Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1982. január-június (15. évfolyam, 1-25. szám)
1982-03-26 / 12. szám
Térdét a hahasító fájda- megfosztott. legszívesebi fájdalom, és tangókat halottam a sze- í és az égbolt ;iabált^valaki fiatal férfi állt, karszalagos, zte. Bár az al állt felém, ján két betű mi Gárda, nagad! - halt, csehül bepisztolyomat, t - mondta az nevetett- da, ahonnan szükségünk, ihilde miatt is felém forak, ragadozó íem. ) lépteit hali, a fiatalem- irítés mellöl. lett szoknya- nmal eltakar- 'ítette a zub- szorítottam megérintette ás én egész em összeve- a fogam - ha glelósen va- ínyem. Csak ettenetes él- sllém ült, és í csillapodott ; is alábbha- i fejemet to- ítottam, sze- I sohasem ér am éreztem e a fiataleme maradnom Itött el Mind- a könyökét, á rimánkod- hideqy futott puszta falak ház szőnyeg aját lábadon, a párbeszéd, öntik a köny- lerev ujjait és léből Jtán Nasszer osan munká- e, dolgos volt élni, elkerülte fégségben is sarokban, tártól. It az anyjára, s szomorúan lehéz volt az árt haza, dol- arcán mosoly g lett és ké- s. Meglátja any- kba? Észébe elnősz, megveszel szóvégig a hátamon. A fejünk szinte összeért, szeme zölden villogott a sötétben Úgy tetszett, mintha halvány mosoly bujkált volna a tekintetében Nekibátorodtam, és jobban szemügyre vettem: kissé kiálló pofacsontja volt, egyenes orra, vékony, barna szemöldöke, barna haja a homlokába hullott, kis szabályos szája fölött sebhely húzódott. Igyekeztem jól az emlékezetembe vésni az arcát Volt benne valami kedves, gyermeki nyíltság Vagy csak én láttam ilyennek, mert megmentett'7 Ő is megbűvölten nézett rám. Elfordítottam a tekintetemet.- Nem is tudja, milyen gyönyörű- mondta halkan, inkább csak magának. Hirtelen erős vágy fogott el, hogy megcsókoljon, de aligha jutott eszébe ilyesmi, nekem meg nem volt hozzá bátorságom.- Mi a neve?- Ellen. Ellen Wernisch. A maguk nyelvén Wernischová.- Hol tanult meg csehül?- Csak néhány szót tudok, a háború előtt cseh gyerekekkel barátkoztam. Lassan beszéltem, mégis hibásan. Isten tudja, miért jutott eszembe abban a pillanatban az a csúfolódó versike, amelyet abban az időben a cseh fiúk kiabáltak utánunk: Németek, was kostet a fejetek, vagy Greizer meg a fele - minden német hülye. Istenem, milyen régen is volt az.- A háború előtt - mondta a fiatalember, és elgondolkodott. - Elnézést - kapott aztán észbe -, én meg Martin vagyok. Martin Kostka, a mi nyelvünkön is meg a magukén is - tette hozzá mosolyogva. - Nem fázik?- Nem. Alkony borult a kertre. Még néhány perc, és teljesen besötétedik, aztán hazamehetek. Mintha csak olvasott volna a gondolataimban: ,- Akár reggelig is elüldögélnék itt magával - mondta. Felállt, és mikor látta, hogy összerezzentem, megnyugtatott:- Csak körülnézek, mi a helyzet odakint. Egy kis idő múlva visszajött.- Sehol senki. Egyedül megy, vagy elkísérjem?- Ha volna szíves - kérleltem, a csípőmre szorítva a zubbonyát.- Megengedi? - mondta, és a derekamon csomóra kötötte a zubbony két ujját.- Ezt meg levesszük - húzta le a karomról a fehér karszalagot. Messziről világit.