Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1982. január-június (15. évfolyam, 1-25. szám)
1982-04-02 / 13. szám
t gyújtót. Odakint is volt, de amióta inkább elébe ment 'éltképp ma, amikor n, s odakint olyan a köd, hogy az lépésnyire mintha lésük. ' zsírosbödönt meg it. Szódát tett a tűz- :be, amikor kopog- . Félrehúzta a fügoltak. Egy asszony gyedül. m, Bán Sándorék? Bánné - mondta múlt volt az érkezőén - mely épp fele- snek-fazék formájú ;nt csak húsz évvel átni. Ódivatú eser- ijfejben végződött dots üvegszemmel, i néztek kétfelé. Dttem. ;re? - csodálkozott sszal és ősz utóján a. Az érkező azon- lyos retiküljét, mely Dkkal, használati és mintha mindenét és elkezdett kira- It szalaggal átkötött 1 zsebnaptárakat, osságos fiolákat, iket és egy üres, de mszórót. A fényké- j fiatalasszony volt árkaskutyával, hol már elmosódott, isodtak. suzsuk és kulcsok az őszülő asszony gyűrptt újsághirde- csak a nagybetűs ishatók: Bán Sán- tészet, Tét. < - mondta Bánné. s idehaza, az ötórással haza íz vissza - mondta a faluba, mert hole vesztetten nézett ról, mint egy málló helyekben pattog- uniféle érzelemnek épp e lárvaszerú- ni megindító, mint tezett arcú bohóc at se tudta. Még 'Oltak házasok. Az ívta, s csak szép > ojtani vitte ki ma- De azért így szólt: atnék? ok valamit - mond- ny. csenek - mondta gyümölcsfacsemeagy - mondta bi- árló. - Csak szép- Vannak négyéves suhángjaink - mondta Bánné.- Hát nem tudom - mondta az asszony, ugyanolyan bizonytalanul nézve maga köré, mint az előbb. - Én valami nagyobbat szerettem volna.- Az uram szokta intézni - mondta Báfnné - De ha várni tetszik egy kicsit, majd körülvezetem. Kiforrázta a lábasait. Tiszta kendővel kitörölte őket, aztán kiloccsantotta az udvarra a vizet. Élettel teli kis asszony volt, minden porcikája kerek, és mindent olyan kerek mozdulatokkal és olyan gyönyörűséggel csinált, hogy az ember nem tudta róla levenni Az őszülő asszony átható pillantást vetett rá.- Mikorra várja? - kérdezte hirtelen.- Mit? - nézett rá Bánné. - Márciusra. Az asszony továbbment. Már a parcella vége felé jártak, egy szelíden emelkedő ösvényen. Csak néhány lépésnyire lehetett látni: mint egy gyerekpelenka, olyan sűrű szövésű volt a köd.- Ez mi? — kérdezte az asszony. Ernyővel egy fűzre mutatott, mely zörgő, csontos ágaival épp a mezsgye szélén állt. Drkény István a szemét. Az idegen asszony meg se mert szólalni addig, míg szárazra nem törölte a kezét.- Maga gyereket vár?- kérdezte akkor.- Igen - mondta Bánné.- Mehetünk? - kérdezte az asz- szony, és karjára akasztotta a papagájt. Sár volt. Magas sarkú cipőjében billegve járt. Vagy öt percig mentek, hegy iránt. Mint száz meg száz halvány ceruzavonás, úgy derengtek a növendék fácskák a ködben.- Ez mind jonatán - mutatott maga köré Bánné. - Ez batul. Ez ranett. Ez london pepi - magyrázta, ahogy mentek tovább. - Itt kezdődnek a barackfák. Az asszony megállt.- Nem tetszenek - mondta. Azt hittem, nagyobbak ezek a fák. Erősek, dúsak, hatalmasok.- Akkor tessék erre jönni - hívta Bánné. - A mandula már ötödévre hoz.- Nekem nem fontos a gyümölcs- mondta kedvetlenül az őszülő asz- szony. - Nincs is időm öt esztendeig várni. Megállt, ernyőjével megbökött egy fát.- Daganat van a méhemben- mondta közönyösen. - Rák.- Borzasztó - riadt meg Bánné.- És nem lehet operálni?- Ez semmi - mondta Bánné. - Ez csak olyan fa.- Ez tetszik nekem - mondta az őszülő asszony, és ki-ki-bicsakolva előresietett. A mezsgyén végig mindenféle fák álltak, kőrisek, nyírek és füzek; még Bánné apósa ültette őket, talán szélfogónak, vagy csak, hogy legyen valami, ami a szomszéd parcellájától elválasztja az övét. Aztán ritkulni kezdtek a fák, s a domb gerincén csak egy állt, magányosan.- Az milyen fa? - kérdezte az idegen asszony.- Hárs - mondta Bánné. - De már megvan tizenöt éves.- Ezt megveszem.- Ezt? - bámult rá Bánné. - Talán tüzelőnek?