Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1982. január-június (15. évfolyam, 1-25. szám)
1982-01-15 / 2. szám
rtalan négyszöget alkotó sgi városrész közepén te- :os volt, néptelen, százé- íomlokzata és a lehúzott ögül világító ablakok ha- eveszett a november esti közepén a parkolón felej- ik tetejéről visszaverődött k hideg fénye. t hirtelen három fémes negtette meg. inegyed... — mondta mnem kell... ? - kérdezte a fiú fölösle- lintott. >b még... odáig, a postá- Jta a fiú. éje fordult és egy pillana- sn nézte az arcát. .. - mondta. - De utoljá- g... újra közeledtek a kidhez. ptól fogva ismerte a lányt, tember elején ebbe a vá- özött a szüleivel, és amiment az új iskolába, új közé. Rövid ideje ismer- ipja, és csak annyi volt int akármelyik más lány tn. És most ráadásul le- radály lett belőle. I másképp állt. Még nem lűzeit és illatait, mégis úgy itt élte le tizennégy évé- >ik részét, élete itt várat- >t vett, egyetlen éjszaka ozott, hirtelen valaki más lig volt. ilső nap elkezdődött. Új imaórán röplabdamérkö- t a B osztállyal, valaki ; öt állították be a helyére, tte a csapatát néhány :zerzéséhez, a döntő, : jelentő pontot is ő széliek buzdították, kórusban levét, és abban a pillanat- az ő góljával befejeződött , megajándékozták a ,,jó éssel, egyszeriben ő lett tud, aki nem fél, aki ismeri icsit más volt ez a szerep, ddig játszott, mert azok, itt, nemcsak az erényeit, igéit és hibáit is ismerték, p kellemes volt, hízelgett biztps arcot vágott, de hevesen vert a szíve csodálatától, és később az eddigi legnagyobbtól, érzett. Ez azon a napon a srácok csapata, amely léikül befogadta, a város kbánya felé vette útját, is után, a magasból a ki- lomokkupacra ugorva bi- átorságukat. Végül már radt és megint mindent l kellett. Nem akarta meg- ij, hízelgő hírnevét, nem ekik csalódást, épp ellen- jra bizonyítania kellett, ra falán két méterrel ma- nászott, mint ahonnan eugrottak, még egyszer apba, előredőlt, hogy már ison meg, elnyomta a tor- p ordítást, és a mélybe ját. Ettől a perctől még 3dálat vette körül. sorban voltak, amikor meek számított, ha sikerült ? le, ujját úrva? e szomjas szemmel isugár útját? Ki tudja? az utat, i. fa barát lelkendező szavát, iszvétüket loccsantják szívére. e isz kés pengéje, így-megy az ellen elébe, shéz, pan megy, s előre néz. TÓTH TIBOR fordítása a Lenin-békedíjas költőre utója alkalmából. Pavel Francouz A LM AKI m WLT FMOI felcsípniük egy lányt, ez volt az a terület, ahol lehetőségük volt bizonyítani bátorságukat és rámenősségüket. A homokbányában töltött délután után a srácok feltételezték róla, hogy természetesen a lányokhoz is ért, és várták, hogy ezt az első adandó alkalommal bebizonyítja. Egy délutáni filmvetítéskor Jitka mellé ültették, és ő csalódást okozott, mert eszébe se jutott, hogy megfoghatná a lány kezét, ahogy azt elvárták tőle. Most itt sétál a lánnyal körbe a téren, hogy kiköszörülje a csorbát, ez az utolsó alkalom, amikor megteheti, amikor megteheti azt, amit most meg kell tennie és amit feladatul tűzött maga elé. Nagyon hízelgő volt a szerep, melyet megjelenése és a röplabdagyőzelem után ráruháztak, de nem volt se kényelmes, se könnyű. Nemcsak a csodálatából fakadó boldogságot, és az önmaga túlszárnyalásából következő megnyugvást ismerte meg, hanem a nyugtalanságot és feszültséget is, hisz állandóan újra meg újra bizonyítania kellett, hogy méltó a szerepre, hogy valóban jár neki, rákényszerült, hogy újabb és újabb tettekkel igazolja felnőttségét, amelyhez még nagyon kisfiú volt. Eleinte azt hitte, szájával megérinteni a lány ajkát, félhomályban és szemtanúk nélkül, egyszerű lesz, de belátta, hogy nem könnyű feladat. Hovatovább sokkal nehezebb, mint felmászni a homokbánya falán, és leugrani a szakadékba. Már háromszor haladtak el a kiszemelt helyen, mindig készülődött, de soha nem volt