- És mi lesz, ha...-Akkor maga meg se mukkan, majd én beszélek. De senkivel sem találkoztunk, késő volt már ahhoz, hogy azon az elhagyott úton sétáljon valaki.- Itthon vagyok - mondtam boldogan, és ugyanakkor boldogtalanul a hátsó kapunk előtt. Behúzódtam a hátsó kapu mögé, és kiadtam a zubbonyát. Be kellene hívnom, jutott eszembe, bemutatnom a szüleimnek, csakhogy akkor el kell mondanom, mi történt. Anyámnak bevallom, de apám előtt rettenetes volna erről beszélni, igaz, megmentöm aligha jönne be, kellemetlenségei származhatnának belőle. Mitévő legyek? Martin megoldotta a kérdést helyettem is.- Találkozhatnánk még? - kérdezte- Szeretne még velem találkozni?- Nagyon. Holnap, jó?- Iqen.-Hol? Valaki közeledett az úton.- Lent, a pataknál - mondtam sietve, és kezet nyújtottam neki.- Hánykor? - tartott vissza.- Este tízkor.- Olyan későn? Miért?- Nem jöhetek hamarabb.- Jó éjt - suttogta, és elsietett. Nyomban utána valaki másnak a léptei hangzottak fel. Ott maradtam egyedül, elrejtőzve a kerítés mögött, és sokáig bámultam magam elé a sötétbe. Mindkét távazó léptei elhaltak. Szomorúság fogott el, magam sem tudtam megmagyarázni az okát, Margit fájdalmas verssorai villantak át az agyamon: Elhagytak, el, de szörnyen, Csak hull, hull, hull a könnyem, s megszakad a szívem. Valahonnan a tudatom mélyéből ismeretlen félelem tört fel. Milyen képtelenség mindez, a legsötétebb középkor sem lehetett ennél rosz- szabb. Megvárom, míg besötétedik, és nesztelenül kilopakodom a kerten át a hátsó kiskapuhoz. Szürke ruhám beleolvad a sötétségbe, forró nyári este van, de harisnyát húztam, hogy ne áruljon el a fehér lábszáram. Mikor meggyőződöm róla, hogy sehol egy lélek, átosonok a kis utcán és lefutok a lejtőn a patakhoz. Ott biztonságban vagyok, nem kell arra gondolnom, mi történne, ha rajtakapnának, hogy két órával a kijárási tilalom után fehér karszalag nélkül kint tartózkodom. Az égerfa alól két kéz nyúl felém. Ez a két kéz számomra a biztonság, az egész világ. Ma reggeltől babonás félelem gyötört, hetes szám, fekete macska, apáca, törött tükör, megannyi baljós előjel, ha az ember mélyebb jelentőséget tulajdonít nekik, mint amilyen jelentőségük a valóságban van. Együtt vagyunk, immár hetedszer együtt, egyszeriben elfelejtek mindent. Csak mi ketten vagyunk, az ajkunk, a kezünk, a pillanat, amely csak a miénk. Olykor még megriadok, egy percre eszembe jut anyám, a rét forró leheletébe orgonaillat vegyül, felmerül bennem a parókia kertjének képe. Átölelem Martin nyakát, érzem a bőre melegét, ujjaim alatt lüktet a vér. És szivének minden dobbanásával erősödik bennem az elhatározás: nem halogatom tovább azt a pillanatot. Azt akarom, hogy eljöjjön, még ma este, most, rögtön. Remegve követem Martin kereső, felfedező kezét, engem fedez fel, saját magamnak is, és elindulok vele az ismeretlenbe, amely egyszerre csábít és riaszt. Feleszmélek. Éjszaka van, az égen ragyognak a csillagok. Arcomon érzem Martin kezét, megsimogatom és forró homlokomhoz szorítom. Egymás mellett fekszünk, csend van, illatozik a rét, mellettünk