Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1982. január-június (15. évfolyam, 1-25. szám)
1982-01-15 / 2. szám
T avaly a Jókai-napok szlovák vendégegyüttesének a bratislavai ÚSMEV-nek a rendezőjeként ismertem meg személyesen. Közvetve ifjúsági tévéjátékokban, felnőtteknek készített tévéfilmek bakfisszerepeiben és legutóbb a kosúti sortűz emlékére készített háromrészes filmben, a Tizennégy lövésben már találkozhattunk vele. Azt is mondhatná magáról, hogy a televízió, a film meghozta számára a népszerűséget, a férjével együtt vezetett amatőr csoport pedig a szakmai elismerést.- Mi az, ami életében eddig sikerült?- Elsősorban és mindenekelőtt az, hogy van egy lányom, és a férjemmel kiegyensúlyozott családi életet élünk, ráadásul az ÚSMEV- ben megtaláltuk közös érdeklődésünk kielégítésének a lehetőségéi is. A szakmában sokkal lassabban érlelődnek a sikerek, mert ott nemcsak az ember érzelmeitől, elhivatottságától, felkészültségétől függ minden. A szakmában már sokkal összetettebb, bonyolultabb kapcsolatrendszerek között kell eligazodni, mint a magánéletben. Talán ezért is történt úgy, hogy a konzervatórium orgonaszakát elvégezve már hangversenyeket is adtam, amikor jelentkeztem a színművészeti főiskolára. Ott Ju- raj Svoboda és Mikuláé Huba osztályába járhattam, ami szerintem újabb sikernek számít. Ma már tudom, hogy siker a legkisebb szerep is, amelyet jól megoldok. Sót mára már megtanultam, hogy ha az ember szüntelenül lobogó tettvággyal, jobbító szándékkal dolgozik, a siker lehetőségét elsősorban a munka kínálja.- És van, ami nem sikerült?- Legmélyebbről jövő vágyam, hogy az emberi kapcsolatok egyre tüskésedö bozótjában magam ne növesszek tüskéket. Remélem, sikerült, annak ellenére, hogy minden igazságtalanság, jogtalanság és bánfás felháborít, mert alkotó emberként is érzékeny vagyok.- Ezt a művészi érzékenységet sikerült átvinnie együttesébe is? Egyáltalán, mit jelent a hivatásos színésznek amatőrökkel együtt dolgoznia?- Mindenekelőtt tisztázni szeretném, hogy csak egyik vezetője vagyok a csoportnak, s ha jól meggondolom, a szervezés, a gyakorlás aprómunkáját a férjem végzi, aki pedagógus. Az érzékenység a fiataloknak legsajátosabb tulajdonsága, így közülük senki sem tudatosítja, melyikünk amatőr, melyikünk hivatásos. Nagyon sokat tanultam tőlük. Elsősorban azt a szorongás nélküli bátorságot, amellyel a színpadra állnak. A vidámságuk és az őszinteségük is mindig erőt ad.- Tulajdonképpen mit takar a kifejezés: amatőr színház?- Mindenekelőtt a szabad alkotást, a kötetlenségeket, a kapcsolatok egyértelműségét, az eredmény egyediségét. Ott nem érezni a színházi intézmény egyre hatalmasodó üzemszerúségének lélek- pusztítását. Az amatőr művészet küldetése éppen ezért nem a művészi minőség devalválását jelenti, hanem a kísérletet, a szüntelen újítást, a rutin tagadását és a bena fesztiválokon való részvétel és az egyre ritkább külföldi utazás. Ebben az utóbbiban sokszor az utazás a másodlagos, hiszen ott elsősorban az országot, az amatőr színházművészetünket kell képviselnünk.- Végül szeretném, ha munka- módszereikről is szólna.- Mivel az olvasók elsősorban a komáromban látott A császár új ruháját ismerik, ezen keresztül igyekszem elmondani. Ez etűdökből állt össze, amelyeket egy-egy színész adottságaira, tehetségére szabtunk. így természetes volt, hogy a tehetségesebbek már önálló megoldásokkal is jöttek, amelyeket el kellett fogadnunk. A legtehetségesebbek már az improvizálás ábécéjét is ismerik, aminek rendszeres következménye, hogy két egyfomna előadást még én sem láttam. Felvázoltuk a történetet, a szituációt, s az Andersen-mese szabad asszociációira építettük fel a darabot. Ilyenkor néha össze is vesztünk, persze ez csupán az alkotás hevében van így, mert a kapcsolatok nagyon jók. Ezt tartjuk a legfontosabbnak és ennek olyan