Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1982. január-június (15. évfolyam, 1-25. szám)
1982-01-15 / 2. szám
A KLERIKÁLIS ANTIKOMMUNIZMUS IDEOLÓGIÁJA ÉS HATÁSA A nyolcvanas évek elején tanúi vagyunk az antikommunizmus fokozott ideológiai és politikai aktivitásának, amiben nem nyilvánul meg az imperializmusnak sem az ereje, sem a magabiztossága. Napjaink ideológiai harca azonban nemcsak eszmei-politikai harc. Magába foglalja a gazdasági fejlődésnek, a tudományos-technikai forradalom találmányai és vívmányai, a népesedéspolitika, a környezetvédelem stb. eredményei társadalmi aíKalmazásának lényeges, legidőszerűbb problémáit. A társadalmi jelenségek és a társadalmi haladás célzatos, osztályhatárok közé szoruló értelmezése, a jövő fatalista elképzeléseinek népszerűsítése, a tőkés társadalommal kapcsolatos különféle rózsaszínű prognózisok propagálása - a burzsoá ideológia az ilyen eszközök fegyvertárához nyúl a marxizmus-leninizmus ellen, a szocialista és a kommunista fejlődés, a társadalmi haladás ellen vívott harcában. Ennek tényleges oka az a törekvése, hogy félrevezesse a tömegeket, meggátolja a haladó történelmi fejlődést és visszaszerezze történelmi aktivitását. (gy volt ez mindig az emberi társadalmak történetében s így van ez ma is, amikor a kapitalizmus korhadóban és elhalóban van, s amikor a kizsákmányoló osztály segítségére siet a klerikalizmus. Mégpedig a klerikális antikommunizmus formájában, amely az imperializmus politikai fegyvere és ideológiai támasza. Éppen ezért, az imperialista burzsoázia nagy jelentőséget tulajdonít az antikommunizmus e válfajának, amely nagy hallgatósághoz, a széles tömegekhez és a hívőkhöz is fordul. Az antikommunista célokat gyakran elkendőzik a vallás védelmének érdekével, a valóságban azonban az egyház létező szocializmussal szembeni támadását nem annyira a vallás érdeke diktálja, mint a tőkés országok uralkodó köreinek osztályérdekei. Ezekkel a körökkel nagyon szoros kapcsolatban áll a magas egyházi hierarchia. A világ minden haladó jelenségével szembeni „lélektani háború“ céljaira hozták létre az antikommunista propagandaközpontokat. Az utóbbi időben tapasztalható a klerikális és az imperialista antikommunista központok tevékenységének legnagyobb mérvű egyeztetése. A Nemzetközi Tájékoztató Ügynökség (ICA) a világ 126 országában rendelkezik nagy apparátussal. „Tájékoztatási cápáinak“ fő célpontja a létező szocializmus. Lakosságunk azelőtt példátlan méretekben van kitéve az ideológiai aknamunkának. A rádió, a tévé, a hírmagyarázatok, színművek, brosúrák, újságok és könyvek közvetítésével népszerűsítik a kon- zumensi életmódot, a személyiség vallás általi tökéletesedését, a túlvilági élet hitét, a borúlátást, a holnappal kapcsolatos létbizonytalanság érzését. Mindez végső következményében az individualizmus és az elidegenedés, a félelem és a gyűlölet, az erőszak és a gyilkosságok burzsoá etikájába torkollik. Eszmei-propaganda tevékenységében az egyház is felhasználja a tömeges tájékoztató és propagandaeszközöket. A szentszék dekrétumot hozott a társadalmi kapcsolat eszközeiről. Ezt a dekrétumot megerősítette a II. vatikáni zsinat. Erre a célra a tömegkommunikáció pápai bizottsága pásztorlevelet hagyott jóvá. Ennek 157. paragrafusa arról a szándékról szól, hogy a sajtót, a televíziót és a rádiót fel kell használni elsősorban a szocialista országokba irányuló propagandára. A Vatikán ezzel az instrukciójával elhatározta, hogy a katolikus egyház figyelmét az ideológiai harcban felhívja a tömegtájékoztatási eszközök szerepére. Jelenleg a klerikális ideológiai központok két