hozzá elég bátorsága. Most is erre készült, már a felénél jártak a távolságnak, amit még együtt kellett megtenniük, a lány arról mesélt neki, hogy az osztályuk még a szünidő előtt „szenzációsan meglógott“ egy történelemóráról, rábólintott, de nem hallotta, mit beszél, csak kislányos hangjának csicsergése jutott el a füléig. Képtelen volt most másra gondolni, mint arra, hogy fogja megtenni. Rá kell bírnia a lányt, hogy megálljon, el kell állnia az útját, mérlegelt. Erezte, hogy ver a szíve, egyre hevesebben, valahol a torkában dobog. Fölemelte a fejét és megnézte a helyet. Meglepte, hogy már ilyen közel vannak hozzá, már csak pár lépést kellett megtenniük. A posta előtt kiégett a biztosíték, néhány lárin- pa nem világít és a gyalogjáró bele- vész a félhomályba. Érezte, hogy izzad a tenyere. Ha odaérünk ahhoz a sárga házhoz, mondta magában. Lassan elnyelte őket a sötét, ötig számolok, egy, kettő, három, négy, öt, ez nem érvényes, ez csak próba volt, és most valóban, egy, kettő, három, négy, öt, gyáva nyúl, szidta magát, miért nem teszed meg, tedd meg, te, gyáva, hisz mindegy, ö mit szól hozzá, hisz ö egyáltalán nem fontos, csak az a fonfos, hogy megtörténjék, hogy megtedd és ö ne akadályozhassa meg. Egy, kettő, három, négy, öt. Ugyanaz történt, mint amikor először, másodszor, harmadszor haladtak el erre, a keze megmerevedett, a szíve hevesen vert és a lába remgett, egy, kettő, három, négy, öt, sírhatnékja volt ettől a bénaságtól és leküzdhetetlen tehetetlenségtől, egy, kettő, három, négy... négy meg egy..., látta, hogy kiértek a fényre. A lány valamit kérdezett tőle. Még mindig nem tudta felfogni, mit mond, ezért csak úgy találomra rábólintott, mentek tovább egymás mellett, közeledtek a következő fénycső oszlopához, és ez a fénycső már világított. Dühösen téblábolt Jitka mellett, ezzel bűnhődött az önhittségéért, aztán észrevette, hogy a lány megállt. A posta előtt voltak.- Hát akkor... én megyek... Inkább csak sejtette, mit mondott a lány.- Jó éjt... Szia... Jitka szemben állt vele, és a fénycső éles fénye az arcába vágott. Egyszeriben érezte, hogy a karjában tartja a lányt, magához szorítja és valahol a szája szögletében, hideg és kissé nedves arcát csókolja... Utána már csak pár szóval búcsúztak, és ő az óriási megkönnyebbülés érzésétől részegen indult haza, s ez az érzés az óvárosi rész szűk utcáiban ujjongó győzelmi mámorrá változott. Az ember mindenre képes, ha akarja, hízelgett magának. Aztán végigment a széles utcán az új panelházak között, és az utca végén eltűnt egy nemrég épített toronyház bejáratában. Hol voltál ilyen soká, kérdezték szülei, amint azt várta. Azt felelte, egy osztálytársánál a szomszédban. Meghallgatta a fejmosásukat és az apja figyelmeztetését, hogy többé ez nem ismétlődhet meg, mindjárt fél kilenc, ki látott már ilyet, micsoda szokás, vacsora után itthon akarlak látni, ezt jegyezd meg. Bólintott, hogy érti és hogy megjegyzi. Jóllakott, elkészítette másnapra az iskolába a könyveit, megmosakodott, jó éjszakát kívánt az apjának és az anyjának, a szobájába ment és bebújt az ágyba. Behunyta a szemét és gondolatban visszatért a térre. Újra körbejárta, és újra hallotta Jitka hangját. Most, lecsillapodva már nemcsak önmagára, hanem egy kicsit a lányra is gondolt, mérlegelte az érzéseket, amelyeket este izgatottságában csak megállapított, de képtelen volt megvizsgálni, elrendezni és értékelni. Arra gondolt, hogy nézett rá a lány, séta közben hogy érintette meg a csípőjével, hogy csillogott a szeme és hogy nevetett. A pillanatra gondolt, amikor mégiscsak átölelte és megcsókolta, arcának hűvös puhaságára, az illatára, amelyet hirtelen megérzett, testének kabát alá rejtett melegére és rugalmasságára, arra, miként fogta meg a kezét és szorította mindaddig, míg végleg elváltak. Aztán a szándékra gondolt, amellyel mindezt