- Dehogy - mondta az asszony.- így- Nem értem - mondta Bánné.- Ezt már nem lehet innen máshová ültetni.- Nem is akarom máshová ültetni.- Hát mi legyen vele?- Semmi - mondta az őszülő asz- szony. - Mennyi az ára?- Itt tetszik akarni hagyni? - álmél- kodott Bánné. - ilyet még nem is hallottam.- Itt marad, ahol van - mondta az őszülő asszony. - De azért az enyém. Bánné tanácstalanul állt. Bárcsak itthon volna az ura! Ő is a fát nézte, mely nem volt túlságosan magas, de csúcsa mégis elveszett a ködben. Karcsú törzsű, egyenes növésű példány volt, mint egy életrevaló, izmos, de nem nagyon szép kamasz.- Pont ilyet akartam - mondta az őszülő asszony. - Mit kérnek érte?- Mindig az uram intézi - mondta Bánné zavartan. - De még egyet sem adott el ezek közül.- Nem jövök még egyszer - mondta az ősz hajú asszony. - Akármit kér, megadom az árát. Egy kicsit csönd lett. Rossz évük volt a háború miatt. Nagyon kellett a pénz.- Száz pengő - mondta, csak úgy találomra. - Hogyha nem lesz sok.- Rendben van — mondta az ősz hajú asszony. Még egyszer végignézett a fán, aztán ernyőjével megdöfködve a töve körül a földet, és elindult a ház felé. Másodszor is kirakott a táskájából mindent, és letett egy százast a konyhaasztalra.- Azt akarom, hogy vigyázzanak rá - mondta aztán.- Nincs mire vigyázzunk - mondta Bánné.- Azt is megfizetem - mondta az asszony.- Azért nem jár fizetség - mondta Bánné.- Trágyázzák is - mondta az őszülő asszony. - Elég lesz egy évre húsz pengő?- Ne tessék fizetni - mondta Bánné. - Nem lesz annak a fának semmi baja. Az idegen asszony még egyszer kirakta a retiküljét, és hat tízpengőst számolt az asztalra.- Három évre kifizetem az ápolási díjat - mondta -, de ígérje meg, hogy szépen gondját viseli. Bánné köhintett.- Megígérem - mondta rekedten. Az őszülő asszony elővette tükrét, s egy piszkos puffal kipúderezte arcát. Aztán megint végignézett Bánnén.- Megmozdult már? Bánné megint köhintett.- Meg. Az asszony elindult, visszafordult.- Meddig él egy hárs? - kérdezte.- Sokáig - mondta Bánné.- Mégis? — kérdezte az őszülő asszony. - Száz évig is?- Még annál is tovább. Az őszülő asszony biccentett. Karjára akasztotta az esernyőt, és kiment.- Öntözzék is! - mondta szigorúan. Az ajtóból még egyszer visszanézett Bánnéra.- A viszontlátásra - mondta, de nem nyújtott kezet, és nem is nézet többet vissza. Ernyője hangosan kopogott a téglajárdán. Bánné állt egy kicsit, aztán eltette a pénzt. Az a hír járta, hogy a visszavonuló német csapatok minden élő állatot elrekvirálnak. Munkához látott. Könnyen és kecsesen végezte dolgát, látszatra fáradtság nélkül, mint egy táncosnő, aki füllel nem hallható zenére mozog. Petrusz Brovka Hazajött a muzsikus Hogy falujába visszatért, száz és száz nóta velejött, levette szögről hangszerét a katona s átöltözött. S a húrok megcsillogtatták a havas Kárpát ormait, és látta újra a Dunát: feleselő hullámait. Majd harc morajlott: messze, lent, forogtak arany kerekek, és az anya is megjelent, és zokogtak a gyerekek. S eljött, csapatban s egyedül, a környék minden embere, s mondták: - De szépen hegedül... Ki volt tanító mestere? Egy pillanatig nem felelt, csak simogatta a vonót, s a hangszer lelke szóra kelt, amikor halkan válaszolt: Ki tanított? A társaim... Hol harc után, hol harc előtt. Szél szállt az utak hársain, szél szállt az álmaink fölött. Fegyverrel jár a katona... Úgy húz át füstön és ködön. S pihenő csermelyvíz szava zuborgott így az üstökön. És elfeledni nem lehet: Szabaditóink jönnek itt! Hogy vártak ránk az emberek! Hullottak boldog könnyeink! A rét arcot hogyan cserélt, s hogy hajnalodon a világ... Csönd lett. Egy szót se szólt a nép. Csak ő, ő sírta el magát. HIDAS ANTAL fordítása * * iáéit éé knmh, Az a generáció, melyhez a nagyapam is tartozott, németül csak köszönni és káromkodni tudott. Ezért furcsának tűnt föl, hogy a lovakhoz és a kutyákhoz mindig