Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1982. január-június (15. évfolyam, 1-25. szám)
1982-01-15 / 2. szám
LEONYID IUICS BREZSNYEV: y Hosszú időt töltöttem ott. Sok versztét tettem meg az uráli földön, sokat dolgoztam, és örökre megszerettem ezt a vidéket, lakóit és fenséges természetét. Nehéz idő volt, amikor leomlottak a lét régi, megállapodott formái, az új csírái pedig éppen csak kisarjadtak, és állhatatosan kellett keresni, támogatni és nevelni őket. Az OK/B/P XV. kongresszusa, amelyet 1927 decemberében tartottak, jóváhagyta a szocializmusnak az országban történő további építésére vonatkozó programot. A lenini szövetkezeti tervet megvalósítva, a kongresszus a mező- gazdaság kollektivizálásának irányvonalát tűzte ki. És a szovjet nép a kommunista párt vezetésével igen mélyreható társadalmi reformokat hajtott végre a falvakban, s a szocializmus vágányára irányította őket. Én történetesen éppen abban a négy évben - 1927-től 1931-ig - falun dolgoztam, részt vettem a kolhozok létrehozásában, de ott voltam a hatalmas falusi társadalmi forradalom eseményeinek sűrűjében is. Az én szakmám művelőit azelőtt földmérőknek nevezték. Ez az elnevezés most megváltozott, mi földrendezők lettünk, a szó igazi értelmében. Az emberek mezőgazdasági artyeleket szerveztek, ezekben egyesítették a földet, a jószágot, a gazdasági épületeket, a felszerelést. És nekünk földrendezőknek nemcsak el kellett törölnünk a mezsgyéket oly módon, hogy a térképeken a széttagolt egyéni földsávokat egyetlen kollektív táblává egyesítettük. Az is szükséges volt, hogy ezt új társadalmi, tudományos, gazdasági és technikai alapon végezzük, a szocialista nagyüzemi gazdaságok érdekeinek szerb előtt tartásával - ezeket a gazdaságokat a modern mezőgazda- sági technika és valamennyi munkának a jövőben történő, átfogó gépesítése keretében létesítették. Új térképeket készítettünk - az első térképeket a kolhozokban történő szervezett, tudományos földhasználatról. Térképeink sokáig szolgálták a kolhozokat, a háború után is használták őket az agronómusok. Az első kollektív gazdaságok létrehozásának időszakában szerzett földrendezési tapasztalataim pedig jó segítséget nyújtottak a jövőben, amikor az észak-kazahsztáni szűzföldön sok száz új szovhozt szerveztem. Azokban az években először éreztem, hogy száz meg száz ember szemében a szovjethatalom meghatalmazott képviselője vagyok. Abból, ahogyan a szintezőt és a mérőfécet odatették, ahol a nyomvonalat kijelölték, ahogyan a kulá- kokkal való összeütközések során viselkedett, a parasztok a párt politikájára következtethettek: itt, a mezőn, mindenki számára világos volt, ki mellett és ki ellen van a szovjethatalom. Jól emlékezetembe vésődött az első traktor, amelyet a biszertyi vasutasok ajándékoztak a parasztoknak. Gyenge teljesítményű, kis ,,Fordson“ volt, de nem kisebb, hanem talán nagyobb elragadtatást keltett, mint az első szputnyik. Nem csupán egy gép vonult ki a földekre - ez a falu társadalmi átszervezésének eszköze, a kolhozrendszer propagandistája és ' agitátora volt. A helyi kulákok és kulákbé- rencek azt a hírt bocsátották szárnyra, hogy a föld - úgymond - ,,vasló" alatt nem terem, de mindenkinek csodálkozására mégis termett gabona, és akkor ők éjnek idején felgyújtották a magtárat. Csupán a biszertyi kolhozparasztok hősiessége következtében sikerült a gabonát megvédeni. És mindez nem moziban, nem könyvekben történt, hanem a saját életemben. Más komszomolistákkal együtt összetűztem a kulákokkal a földeken, vitatkoztam velük a falusi gyűléseken. Karóval, vasvillával, rosszindulatú levelekkel, az ablakunkba dobott kövekkel fenyegettek bennünket. Ecjy ízben azt olvastuk az újságokban, hogy a szomszédos tyumenyi területen a kulákok aljas bűncselekményt követtek el - ez volt az első azok közül, amelyek akkor, a tömeges kollektivizálás időszakában országszerte ismertté váltak. Éjnek idején meglesték Pjotr Gyakov traktorost, aki a vezetőfülkében aludt, petróleummal teleöntötték és meggyújtották. Nekünk súlyos fájdalmat okozott ismeretlen, de