taktikai manőverhez fogtak hozzá. Először is a létező szocializmus építőire rá akarják kényszeríteni azt az elképzelést, hogy a klerikalizmusnak nem célja a szocialista társadalmi rend felszámolása, hanem csupán liberalizálása, „tökéletesítése“. Ezzel kapcsolatban megemlíthetjük például nálunk 1968-ban a Zsinati Megújulás Műve elnevezésű klerikális szervezet létrehozását, amely a Vatikán áldásával programjában az alábbi követelést támasztotta: „A püspökök vezetésével teljes szabadságot az egyháznak“ és felkínálta együttműködését „a jobb társadalom építésében, a liberális kommunisták vezetésével“. (Idézet a Jednota c. emigráns újság 1978. február 15-i számából.) Ezt a klerikális szervezetet annak idején dicsőítette a Nyugat valamennyi tömeges hírközlő eszköze. Tulajdonképpen mi a célja a politikai klerikalizmusnak? Elsősorban a szocialista társadalmi rend „olyan“ átalakítása, hogy kevésbé legyen veszélyes a kapitalizmusra. Másodszor, a világ klerikális ideológiai központjainak végső céljuk kialakítani a marxista elmélettel szembeni bizalmatlanságot, bomlasztani a szocialista társadalmi tudatot, fokozatosan szervezni az ellenzéki elemeket, hogy végeredményben aktív ellenzéki politikai erővé váljanak. A klerikalizmus ideológiájának egyik meghatározó vonása, hogy olyan társadalompolitikai kérdésekre orientálódik, amelyek visszhangra találtak a „természetes jog“ koncepciójában, de egyben a társadalmi gyakorlatban is. Ez a koncepció, amely védi a magántulajdon sérthetetlenségét, visszhangra és támogatásra talált a Vatikán minden fontosabb dokumentumában. A „természetes jog koncepciója" elősegítette a Vatikán kapcsolatát a világ legreakciósabb köreivel. Ezt megelőzte 1929-ben XI. Pius pápa megegyezése az olaszországi fasiszta kormánnyal és 1933-ban a fasiszta Németországgal. Ez a tömb vezette az emberi társadalom történetében a legnagyobb kereszteshadjáratot a kommunizmus és általában a haladás ellen, s végeredményben ez a hadjárat torkollt a második világháborúba. A szocialista világrendszer létrejöttével és szilárdulásával szoros kapcsolatban megváltozott a klerikális antikommunizmus taktikája. A katolikus egyház kompromittálódott része kénytelen volt tevékenységét átértékelni, s keresni kezdte a valósabb irányvételhez vezető utat, hogy így megőrizze és elmélyítse befolyását. A hívők személyében ugyanis több ízben lejáratta magát a szocializmussal szembeni nyílt antikommunista magatartásával és a fasizmussal kötött szoros szövetségével. A reálisabb irányvétel szülőatyja XXIII. János pápa lett, akit egyházi körökben a „nyugalom, béke és szeretet“ pápájának neveztek. Irányvonalát továbbfejlesztette az 1962-1964-es években a II. vatikáni zsinat is. XXIII. János pápa halála után VI. Pál foglalja el helyét, aki a továbbiakban az „aggiornomento“ módosított formájában érvényesíti a „természetes jog“ koncepcióját. I. János Pál rövid idejű pápaságát követően a katolikus egyház élére II. János Pál, saját nevén Karol Wojtyla kerül. Jo Muttergé luxemburgi szerző, Merre halad Lengyelország? című könyvében megállapítja, hogy „a nyugati sajtó, miután Wojtylát megválasztották pápává, VI. Pál keleti politikájáról úgy kezdett beszélni, mint állítólag csődbe torkollt „naiv politikáról“. Nyíltan felszólította II. János Pált, hogy keményebb politikát gyakoroljon Kelet-Európa országaival szemben. Megválasztását Lengyel- országban jeladásnak tekintették az állam és a katolikus egyház közti kapcsolat kiélezésére“. A burzsoá ideológiai központok ilyen módon még egyszer hangsúlyozták az egyház jelentőségét a létező szocializmus és a világ haladása elleni