Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1982. január-június (15. évfolyam, 1-25. szám)
1982-04-02 / 13. szám
íLubos Jurík Már néhány hete nem esett. A föld kiszáradt, megrepedezett, a meleg szél felverte a port a szürke égig; a por belepte a fák napszítta leveleit és a gyenge, senyvedt virágokat. Délutánonként a meleg szinte kibírhatatlan volt a városban. Az emberek árnyakként jártak az utcákon, izzadtan és idegesen vizet és hús helyet kerestek. Minden tóparton és strandon reggeltől estig napbarnított férfiak és nők tolongtak. Ám egyre kevesebb víz volt; a Duna apadt, szinte már csak kis folyó volt, a folyó medrében a csupasz kavicsok egy kimúlt állat kivicsorított agyaraira emlékeztettek, iszapbűz terjengett. A medencékben a vizet ritkán cserélték, hogy ne fecséreljék; piszkos, sűrű volt, tele apró füvekkel, fadarabkákkal és leüllepedett klórmésszel. Az égbolt már napok óta derült volt, felhők nyoma sem látszott, így a napot semmi sem gátolta meg abban, hogy körös-körül mindent kiszárítson. Csak az este hozott megkönnyebbülést, amikor egy kicsit lehűlt a levegő, de az átforrósodott aszfalt és a föld továbbra is ontotta magából a meleget. A kerti vendéglőben megizzadt férfiak ültek és sört ittak, egyiket a másik után. Éjjelre az égbolton sűrű, sötét felhők gomolyogtak reményt keltve, hogy az éjjel vagy hajnaltájt kitört a vihar, de reggelig a szél eloszlatta a felhőket és egy csepp eső sem esett. A park a város fölött terült el, az öreg kertésznek vödrökben kellett felcipelnie a vizet; fönt a vízcsapban gyenge volt a nyomás. Az egyik kezében pléhrocska, a másikban kanna, megengedte a csapot és türelmesen várt, míg a vékony vízsugár megtölti a két edényt; keze elerőtle- nedett, tenyere feltört, a derekában nyomást érzett. Aztán megindult a vízzel felfelé a dombon, a virágokkal teli parkba Óvatosan emelgette a lábát, nehezen lépkedett a kiszáradt, poros úton; alkonyodon, a nap áldozóra hajlott, minden mozdulatlanná vált a fülledt, nehéz levegőben. Habár a kertész ing nélkül volt, egész teste gyöngyözött az izzadságtól. A környéken nem volt senki, de már a város zaja sem jutott el, nem hallatszott madárcsicsergés sem, úgy érezte, mintha üvegházban lenne, mintha vatta lenne a fülében. A szemébe csurgott a verejték, de a szája és a torka kiszáradt. Felért a hegyoldal közepére, letette a rocskát és a kannát a földre. Egy mélyet lélegzett és lassan kiegyenesedett. Nem látott semmit, csupán bizonytalan színfoltokat. Megremegett, zúgott a feje. A tenyerével vizet mert, egy cseppet leengedett a kiszáradt torkán, a többit kiköpte, újra merített, megdörzsölte vele homlokát, tarkóját és mellkasát. Jobban érezte magát. Egy kicsit feljebb, a kerítés mögött a pádon meglátta szomszédját. Mozdulatlanul ült, tenyerével a kapa nyelére támaszkodott, tekintete a kiszáradt zöld- ségágyásokon járt. Egymásra néztek és köszöntek.- Cipeli - dünnyögte a szomszéd. - Cipeli a vizet, a föld pedig elnyeli, akár a részeges a féldecit. Nem tudom, minek öntöz, igazán nem tudom. A kertész a szájában összegyűlt keserű nyálat a földre köpte. - Muszáj - mondta. A virágok elhervadnak. A szomszéd nyugtalanul fészkelődött a pádon.- Csak cipelje, ha bírja - mondta. Nekem már nincs erőm. Ez a szárazság belőlem is mindent teljesen kiszívott. Engem is kiszárított, a virágágyásokat is. Nézze meg, milyenek. A paradicsom és paprika teljesen el- senyvedt, a leveleket elégette a nap, a föld megrepedezett.- Az ördög tudja, mikor fog esni - folytatta a szomszéd az ördög tudja. Hirtelen a kapát a földre lökte, a szája megkeményedett. A kertész lehajolt a kannáért és a rocskáéd, megragadta, lassan kiegyenesedett és tovább indult.