németül szóltak. A nevük is kizárólag német volt - a lovaknak Fritz, Hans, Liese, Lotte; a kutyáknak Karo, Prinz, Waldmann - és érteni is természetesen csak a német szót értették. A teheneknek és a macskáknak viszont csak szorb nevet adtak, és csak szorbul beszéltek hozzájuk. Egy alkalommal szántani voltam a nagyapámmal Az ekét nagyapám tehénkéjével egy kölcsönkért ló húzta. Az én dolgom az volt, hogy mögöttük haladva belökdössem a trágyát a barázdába. A lovat így bíztatta nagyapám: Gyerünk, Fritz, beljebb egy kicsit! A tehénnek ezt kiabálta: Hej, stará, campaj, campaj! Már elég nagy voltam ahhoz, hogy megkérdezzem, miért van ez a nyelvi megkülönböztetés a háziállatok között. Nagyapám akkor válaszolt, amikor a barázda végére érve leültünk reggelizni. Szokása szerint egy történettel. A hetedik napon az ÚR elkészült munkájával, már megvolt minden, asszonyok, férfiak, hegyek, csillagok, halak, kenyér, és persze a pálinka meg a dohány is. Ott volt előtte minden egy rakáson, de még nem tudta senki, hogy mi lesz a dolga. Még a férfiak sem tudták, hogy az asszonyok mire valók. Az Úr fáradt volt a sok munkától, és lefeküdt egy kicsit pihenni. Mikor felébredt, nagy zűrzavar fogadta. A halakat valaki beledobálta a pálinkába, ahol úgy berúgtak, hogy szemérmetlen dalokat kezdtek énekelni. Az Úr ekkor rájuk dörgött: csend! És a halak örökre elnémultak. Az asszonyoknak csillagok kellettek, a hajukba vagy máshová akarták tűzni. A férfiak felmásztak értük, és le is hoztak néhányat, mert az Úr csak úgy rakta fel őket az égre, mint a karácsonyfadíszeket. Mikor az Úr a halakra kiáltott, a férfiak ijedtükben elengedték a csillagokat. Azóta nem lehet őket kézzel megfogni, fenn úszkálnak az égen, egyszer itt látni őket, másszor ott. Ekkor az Úr megvakarta a füle mögött, és így szólt: Figyeljetek ide! Most szétosztom ezt a holmit, akinek kell valami, kiáltson, hogy: itt! Értitek? Az emberek bólintottak. A Jóisten benyúlt a kupacba, és felemelte, ami a kezébe akadt. Például egy elefántot. Egy néger rögtön kiáltott, és már vitte is magával. Aztán az Úr magasba emelte a lovat. Krabat* 2 és egy másik férfi, aki vadászruhát és zergetollas kalapot viselt, egymás mellett állt, és egyszerre kiáltott.- Ki kiáltott előbb? - kérdezte az Úr. Senki sem tudta megmondani. Ekkor ezt mondta: Kiáltsatok még egyszer! Aki nagyobbat kiált, viheti a lovat. Mindketten kiáltottak, a vadászruhás nagyobbat, mindenki hallotta. El is vihette a lovat. A tehén meg legyen a tiéd, mondta az Úr, és Krabatnak adta a tehenet. Aztán a kutya jött sorra. Megint csak ők ketten jelentkeztek. Az előkelő vadász igy szólt: A vadászathoz a kutyára is szükségem van. A ló meg a kutya összetartozik. Igazad van, mondta az Úr, és neki adta a kutyát. Krabathoz pedig így szólt: Akkor a macska legyen a tiéd. Végül már csak az erdők, a rétek és a mezők maradtak. A zöld vadászruhás férfi újra megszólalt: Ha már enyém lett a ló és a kutya, akkor engem illet az erdő is, mert ott élnek a szarvasok, a mező is, mert ott meg a nyulak tanyáznak, s a rétek is, mert az meg a bíbicek fészkelőhelye.- Igaz - ismerte el az Úr, de ekkor megszólalt Krabat:- És én honnét veszek füvet a tehenemnek? Mihez kezdjek földművesként föld nélkül? A vadászruhás ezt mondta neki: Ne félj, kapsz tőlem munkát is, meg füvet is a tehenednek. Az Úr látta, hogy ez nincs így rendben, de már későre járt az idő, szerette volna lezárni a vitát, ezért így szólt. Hát jó, legyen így. Látta, hogy Krabat nagyon szomorú, vigasztalásként ezt mondta:- Tiéd lehet még a pacsirta is. Azzal aludni tért.- így vagy hasonlóképpen történhetett - fejezte be a nagyapám. - Csak egy hibát követett el az Isten, hogy megteremtette az urakat is. LENDVAY TIBOR fordítása * Jurij Brézan - NDK-beli szorb prózaíró ' szorb - szláv népcsoport; az NDK területén él, a Neisse folyótól nyugatra 2 Krabat - gyakori szorb név ■