harcban. Brzezinski a szocialista országok és főleg a Lengyel Népköztársaság ellen irányuló fontos ideológiai intézményként igyekezett aktivizálni az egyházat. „Amikor Wojtyla Krakkóban működött - állapítja meg Jo Muttergé - tudták róla, hogy támogatja a katolikus aktivisták és papok, illetve „laikusok“ tevékenységét. Ezek az, .aktivisták“ túlnyomó többségükben hajlottak a militáns katolicizmus felé s tevékenységük a háttérből ösztönözte a klerikális politikai párt megalakítása előfeltételei megteremtésének törekvését". Az „emberi jogok“ leple alatt tehát keresték a szocialista társadalomban a többpártrendszerhez vezető utat. J. Carter volt amerikai elnök, a „vadnyugati demokrácia“ képviselőjeként, az emberi jogok „fő“ védelmezője, a krakkói bíborosban rátalált az „emberi jogok szenvedélyes védelmezőjére“, akinek nézetei sok vonatkozásban egyeztek a „disszi- dens körök“ által propagált gondolatokkal. Ezek a körök Lengyelország politikai struktúrájának fokozatos leépítését hirdették. Erről a szövetségről tanúskodik az a tény is, hogy jóval Wojtyla Vatikánba érkezése előtt, közvetlen kapcsolat létezett közte és Brzezinski között. A jelenlegi pápa nézetei már korábban ismeretesek voltak. Ezek a nézetek kifejezésre jutottak abban az igyekezetében, hogy megőrizze a jó kapcsolatokat Nyu- gat-Európa, főleg az NSZK, de egyidejűleg az Amerikai Egyesült Államok egyházi köreivel, valamint a lengyel politikai emigráció köreivel is. Ebben a törekvésében a mi klerikális emigrációnknak is jutott szerep. A Vatikán hivatalos képviselői gyakran tolmácsolják a szlovák klerikális fasisztáknak és társutasaiknak jogtalan követelményeit. Hazafias papjainkkal szemben, akik érdeküknek tekintik nemzeteink és nemzetiségeink fejlődését és felvirágzását, kükönféle akciókat szerveznek. Ennek a „kereszteshadjáratnak“ osztálygyökerei nyilvánvalóak. A CSKP KB 1980. márciusában megtartott 15. ülésén leszögezte: „értékeljük a hívők cselekvő részvételét a szocialista építésben, nagyrabecsüljük az összes legálisan működő egyház haladó lelkipásztorait, akik kapcsolatban állnak a néppel és pozitív a viszonyuk államunk politikájához, az ország felvirágzása és a világbéke biztosítása törekvéséhez“. Ezért napjainkban eszmei-nevelő és propagandamunkánk egyik fő feladata egyrészt leleplezni és bíráló szellemben elemezni korunk antikommunizmusát, beleértve a klerikális antikommunizmust, a másik oldalon pedig rámutatni a létező szocializmus előnyeire. Ez a szocializmus szálka osztályellenségeink szemében, de a hívők számára is megteremti a legkedvezőbb feltételeket. MILAN SCIRANKO, CSc. F él évvel ezelőtt, amikor az oroszkai (Pohoronsky Ruskov) helyi pártbizottság Milos Paleé elnök vezetésével a pártoktatási év előkészítésével és megszervezésével foglalkozott, hangzott el ez a kérdés. Többen ugyanis javasolták: szervezzen a helyi pártbizottság önálló előadói testületet, könnyebb és hatékonyabb lesz az ideológiai munka megszervezése. A javaslatot előterjesztők azzal érveltek, hogy a helyi körülményekből fakadó problémák észlelésére és megoldására, a tevékenység kibontakoztatására sokkal inkább vállalkozhat az önálló előadói testület, nem lesz körülményes a felkészülés, többszörösen áttételes az irányítás. Néhányan azzal érveltek, hogy könnyebb ilyen módon a szükséges differenciálás is, hiszen a földmúvesszövetkezeti és 5 falusi (Oroszka, Csata, Zalaba, Kisölved, (Maié Ludince), Kissalló (Salov) - párt alapszervezet problémaköre szinte azonos, a cukorgyári, a vasúti és a malomban működő üzemi pártalapszervezetekben pedig a pártoktatás a szocialista munkabrigádok