fokát, melegségét sikerült megteremtenünk, amelyből a közösség autonóm módon kirekeszti a rendbontókat, a könnyelműeket. Tömören ennyit tudnék mondani az együttesről és magunkról. DUSZA ISTVÁN • Jelenet az ÚS- MEV együttes A császár új ruhája című műsorából ne bármilyen szerepet vállaló ember teljesebb életét. Az az ideális, ha az ember olyan hivatásos társulathoz kerül, ahol többen is dolgoznak amatőrökkel, mert ez megmutatkozik a színház alkotó • Alena Michali- desová, a hivatásos színésznő és az amatőr rendező Beszélgetés ALENA MICHALIDESOVÁVAL, a nyitrai Andrej Bagar Színház művésznőjével légkörében is. Itt konkrétan Jozef Bednárikra gondolok, aki színházunk rendezője, de a zeleneői amatőrökkel is európai mércével mérhető sikereket ér el.- Úgy tudom, az ÚSMEV legutóbb az NSZK-ban járt...- Sajnos nem utazhattam velük, éppen gyógykezelésen voltam. Persze, az ilyen utak nem gyakoriak, mégis izgalomba hozzák a gyerekeket. Mert más jutalma nincs az amatőrnek, mint a siker, Egy hivatásos és sok amatőr az időszerű sített klasszikus avagy gondolatok (nemcsak) Tajovsky ról A magyar színházakba a hetvenes évek elején ért el a hullám, amely felszínre vetette a nemzeti klasszikusok korszerűsítésének szándékát. Mi tagadás, e szándék sem a polgári jellegű darabok, sem a népszínművek bemutatásával nem szült világraszóló eredményeket. A néző előtt többnyire rejtve maradtak azok a kulturális titkok és értékek, amelyeket a rendezők-dramaturgok megfejtettek és fölfedtek ugyan, csak éppen a közönség zöme nem tudta olvasni őket. Hiába volt kerek, mondhatni „jól megcsinált” egy-egy előadás, kiváltképpen a népszínművek újraértelmezésekor a néző képtelen volt a befogadásra. Ennél is képtelenebb volt a befogadásra azoknál az előadásoknál, amelyekben mindent belegyömöszöltek a népszínműbe vagy klasszikus műbe, azzal az ürüggyel teremtve meg a káosz dramaturgiáját, hogy a közönség valamennyi rétegének adni kell valamit. Legtöbbet éppen ezek a rendezők ártottak a nemzeti klasszikusok színpadi korszerűsítéséért folytatott alkotói küzdelemben. E rendezők kaotikus anyagkezelésének és színészvezetésének rovására (is) írható, hogy a nemzeti klasszikusoknak, kiváltképpen a népszínművek szerzőinek a mai magyar színpadokon nincsen olyan sikerük, mint a szlovák népszínműveknek szlovák színpadokon. Természetesen, ebben nagy szerepet játszik a két nemzet különböző történelmi-társadalmi fejlődése is. Magyarán, amíg a szlovák színházi szakma a szlovák klasszikusokban fölfedezte a nyilvánosságra érett ügyeket, lehetőséget az aktuális nemzeti-társadalmi igazságok adekvát megfogalmazásához (ami minden színházi progresszió egyik fő titka), addig a magyar színház jórészt csak keresgélte a népszínművek konfliktusbíró képességét. Kereste, de nem lelte. Vladimír Stefko a Nővé slovo 1981. augusztus 6-i számában a martiniak Kubo-elöadásáról írva érthető örömmel fogalmaz ekképp: ,,Eddig a martini színház Kubója jelenti a szlovák színikultúra utolsó erőfeszítését a szlovák klasszikusok meghódításáért. Nem árt, ha felidézzük a néző véleményét is, aki az 1949-es Kubo- előadásra emlékezik: Tetszett nekem akkor is, most is. Az évekkel ezelőtti Kubo és a televíziós változat is kellemesebb volt, a lelkünket simogatta, kedves volt szemnek, fülnek egyaránt. Ez a Kubo viszont minket vett célba Nekünk állít görbe tükröt, amelyben sok mindent megláthat a néző önmagából”. A Magyar Területi Színház 1953-tól működő komáromi és 1969-től működő kassai (Koáice) társulata, a Thália Színpad, még nem mutatott be Tajovsky-darabot A fel- szabadulás utáni első magyar nyelven játszó hivatásos színtársulat, az egy évtizedig működő, a színipublicisztikánk, nemzetiségi művelődéstörténetünk és - valljuk be - a MATESZ „feledékenysége” miatt hagyománytudatunkból szinte teljesen kiradírozott Faluszínház azonban a