azonnal szívünkhöz nőtt harcostársunk és barátunk szörnyű halála. És annál határozottabban, bátrabban folytattuk a támadást a gyűlölt kulákok ellen. Nemsokára pedig dal született arról a traktorosról. Megkedveltük és szüntelenül énekeltük, gyakran pedig állva- a kollektivizálás hősének emlékére. Akár göröngyös az út, akár sima, Mi úgyis egy úton haladunk. Vigyél el minket, Petrusa, a traktoron - Hisz mindenképpen egy az utunk! A szelíd, lírai, bensőséges dalt már fenyegető hangon fejeztük be, és szavait magunkra is vonatkoztattuk: Vicsorognak, vadul fenekednek, Gazdag termésünk nekik csupán gyász... A kuláknépség acsarkodik rád, Komszomolista testvér: jól vigyázz! Csupán évek múlva, vagy harminc évvel később tudtam meg, hogy Pjotr Gyakov csodálatosképpen életben maradt, sőt az egész háborút is átharcolta. Egyszóval, ő valóban dalban megénekelt ember. Akkor azonban 1929 volt, és ez az év úgy vonult be a történelembe, mint a szocialista építés óriási frontján történt nagy fordulat éve, amikor a nagyiparnak- a népgazdaság vezető ágazatának- fejlődése mellett megkezdődött a nagyüzemi, gépesített mezőgazdaság létrehozása az országban. Az SZKP szverdlovszki területi bizottságában dolgozó elvtársak nemrég elküldték nekem néhány okmányt azokból az évekből. Itt van például az OK/b/P biszertyi járási bizottsága 1929. december 5-i plénumáról készült jegyzőkönyv kivonata: „Brezsnyev elvtárs: A tavaszi vetési kampány végrehajtására kitűzött tervünk igen nagy nehézségekbe ütközik. A szükséges mezőgazdasági felszerelés nem áll rendelkezésünkre, tehát élesen vetődik fel a kérdés, honnan lehet mező- gazdasági gépeket szerezni. Azzal kapcsolatban, hogy egyes tanácsok áttérnek a többszörös vetésforgó alkalmazására, az őszi és a tavaszi növények vetésterülete nálunk csökken. A végrehajtott föld- rendezés során a legjobb földeket a lakosság szegényparaszt- és középpa- rasztrészének adták át, s ezzel kapcsolatban minden erőfeszítést meg kell tennünk, hogy ezeket a földeket bevessék. A kulákok feltétlenül kártevő tevékenységet fejtenek majd ki. Következésképp teljesen ki kell használni a lakosság szegényparaszt- és középparasztrészé- nek nyújtott valamennyi lehetőséget. Különös figyelmet kell fordítani a hitelek elosztására a már megszervezett szegényparaszt cső portok között. A kollektivizálásra irányuló munka súlyos fogyatékosságának tartom, hogy hiányzanak ennek a munkának a tervei, és a falusi tanácsok nem végezték ezt tervszerűen. A helyszínre látogató védnökök nem akarták kiélezni a falukban folyó kollektivizálással összefüggő kérdéseket..." Ez az okmány hiteles képet fest a korról, egy nyugtalan, nehéz korról. A falusi ügyek minden erő latba vetését követelték. Én a magam erejét nem sajnáltam, és az emberek bizalma megnyilvánulásaként fogadtam azt, hogy a biszertyi járási tanács küldöttévé választottak. Ezután a járási mezőgazdasági osztály vezetőjévé neveztek ki, majd a járási végrehajtó bizottság elnökhelyettesévé választottak. 1931 elején újabb kinevezés következett, Szverdlovszkba - ott az uráli kerületi mezőgazdasági hivatal heI lyettes főnöke lettem. Feleségemmel együtt Szverdlovszkba költöztem, egy idő múlva azonban elhatároztam, hogy visz- szatérek a szeretett gyárba - lakatos leszek, és ezzel egyidejűleg főiskolán folytatom tanulmányaimat. Ez a következőképpen történt. Ezekben az években hozzátartozóim levelei, az újságok cikkei alapján állandóan figyelemmel kísértem, hogy mi történik a gyárunkban. A dnyeperi munkások maguk követelték helyreállítását, küldöttséget indítottak Moszkvába, s ez kieszközölte, hogy fogadja F. E. Dzerzsinszkij, a Legfelsőbb Népgazdasági Tanács akkori elnöke, és segítséget nyújtson. 