- Csak hordja - kiáltotta utána a szomszéd. - Hisz majd megunja. Nehogy azt higgye, hogy annyit bír. Majd legyőzi magát, mint engem. Mit tehet az ember a szárazság ellen, no mit? A kertész vigyázva ment felfelé a hegyoldalon, nehogy kiloccsanjon a víz. Arra gondolt, hogy még pár ilyen nap és ó is feladja a harcot. Nem mehet ez a végtelenségig, gondolta, az ember egyszer csak elfárad és vége. Mégis ment tovább meggörnyedve a teher alatt. Lábával belökte a nyikorgó kis kaput és bement a parkba. Nem a legszebb látvány tárult elé: a fű ritkás, megsárgult és száraz volt, helyenként csak a föld és a porréteg látszott. Eleinte a kertész a füvet is öntözte, de a park hatalmas volt, nem győzte volna egész nap sem. Most már csak a rózsákat öntözi. A járda mentén ültették ki a rózsabokrokat, a kertész az első tőnél kezdte az öntözést; nézte, hogyan folyik a vékony vízsugár a rózsatőre és a kiszikkadt földre. A föld a vizet nyomban beitta, s csupán egy kicsi nedves folt látszott a gyökér körül. Tudta, hogy még rá kellene önteni, de kevés volt a víz, ment tehát tovább. A rózsák még ellenálltak a szárazságnak. A bimbók továbbra is kinyíltak, és estére az egész parkot átható rózsaillat árasztotta el. A kertésznek a rózsa a kedvenc virága. A rózsakert felénél sem tartott még, s a rocska már kiürült. Kiegyenesedett, megnyomkodta a derekát, egész testét átjárta a fájdalom, térde remegett, és az volt az érzése, hogy a karjai megnyúltak a földig. Végigtekintett a rózsabokrokon, amelyeket megöntözött; a föld már szinte teljesen száraz volt, mintha meg sem öntözte volna, mintha csak végigjárta volna a rózsákat üres kannával; mintha munkája teljesen felesleges volna. Egy pillanatra úgy gondolta, hogy valóban minde/it itt hagy, behúzódik valahová a hűsre, végül is senki nem vethetne a szemére semmit, senki nem gyanúsíthatná meg, hogy nem törődik a parkkal. Hiszen az emberek már alig veszik észre, hogyan illatozik a rózsa. Tudta, nem ez a fontos; fontos kitartani bármilyen helyzetben. Kis ideig pihent, aztán fogta a két üres edényt és elindult az úton, amelyen feljött. Lassan lépkedett a lejtőn, az edények himbálóztak a kezében és a lábát verdesték. Valamivel jobban érezte magát, s mintha az izmai is rugalmasabbak lennének.- Vihart jeleztek - kiáltotta oda a szomszéd, mikor elment mellette. - A rádió jelentette, hogy végre esni fog. Hagyja abba - kiáltotta. - Jön a vihar. Ne cipelje már a vizet! A kertész lelassított, megfordult a szomszéd felé és figyelte őt; ült a pádon, mellette táskarádió.- Mondom magának, hagyja már - ismételte. A kertész azonban ment tovább lefelé a lejtőn, és csak néhány lépés után tekintett az égre: nyugat felől sűrűsödtek a felhők, de ez minden este így volt A nap még erősen tűzött. A kertész odment a csaphoz, alátette a kannát és a rocskát és megengedte a vizet A felhőkben nem bízott. Ivott egy kicsit, benedvesítette arcát, mellkasát, kezét. Amint az edények megteltek, kézbe fogta őket és elindult. Eleinte nem tudatosította a fáradtságot, ahogy azonban a dombra ért, izmai megmerevedtek, s újra érezte, hogy elönti a forróság és a gyengeség. Lábai roskadoztak, még jobban nehezére esett a járás, mint az előbb. Ment néhány métert, és hirtelen leengedte az edényeket a földre.- Csodálkozom magán, minek csinálja ezt - hallotta a távolból a szomszéd hangját.