csörgedezik a patak, a távolból mozdonyfütty hallatszik. Hát ez az, mondom magamban csendes boldogsággal, melybe cseppnyi bánkódás is vegyül: ismét szegényebb lettem egy elvárással. Martin hajfürtjeivel játszadozom, és szeretnék mondani valamit, valami nagyon szépet, ami méltó ehhez a pillanathoz. De hiába próbálom szavakba önteni a boldogságomat. Talán nincsenek is olyan szavak, minden szó suta, kifejezéstelen, fölösleges. Bizonyára akadnak szavak, melyek kifejezik azt, amit érzek, csak éppen semmi szükség rájuk. Aztán valahonnan a város felől részeg kiáltozás és lövöldözés ütötte meg a fülünket, és ismét visszazökkentünk a valóságba, a félelemmel, megaláztatással és gyűlölködéssel teli világba, ahol darabra számolják a burgonyát, és az embereket karszalaggal különböztetik meg egymástól. Az ostoba, értelmetlen világba, amelyet csak megvethetek, és meg is vetek, de amelytől mégis a sorsom függ F. KOVÁTS PIROSKA fordítása Zobeida fáradtan a földre rogyott. Itt, a fa árnyékában nincs olyan hőség. Tekintete az útra tapadt, a fia ma érkezik a városból A meleg elcsigázta Zobeidát. Szemei leragadnak..- Nagyanyó, nagyanyó, megjött Nasz- szer! Zobeida felnyitja szemét, gyerekek szaladnak felé, s mögöttük a fia ballag.- Anyácskám, édesanyám, megjöttem Emlékszel még, hogy egyszer miről beszéltünk? Nézd, szőnyeget hoztam a házba! Az anya szótlanul áll. Ráncos arcán patakzanak keserű könnyei. Alig hallhatóan suttogja:- De a ház már nincs meg. Eladtam... A gyerekek értelmetlenül nézték és nem értették, hogy az anya és fia miért sírnak olyan keservesen, amikor hosszú távoliét után yégre találkoznak. Oroszból fordította. KODAY BERTA ★ Mai afgán elbeszélő Varga Lajos illusztrációja , ■ STEFAN STRÁZAY VERSEI HOSSZÚ ÉLET Ne mondd azt, hogy először fölépíted a házad, kertet ültetsz, s majd ráérsz azután szépen nézni a feleségedre, gyerekeidre - kezdd a símogatással. Igaz, hogy a házad így kicsit kisebb lesz, mint másoké, de egész hosszú életeden keresztül fogod építeni. ÚJRA Mindent kétszer élesz meg: például a szerelmet. Ugyanazok a helyzetek, dolgok újra fölbukkannak: más összefüggésben, más megvilágításban, ám mégis ugyanazok. És nem döntőd el: másképpen-e, vagy újra hibásan. BOLDOG GYERMEKÉVEK Elmúlnak az évek. A gyermekkor világoszöld volt és szép, kedves és ugyanekkor — visszatérhetünk tehát mégegyszer: de nekem, akinek rossz volt, nem marad más, mint élni, míg végül is el nem fogadom az életet. SZAVAK Verset írok a télről vagy másról. Már megszoktam, holott a legszívesebben azt írnám - a hó: hó. Hogyan is havazik valójában? Nem kerülöm ki a szavakat, sem a jelentésüket. Talán csak az alakjukat. EGYSZERŰ ÉLET Azt álmodom, hogy fölkelek, megmosdom, teát iszom, így vagy úgy, de ránézek a feleségemre: fölkel, megmosdik, így vagy úgy, de rám néz, azt álmodom, hogy kilépek a házból, autóbuszra várok, a feleségem utánam jön el, kézen fogva vezeti a fiamat; azt álmodom, hogy este van, a fiam alszik, a feleségem vetkőzik, villanyfénynél alszom el, azt álmodom, hogy azt álmodom: teát iszom, megmosdom... Tóth LÁSZLÓ fordításai