tette, a lehetőségre; gondoskodik róla, hogy holnap valamelyik srác megkérdezze, mit csinált este, és ő majd azt mondja, hogy Jitkával volt, hogy csókolta és sétált vele a téren, a hatásra gondolt, amelyet ez a fiúk közt kiváltana és arra, mekkora pluszt jelentene ez a róla terjengő legendának, de abban a pillanatban már azt is tudta, hogy ezt nem teszi meg. Egyszeriben egyáltalán nem volt lényeges, hogy elkápráztatja-e a srácokat ily módon vagy másképp. Ez már nem volt fontos, ellenkezőleg, a fontos most valami teljesen más volt, fontos volt eligazodni az érzelmeken, amelyeket az eset kiváltott benne és amelyek a nemesfém részecskéihez hasonlóan a mélyben maradtak az üres diadalmámor és a dóré önhittség idején. Újra szemhéja alá csalogatta a teret s vele a lányt, aki nem volt fontos, hogy megállapítsa, most már fontos, most már nem tűnik olyannak, mint a többiek. Most különleges, kedves és gyönyörű, és gyönyörű, és gyönyörű minden, ami összefügg vele. Újra elidőzött első, nem valami sikeredett csókjának pillanatánál, vizsgálgatta és méregette lelke mérlegén, és mindig ugyanazt az eredményt kapta, hogy tetszett neki, hogy minden sikertelenség ellenére különös és titokzatos módon beleremegett, hogy valamit felébresztett benne. Újra meg újra visszatért ahhoz a perchez, mert egyúttal a lányra gondolhatott. Örö- mött szerzett neki a gondolat, és valamiféle különös, csendes, de ugyanakkor mámorító boldogsággal töltötte el, amelynek az olcsó győzelem és az önteltség érzéséhez már semmi köze sem volt. ILLÉS ANNA fordítása Július Polák rajza város végén kis ház. Nagy kert közepén. Itt lakik a költő. Délelőttönként felmegy a városba, benéz a szerkesztőségbe, elbeszélget a kritikussal, valahol megiszik egy kávét, vásárol két csomag cigarettát, fél kiló kenyeret, és hazamegy. Rendszerint éjfélig dolgozik, reggel nyolckor megreggelizik, elszív egy cigarettát, aztán elindul. Ma is villamosra ült, fölment a városba, benézett a szerkesztőségbe, találkozott a kritikussal, azonbsin nem ivott kávét és nem vásárolt sem cigarettát, sem kenyeret. Visszament a kritikushoz és elmondta, hogy hiányzik a pénztárcája. A kritikus nagyon segítőkészen, nagyon együttérzően és nagyon józanul elgondolkodott. - Kritikus helyzet - mondta -, azonban nem szabad annyiban hagyni, meg kell írni a feljelentést, mert sajnos még mindig vannak egyesek, akik belenyúlnak a más zsebébe. A költő nagyon is megértette, nagyon is megszívlelte, nagyon is tudomásul vette a kritikus szavait, olyany- nyira, hogy otthon szórakozottságában már-már elfelejtette az egészet, amikor csörgött a telefon. A kritikus hívta:- Megírtad a feljelentést?- Még nem.- Akkor légy szíves. És irgalom nélkül, nagyon határozottan és nagyon keményen. Megértetted? A költő leült, megírta - egyelőre piszkozatban, hogy aztán majd átírja. Át is írta, hiszen jól tudta: amit elmondunk - az más, amit leírunk - az megint más. Rövid szünetet tartott. Aztán folytatta. Átírt piszkozatában sok volt a húzás; az asztalán halomnyi összegyűrt papír, a hamuzóban tucatnyi cigarettavég. A negyedszerre átírt piszkoza- tát például így kezdte: Ismerek egy békát, Szereti a sárgarépát. És alatta: Gyere, süni, immár ehetsz, Elkészült a mákos perec. Most már maga hívta fel a kritikust. - írtam egy kis gyerekverset - újságolta. És beolvasta a négy sort. Várta, hogy a kritikus nyilatkozzon, mondjon valamit - jó, nem jó? Tetszik, nem tetszik? A kritikus azonban nem nyilatkozott, egyszerűen letette a kagylót. Újból felhívtá, de nem válaszolt, pedig még volt egy második változata is — szívesen beolvasta volna a kritikusnak: Vannak még egyesek - többnyire békák, Akik szeretik a sárgarépát. És: Gyere, süni, most már ehetsz, Megsült a nagy mákos perec. Hogy a két változat közül melyik a jobb, nem tudni. Majd az utókor... ■ ■■■■■■■■■■ H H WK ■■ ■ ■ I