- Fölöslegesen tönkreteszi magát. Hisz ez már nem is munka, hanem rabszolgaélet. Várja ki az esőt. Vihart jelentettek. A kertész a hang irányába fordította a fejét, de nem látott semmit, a színek fényárban úsztak, a levegő vibrált. Arra gondolt, valóban öreg már az ilyen munkára; de nyomban eltöltötte az öröm, amit tavasszal érez, amikor porhanyósítja a fekete, nedves, illatos termőföldet. Eszébe jutott, ahogy a gereblyével egyengeti a földdarabkákat; ahogy a magokat veti, és azután minden nő, bőségesen terem és napsugarakban fürdik. Az egész kert illatozik, a virágok és a föld is. Az ember igazi énje abban nyilvánul meg, hogy dolgozik és alkot. Egy mélyet sóhajtott és felnézett a felhőkre: mozdulatlanok voltak. Sokkal jobb, ha csak a kezében bízik, gondolta. Lehajolt a vízért, megfeszítette az izmait és elindult felfelé a dombon. Hallotta, ahogy a háta mögött a szomszéd dühösen vagdossa a kapát és kiabál:- Aztán ne várjon segítséget senkitől, ha a rózsái alatt az utolsókat rúgja! Hallja, ne számítson senkire! Megfordította a fejét, válaszolni akart, de aztán csak megvonta a vállát és újra elindult. Lépésről lépésre vonszolta magát, mint egy hegymászó, aki a csúcsra akar felérni; a lábával megérintette a földet, kicsit előredőlt, mikor a testsúlyát átvitte a másikra, minden sejtjében érezte az elgyengülést. Érezte a porhanyós földet a lába alatt, és mintha az ujjait bizsergette volna a meleg, puha por, amely léptei nyomában kavargott. A feje újra zúgott és az erei vértől duzzadtak, ökle görcsösen összezárult és tudta, ha csak egy kicsit elhagyja magát, az edényeket elejti és nem lesz ereje, hogy folytassa. Úgy tetszett neki, hogy az edények kiesnek a kezéből és ő velük zuhan lefelé. Végre átjutott a kapun. Letette a terhet és állt. Aztán leguggolt és a vödrökből ivott; amikor felkelt az arca vizes volt. Újra erősnek és biztosnak érezte magát, az előbbi gyengeségnek nyoma sem volt. Fogta a rocskát és elkezdett öntözni ott, ahol az előbb abbahagyta. Takarékoskodott a vízzel, pedig azt a föld nyomban beitta. Amikor a rocska kiürült, átöntötte belé a kannából a vizet és tovább öntözött. Nem gondolt semmire; gondosan locsolta a virágokat, és lépésről lépésre közeledett a virágágyás végéhez. A maradék vizet kiöntötte az utolsó bokorra. Az üres edényeket betette a fabódéba, aztán fogta a kertészollót, lassan levagdosta a száraz ágakat és el- senyvedt leveleket; aztán visszament a bódéba és eltette az ollót is. Leült a padra, hátával a deszkának támaszkodott, rágyújtott, lábait kiegyenesítette, karja az ölében. Pihent. Sötétedett. A park kihalt volt, a szürkületben szánalmasnak, elfeledettnek és fölöslegesnek tűnt. A kertész cigarettázott és lassan eregette ki a füstfelhőt, nyugodt volt és megbékélt. Elszívta a cigarettát, a csikket a földre dobta. A leveleken ferdén átszüremlő napsugár sárgára festette a kertész arcát. A napsugaraknak már nem volt olyan erejük, de a kertészen valamiféle tompultság és fásultság vett erőt: hunyorogva nézte a parkot és a rózsabokrokat, úgy érezte, milyen kicsi, hiábavaló, fölösleges és nevetséges ezzel a vízhordással, tehetetlen a kerek, tüzelő vadállattal szemben ott az égen. Kedve lett volna szembeköpni a napot, de a torka kiszáradt. Egy pillanatra úrrá lett rajta az az érzés, hogy úgyis mindegy, hiábavaló minden ellenállás; hisz ő maga csak öreg, fáradt ember, akinek az ideje pontosan ki van szabva, míg minden egyébnek, a napnak, fáknak, fűnek, víznek titkos, végtelen átalakulás adatott meg. Bár mindezt tudatosította, mégsem sietett Nem volt hová. Nem volt mit csinálnia, mire gondolnia. Besötétedett. A dombokon túl rózsaszínűre festett felhők és az éles, kék égbolt látszott; a másik irányban sűrű fekete felhők húzódtak. Fújdogált a szél, a levegőben érezni lehetett a vihar közeledtét. A kertész nem hitt sem a felhőknek, sem a szélnek. A kezét hátul összefonta, lassan ment az úton, a rózsabokrok között, néha-néha letérdelt, megtapogatta a füvet és a földet, itt-ott kitépett két- három fűszálat és az ujjai között morzsolgáttá. Majd ment tovább. Az alkony már ráborult a tárgyakra, elmosta a fák körvonalait és letelepedett a fűre. A kertész