1925-ben megjelent a sajtóban annak a beszédnek a szövege, amelyet Dzerzsinszkij az Ok/b/P 14. konferenciáján tartott: „Meg kell mondanom, hogy azok közül az óriási gyárak közül, amelyek annak idején délen működtek, az egyik évente több mint 20 millió púd súlyú terméket adott. Ez az óriási üzem, az úgynevezett Dnyeperi Gyár, tegnap, április 28-án 2 órakor újra megkezdte a termelést, és üzembe helyezték az első nyagolvasztót." Ezek a hírek természetesen izgalommal töltöttek el, fájdították a lelkemet, s kénytelen-kelletlen arra gondoltam, hogy gyárunk növeli kapacitását, fejlődik - annál is inkább, mivel a mezők és a rétek illatába az Líráiban is mindenütt belevegyült a gyárak jellegzetes szaga. Bárhová utazott az ember, mindenütt gyárkémények és füstcsíkok ötlöttek a szemébe. Biszertyben és környékén ott voltak a régi Gyemidov-féle gyárak, a nyizsnyije-szergi, a mihajlovszki, a rev- dai gyár. Szverdlovszkot meg sem kell említeni: itt éppen abban az időben bontakozott ki a „gyárak gyára“ az URAL- MASX példátlan méretű építkezése. így okoskodtam: a kollektivizálásban már megtörtént a végleges fordulat (1931 közepére az ország egyéni gazdaságainak több mint a fele kolhozokban egyesült), az ipar pedig még csak erőt gyűjt. Ott, az ipari fronton van ma a szocializmusért vívott harc élvonala. Ipar, villamos energia, a gép- és traktorállomások átfogó hálózata nélkül a mezőgazdaságot nem lehet fellendíteni. Az országnak fémre volt szüksége, az öntöttvas kétharmadát a déli gyárak adták, s ezek közül legnagyobbnak a Dnyeperi Gyár számított, amelyet F. E. Dzerzsinszkijről neveztek el - tehát az én helyem ott van. Hát így történt, hogy visszatértem a szülőföldemre. Természetesen nehéz volt megint munkaruhába öltözve műszakba menni, ráadásul még esténként főiskolán tanulni, de volt erőm és szívósságom is elegendő. 1931 -ben szeretett gyáramban felvettek a pártba. Úgy emlékszem, mintha ma lett volna, október 24-én történt. A tagje- lölti igazolványt az 1713187 számú párttagsági könyv váltotta fel a zsebemben, és tudtam, hogy kedvezményeket nem ad nekem, hanem új, nehéz kötelezettségekkel jár. Úgy vélem azonban, hogyha közülünk, kommunisták közül bárkit is megkérdeznek, szeretne-e más utat választani - határozottan így felel: nem. Mert a mi utunk - a nép, a párt önzetlen szolgálatának útja. Az idő zsúfoltabbá vált. A műhelyekben rekonstrukció folyt, gyárunk főmérnöke, I. P. Bargyin, a jövőbeli akadémikus irányította, új aggregátokat szereltek fel, gépesítést vezettek be - egyszóval, éppen elég munka akadt. A főiskolán szintén lüktető, érdekes élet volt. Akkor valamennyien mohón vonzódtunk az ismeretekhez. Engem ráadásul a kari pártcsoport szervezőjévé, azután a szakszervezeti bizottság elnökévé és végül az egész főiskola pártbizottságának titkárává választottak. Ez az elvtársak részéről nagy bizalom volt. Persze, örültem a bizalomnak, meg aztán olyan természetű ember voltam, aki szívesen van közösségben, s teljesen az ügynek szenteli magát. A harmincas években különösen élesen merült fel a káderek, elsősorban a tudományos-műszaki értelmiség oktatásának, nevelésének, eszmei megedzé- sének feladata. És ezért nagyon felelős beosztásnak tartottam azt a munkát, amelyet 1933-ban ajánlottak nekem: harmadéves hallgató létemre a munkásfakultás vezetőjévé neveztek ki, azután pedig a Dnyeprodzerzsinszki Kohászati Technikum igazgatójává. Szíwel-lélek- kel dolgoztam. Szerettem volna minél többet tenni a társaimért. Megmaradt abból az időből az utasítások könyve. Mosolyogva nézegetem a régi, most naivnak látszó utasításokat, de akkor ez politika volt. Kötelességünknek tartottuk, hogy harcoljunk minden hallgatóért, rábeszéltük a tanulásra a gyári fiúkat, szak- szervezeti kölcsönökkel igyekeztünk segíteni rajtuk, vagy egyszerűen jóllakattuk őket az étkezdénkben. Egy ízben a városba érkezett M. A. Pavlov akadémikus, az ismert kohásztudós, a kohászati folyamat elméletének megalkotója, s én rábeszéltem, hogy tartson előadást a munkásfakultás hallgatóinak. És örömmel figyeltem, hogyan hallgatták az akadémikust a velem egyidősek. Ezek a legények később a termelés kiváló parancsnokaivá fejlődtek - nem régi típusú „szakemberré“, hanem lelkes újítóvá, a kommunizmus eszméinek odaadó hívévé. 'Uráli Gépgyár (A ford.) (Folytatjuk) Leonyid lljics Brezsnyev dandárkomiszár a Moszkvában felvonuló 4. Ukrán Front ezredének élén (Archív-felvétel)