ligetfalusi művelődési házban 1950. szeptember 30-án éppen Tajovsky Ha asszonyé a gyeplő (így! - A szerk. megjegyzése) című darabjával kezdte azt a munkát, amelyet a magyar színészet a mai napig végez Szlovákia magyarlakta területein. A fent leírtakból világosan kitűnik, hogy a második világháborút követő szlovákiai magyar hivatásos színházművészet nem Urbán Ernő 1953-ban bemutatott Tűzkeresztségének, hanem Tajovsky vígjátékának bemutatásával vette kezdetét. És 1954. június 6-án Pozsonypüspökin, (Podunajské Biskupice), Lubomír Smrőok rendezésében a Zavaros örökséget is bemutatta a Faluszínház, hogy a premiert követően még 136-szor előadja a Dunától a Bodrogig. Persze, ma már annak is örülnénk, ha a Zavaros örökség legújabb - január 14-én a Thália Színpadon bemutatott - változatával feleannyi- szőr lépne színpadra a MATESZ kassai társulata, mint a Faluszínház művészegyüttese az ötvenes években. A most látható változatban szereplők közül akkor Gombos Ilona Palcsíknét, Lengyel Ferenc Gyurit játszotta. Amikor tavaly februárban a Thália Színpad műsorára tűzte Tajovsky Zavaros örökségét, azzal az elhatározással tette, hogy a tervezett tragikusan groteszk anyagkezeléshez és színészvezetéshez módosítja a Tajovsky-darab eredeti végkifejletét, Az ugyanis mai szemmel nézve didaktikus, szentimentálisán hiteltelen, s ami a lényeg, nem sejtet katartikus erőt. A színpad dramaturgiája eldöntötte, hogy a Tajovsky-féle szentimentalitás a tragikusan groteszk hangszerelésú jelenetek folyamán mai valóságba vált. Nem árulom el a darab Thália Színpadon látható végkifejletét, annyit azonban elmondok, mi ösztökélte a dramaturgiát - a martiniak Kubo-elóadásához hasonlatosan - a közönségnek görbe tükröt állító darabértelmezésre, mi késztette sajátos avagy időszerű befejezésre. Demográfusok intelmeznek: szaporodik a válások száma, családok hullanak szét, családtagok gyűlölik, tagadják meg egymást. Mégis: olykor előítélettel, máskor különféle érdekektől zabolázva nem tesszük rendbe a társadalom, a nemzet, a nemzetiség, vagyis minden nagyközösség létalapját: a családot. Pedig az érdekházasságok, az álegyüttlétek, az álboldogságok, az álbarátságok nem vezetnek máshová, csak hazugságba, a hazugság pedig az önpusztításba, amelynek árnyékában a Tajovsky-darab három családja is teng. Félrevezetnénk a korszerűen gondolkozó nézőt, ha a Tajovsky sugallta végkifejlett szerint fejeződne be a darab, vagyis: a fiatalasszony elkergeti egykori férjét-kedvesét, hogy azzal áltasson bennünket, ilyen egyszerű a probléma megoldása. Nem ilyen egyszerű. Ezért is a több szólamú befejezés, s vele a gondolati nyitottsággal felkínált lehetőség: önmaga hasonló problémáit a néző is több oldalról, több nézetből közelítse meg. Hiszen minél több oldalról közelítünk az önzetlen jóság és szeretet, valamint az önfeláldozás hitével kapcsolataink elemzéséhez, a családhoz s érdekeinkhez mint problémához, annál nagyobb arányban csökken az önbecsapás lehetősége. S egy publicisztikai fogással hadd írom ide: minél őszintébb, kérdésfeltevéseivel minél nyitottabb egy társulat, minél markánsabban fogalmazza meg helyzettudatunk módosulásait, annál inkább növekszik nézőinek, pártfogóinak száma. Ehhez, persze, az kell, hogy leporolt valóság helyett kérlelhetetlen racionalitással bemutatott valóságot állítson színpadra, akárcsak a szlovák klasszikusok meghódításával a szlovák színikultúra neves színházi alkotói - Vajdiőka, Opáleny, Bednárik, Prazmáry stb. -, akiknek éthoszi erőfeszítései, inspirativ erejüknél fogva is, rokoníthatóak a szlovákiai magyar színikultúra kassai ágának törekvéseivel. Az érzés objektivizálása azonban már nem az ő feladatuk, hanem a kritikusok, a színipublicisták, a színháztörténészek, s nem utolsósorban a színházi életben kellően tájékozott néző dolga. SZIGETI LÁSZLÓ ÚJ SZÚ 14 1982. I. 15