körbejárta a parkot, és az út végén egyszer csak fáradtságot és kimerültséget érzett. Leült a fűbe, a virágok mellé, nehezen lélegzett. Közelről nézte a rózsafejeket, az elszáradt leveleket és a vékony, szúrós szárakat. Hervadtak, kókadtak voltak, az a csepp víz nem sokat segített. A szél erősödött, felkapta a lehullott leveleket, a száraz gallyakat, hintáztatta a vékony ágakat, letépte a rózsák sziromleveleit. Nyugaton az égen még látszott egy vékony megvilágított sáv, de körös-körül mindenhol sűrű fekete felhők tornyosultak. A kertész átölelte térdét és kimeresztett szemmel nézett a földre. Érezte hogy most jön ki rajta az igazi fáradtság. Megpróbált felállni, de a lába nem engedelmeskedett; hát ülve maradt. Soha eddig nem ismerte ezt az érzést: tehetetlenség, tanácstalanság, közöny; alulmaradt. Már hideg, erős szél fújt, a rózsák a földig hajoltak, felkavarta a por és sűrű örvényben táncot járt vele; itt-ott már bátortalan esőcseppeket is hozott magával A kertész egyáltalán figyelemre sem méltatta ezeket az apró esőcseppeket, csak ült és hintázott öreg teste a szélben; semmi sem számított. A hirtelen villámlást mennydörgés kísérte; a felhők megnyíltak, mint a mesebeli szörny tátott szája. Eleredt az eső, váratlanul sűrűn, nagy, meleg esőcseppek hullottak a földre. Fel kell állítani a hordót a víznek, jutott a kertész eszébe. Felkelt és imbolyogva elindult a bódé felé. A bódé mögött volt egy rozsdás pléhhordó, abba gyűjtötte az esővizet. A hordó már régen üresen állt, fölösleges limlomot tárolt benne. Gyorsan kidobálta a fadarabkákat, az öreg rongyokat, és a hordót kigurította az esőre. — Hát mégis - dünnyögte magában. - Átkozott eső. Alátámasztotta a hordót, hogy egyenesen álljon. Az esőcseppek élesen kopogtak az alján, s kis idő múltán hallotta, ahogy a víz színén összefolynak. Egyre sűrűbben és erősebben esett, verte a földet, az erős szél letörte a rózsákat A kertész csak állt az esőben, nem törődött a hideggel és a fáradsággal, kinyújtotta kezét, arcát az ég felé fordította, mohón itta a vizet; úgy érezte, hogy forog vele a föld és a felhők egyenesen rázuhannak. Lábát szétvetette, hogy megtartsa egyensúlyát, de a föld egyre gyorsabban forgott vele, és amikor már nem tudott megállni a lábán, lassan térdre ereszkedett.- Egye fene - mormolta - egye fene. Megmutattam, hogyan kell ezt csinálni! Aztán lassan a hátára feküdt a letört rózsák között és úgy érezte, mintha ö maga lenne az eső, mely a szomjas földet itatja, mintha föld és növény lenne, mely az életet jelenti. SCHMIDT ÉVA fordítása B ánné vilii még vili közeledett a frc a sötétségnek, egyedül volt it sűrűn gomolyc ablakból néhá eltűnt volna a k Elővette a a a zománclá^jas helyen lobogó tak. 0sszerezz gönyt. Nem némete állt a küszöbön - Itt laknak, k - Én vagyí Bánné. Mindene div£ nek. Ápolatlan útján járt az őszi filckalap ült, arr ezelőtti filmeke nyöjének pap; a nyele, két feki melyek hüdése - A hirdetési - Miféle hirdi Bánné. Csak kora ta hirdetett: télen i ban kinyitotta b úgy tele volt kai emléktárgyakká magánál horda kodni. Egy elsái levélcsomót, li fényképeket, használt mozije még szagzó pa pékén tollas ka látható, hol eg nélküle, de a a sarkok felmol Nikkelpénzei csörgése közt* végre megtalált tést, melyen rr szavak voltak i dór facsemete-l — Ez mi vagy - De az uram r - Csakhogy szeretnék menr - Addig nem Bánné. - Bem« nap disznót ölü Az asszony í körül. Sápadt a vakolatú falról, zott a púder. S nem adta jelét, ségben volt ví amikor egy be könnyek nélkül Bánné az á csak másfél év ura a széltől i időben s legfölj gával a faiskolá - Mivel szolc — Vásárolni a ta az őszülő as - Díszfáink Bánné. - Cs£ téink.- Nekem rr zonytalanul a ' legyen. Julo Polák: Bratislava! motívumok
