hogy tudjátok, a negyedik lord új életet kezd. Éppen most... A részleteket, ha megengeditek, megtartom magamnak. KOVESDI JÁNOS fordítása A csavargó című kisregény alábbi részletével köszöntjük a neves írónőt 60. születésnapja alkalmából. ... méc történés i folyamaté csinnadra be-körbe a derékbí kevésbé i ernyedt fe Ion. Ám á hetetlén v szél betöri figyelemre és elöreje eseménys állapottá 0 Egyálta pszichózis körbefolyj: hátulról öl lábja. A h hömérsék ahol másc sorsa m« a papíron állítható fe negyvene: mint az a görbéje, a fátyolos r a szem, n séget nyei föltámadt Márton Malaci) za készítette asszony ti különös n ö megértei annak jelei nikus mos könnyedse elé, s ha | hogy az ei túl él, s úg után a hon időjelzői sz kikerült s rr az elmúlást gorodott M a ponton t rekedt, ké érvényt ac hova létét zont, s álls szédos mi érezte, ve pész mun kiábrándul összefonó' asszony g és megma ga után, miközben helyzetet c fordított is egy-egy je te magát láttam, se a gyászlot pett az éle A dolgo négy óra t tétkamra a- Az err- Igen. Ma Laci. W. K. Schweickert Késő délelőtt történt, már végeztem a frissítő zuhannyal, mikor a vidám, reggeli dalocska, amit alig kezdtem el dúdolgatni, ráfagyott még fogpasztás ajkamra. Semmi kétség, a törülköző nedves. Valaki ismét használta és összevizezte. Ki nem állhatom, amikor az enyémet használják a sajátjuk helyett. A fürdőszobában mindenkinek van törülközője.- Kinek kellett megint az én törülközöm? - kérdeztem az ajtónyíláson keresztül.- Nekem nem! - jött a válasz Rosemarietól.- Nekem se - tiltakozott Angela Rosemarie kérdésére.- Ki nem állhatom az ilyen dolgot! Hányszor kell elmondjam még! Mindenkinek van saját törülközője, miért éppen az enyém kell?! És ez már így megy napok óta!- Jó hogy mondod - szólalt meg az anyósom az ajtó mögül. - Az én törülközőmet is használja 4 valaki! És ha látnátok, hogy néz ki! De már sejtem, ki lehet az!- Ki, nagyi? - kérdezte Rosemarie kíváncsian a nappaliból.- Olyan valaki, aki nem mosdik rendesen!. Angela megkérdezte Pétért, hogy hallotta-e. Peter természetesen méltóságán alulinak tartotta, hogy egy ilyen kérdésre válaszoljon.- De hát nedves! Valaki csak használta! Magától a törülköző nem lesz vizes! - hajtogattam tovább.-Talán akkor vizezted össze, amikor zuhanyoztál - okoskodott Peter. Több se kellett. Ilyen arcátlanságot.- Hát persze! Már megint senki! Ez a „senki" az utóbbi időben egyre gyakrabban felbukkan a családunkban. Ki hagyta nyitva a folyosó ajtaját? Senki! Ki lopkodja az eperlekvárt? Senki! Ki tette el a csavarhúzót? Senki! Tudtommal a család tagjai közül nem hívnak így senkit. Most pedig ragaszkodom ahhoz, hogy a tettes azonnal jelentkezzen! Az sem érdekel, ha a fiam emiatt szőrszálhasogatónak vagy nyárspolgárnak fog tartani. Az előszobában a nagymama dohogott, mert a többiek öt gyanúsították, természetesen csak tréfáltak vele.- De nagyi, hiszen tudod, hogy szemüveg nélkül rosszul látsz! Aztán a feleségem közbelépett, és véget vetett a zajongásnak. De rájöttem, hogy ez még rosszabb, hiszen az én problémám ezzel nem oldódott meg. A fürdőszobából pedig még nem jöhettem ki.- Nem hallottátok, hogy mit kérdeztem? Szeretném tudni, ki használfa a törülközőmet! Hangom nem hagyott kétséget kérdésem komolysága felöl. Senki nem válaszolt, de a hallgatás felért egy beismerő vallomással.- No meddig várjak még? Először Rosemarie szólalt meg tétova hangon: - Én nem voltam. Kijelentése Angélát és Pétért is hasonló nyilatkozatok tételére késztette. Engem még a hirtelen fellobbanó indulat sem zökkentett ki szerepemből: - Most valaki hazudott közületek! Nagyszerű gye- ’ rekek vagytok, még apátokat is be akarjátok csapni! Semmi válasz. A konyhában evőeszköz csörgött. Ez volt minden. Most még a rádió sem szólt.- Nem a törülközőről van szó! Az igazságot szeretném tudni, semmi mást! Igazán nevetséges lenne, ha nem tudnánk kideríteni, hogy ki volt a tettes. Ne legyetek gyávák! Vallja be, aki tette, és már le is zártuk az ügyet! Az előszobából sugdolózás hallatszott.- Semmi közöm hozzá! Eszembe sincs! - háborgott Peter. A villanyborotvának számos előnye van. Úgy alkották meg, hogy nem vághatjuk meg vele magunkat. De azért borotválkozás közben nem ajánlatos élénken gesztikulálni. Mialatt sörtéim nye- segetésével foglalkoztam a tükör előtt gyerekeimnek egy kiselőadást tartottam az igazmondásról. Mélyreható elemzéssel rávilágítottam arra, amit általában őszinte beismerő vallomásnak neveznek. *- A család mindig bajt okoz! - zártam le lélekre ható fejtegetéseimet. De még így sem ismerte el senki bűnösségét. Azon töprengtem, hogyan tudnám megtörni makacs hallgatásukat, amikor a telefon csörögni kezdett.- Én most nem érek rá! - hallottam feleségem hangját a konyhából. Peter vette fel a kagylót. Kisvártatva bedugta fejét a fürdőszobába.- Doktor Kniller keres. Sürgősen beszélni szeretne veled. Ide akar jönni. Felhúztam a szemöldököm, és szívni kezdtem a fogam.- Már csak ez hiányzott! Nem vagyok itthon, fiam! Mondd meg neki! Mondd meg, hogy ma egész nap nem leszek itthon, érted?- sziszegtem.- De ha megkérdezi, hogy hol vagy?- Hát hol lehetnék? Elmentem! Mondd meg, hogy, hogy... a természetbarátok körével mentem turisztikázni. Csak éjszaka érkezem vissza! Na, menj már! Ne légy olyan nehézfelfogású! Nem fogom miatta az egész vasárnapomat elrontani! Peter ment, és tette, amit mondtam. Hallható volt megköny- nyebbült sóhajom, amikor letette a kagylót. Eszembe jutott, hogy a kérdésemre még mindig nem kaptam választ.- Nos gyerekek, ki volt hát a tettes? - kérdeztem békülékenyen. Hangom sejtetni engedte, hogy a beismerő vallomást nem követi letolás.- Megmondjuk, de csak később- kiáltotta Peter. Nem tetszett a hangnem. Fennhéjázó volt.- Miért később?-Tőled függ, apa! Majd ha megérkezel a turisztikai kirándulásról. Hiszen te most nem vagy itthon.- Peter! - szólt rá a feleségem, de mintha mosolygott volna közben. A lányaim gyakran kuncognak ok nélkül tam Az előszót A fiam elpárolgi- Elismerem nyos különösé őszinteség köz a családomra v engedem, hogy lemetlen látoga val'aki elismeri, el. A különöséi igaz?- És most tu*