önképzésének lényeges formájává vált már, szervezetileg ugyancsak azonos rendszerű a pártoktatás szempontjából. Adott hát a lehetőség a közvetlenebb, egyszerűbb irányításra, s hangsúlyozták: élni kell ezzel a lehetőséggel. A lehetőség valójában kötelesség. A CSKP Alapszabályzata VII. fejezetének 59. pontja, a c/ bekezdésben előírja: „a helyi bizottság fő kötelessége az ideológiai munka megszervezése a községben, a párt aktívájának nevelése és gondoskodás a párttagok, valamint a többi lakos kommunista neveléséről". Az aktivista, Marta Sukeniková elvtársnő, aki a lévai (Levice) járási pártbizottság szervezési osztályának dolgozója, erre hivatkozva szorgalmazta is a javaslat elfogadását, megvalósítását. Mi történt azóta? A kérdésre válaszolva Czaudt László elvtárs, az egyik előadó elmondja:- Megszerveztük az önálló előadói testületet, nem máról holnapra, hanem fokozatosan, az illetékesek segítségével, és az új esztendőben már ilyen módon működünk. A januári taggyűléseken tényként ismertetjük a változást. Az egyik illetékes, aki segített, Vojtech Milán elvtárs, a Járási Politikai Nevelés Háza módszertani csoportjának vezetője. A másik Julian Sykora elvtárs, az oroszLEHETŐSÉG VAGY KÖTELESSÉG? kai alapiskola igazgatója, aki megbízatást kapott az önálló előadói testület vezetésére. Véleményük:- Kiküszöbölünk minden olyan kötöttséget, amely akadályozza az előadók, a pártoktatók önállóságát, cselekvőkészségét. Tapasztalataink szerint, akinek különféle formaságokkal túlzottan megkötik a kezét, az elveszti szükséges önállóságát, és nem végezhet elég aktív, a valós szükségleteknek megfelelő politikai munkát. Arra törekszünk, hogy minél előbb kiküszöböljük gyengeségeinket, mindenütt a megnövekedett követelményeknek megfelelő legyen a politikai képzés. Előbb persze az adottságokat, a körülményeket is felmérték: a helyi pártbizottság hatáskörébe tartozó 9 pártalapszervezetben mintegy 300 kommunista és tagjelölt rendszeres pártoktatásának megszervezéséhez 11 előadóra van szükség.- Pontosan ennyien vagyunk - tájékoztat Czaudt elvtárs -, sőt, kádertartalékunk is van, hiszen a szemináriumok, a viták és beszélgetések megszervezése esetenként nem is az előadók feladata. Rajta kívül több éves tapasztalattal rendelkező előadók: Nagy László mérnök, Mezöszállási Károly iskolaigazgató, Barbotyás Katalin óvónő. Ók tagjai a járási módszertani csoportnak is, ők az úgynevezett törzsgárdája az önálló előadói ^testületnek.- Ok szervezték meg első, közös tanácskozásunkat - magyarázza tovább -, nagyon ügyesen, olyan közvetlen módon, melyre inkább a tapasztalatbörze megnevezés illik. Ez is egyik előnye az önállóságnak. A tárgyi feltételek biztosítása, fejlesztése sem maradt ki teendőik sorából. Megállapították ugyan, hogy adottságok pártalapszervezetenként eltérőek, dé elhatározták: a szükséges segédeszközök, térképek, diafilmek, kölcsönzésével a mostohább körülmények között működő, kis létszámú falusi pártalapszervezetekben is javítani fogják a politikai képzés módszerét.- Általánosan egyetértünk azzal is - állapítja meg -, hogy nekünk, előadóknak, még jobban meg kell ismernünk a pártoktatásban résztvevők munkahelyi problémáit, rendszeresen látogatnunk kell a munkahelyeket, mert csak úgy tudjuk megvilágítani az eszmeileg, politikailag helyes érveket, amelyek cselekvésre késztetik a hallgatókat. Ennek a megszervezése is köny- nyebb az önállóság következtében. És nem ok nélkül jegyzi meg:- Szóval, így értelmezve, előadói testületünk működésében az önállóság nem csupán egy lehetőség, hanem az igényre választ adó kötelesség. HAJDÚ ANDRÁS ÚJ SZÚ 1982. I. 15
