Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1982. január-június (15. évfolyam, 1-25. szám)
1982-03-12 / 10. szám
K ét film. Az egyiket a Csehszlovák, a másikat a Magyar Televízió sugározta két egymás után követkézé nap estéjén. Az egyik arról szólt, hogy egy kamionsofőr és társa veszélyes feladatra vállalkozik: olyan szállítmányt kell célba vinni mindenáron, melyről ők maguk nem is tudják-tudhat- ják, hogy mi az. Autós-helikopteres banda üldözi a kerülő utakon haladó kamiont, de oklahomai hölgy férfiként harcol, fegyverrel is, hogy tulajdonában maradhasson a kút. Nehezen bár, de elfogadja apját és az apja által „megvásárolt“ idegent is társnak a küzdelemben, belátván, hogy egyedül képtelen lenne megbirkózni a kegyelmet nem ismerő olajtársasági képviselőkkel, banditákkal. Győzedelmeskedik is a hölgy társai segítségével, de győzelme - harca, szenvedése - gyakorlatilag értelmetlenné válik, mert kitör ugyan az olajkút, de pillanatokon belül el is csendesedik, kiürül. A két film tulajdonképpen nem hasonlít egymásra, művészi értéküket tekintve sem: az egyik, bár komoly hangvételű alkotás, de voltaképpen sima kalandtörténet, nem különösebben igényes képi megformálásban; a másikban is szerepe van a kalandnak, de itt már a belső történések és a szereplők közötti viszonyok mélyebb ábrázolásán van a rendíthetetlenül magabiztos, napszemüveges sofőr és idősebb társa tűzön-vízen át célba ér az áruval, mindössze néhány órát késve. Amikor a sofőr végre meg akarja tudni, hogy mi az a szállítmány, melyért annyit verekedtek-koc- káztattak, megintcsak nemleges választ kap, de nem hagyja ennyiben a dolgot, maga nyitja fel a konténert. Kiderül: egyszerű homok az, mit tartalmaznak a zsákok. Vagyis őket a megtévesztés eszközeként használták, a várható támadók félrevezetésére. Az igazi árut egy másik kamion vitte. Amint a „szállítmányt“ fogadó úr megjegyezte a sofőrről és társáról, nem is remélték, hogy ők egyáltalán megérkeznek. A feladat végrehajtásáért persze megkapják a pénzt, de a sofőrön látni, hogy piszokul be-- csapták, embertelen játszmába keverték őket. A másik film története - tekintsünk most el itt is a rendező, a színészek és a többi közreműködő nevének emlegetésétől, bármennyire is jelentős művészek egy kis olajkút körül alakult a század elején, amikor élethalálharc folyik a föld alatti kincsért. Egy a hangsúly, jó színészi teljesítményekkel, érzékletes közelképekkel és a látszólagos nyugalom alatt is feszültséget sejtető távoli felvételekkel. Van azonban valami, ami közös a két filmben, a mondanivaló szintjén. És ez nem más, mint az, hogy a főszereplők itt is, ott is végigcsinálják, amit vállaltak, olyan helyzetekben sem adták fel a harcot, amikor életük forgott veszélyben. Nem adták fel annak ellenére sem, hogy nem csak a körülmények voltak végig életveszélyesek a pénzért ölni is képes banditák „jóvoltából“, hanem a vállalkozás végkimenetele sem kecsegtetett biztos sikerrel. Nem adták fel, mert számukra egy bizonyos ponton túl már többről volt szó, mint a pénzről. Elvükről, hitükről, becsületükről, önbecsülésükről volt szó. Ha feladják, a harcot nagyobb vereség lett volna az számukra, mint az életük elvesztése, vagy az, hogy tulajdonképpen csalódniuk kellett. Mindenek után így állhatnak önmaguk előtt tisztán, ha kicsit szomorúan is. Mert végül is győztek. És ez az a győzelem, melyet oly fontosnak tud érezni az ember BODNÁR GYULA „m mám ma Negyven tv-film főszerepében: Jozef Vajda A szeme: szüntelen villogás. A kitárulkozás: két lépés előre, egy hátra. A magatartása: gyötrő kettősség. Túlfűtött érzelmek és merő bizonytalanság. Egyszer játékos, boldog gyereknek tűnik, aki mindenért lelkesedni tud, máskor magányos, befeléforduló kamasznak látszik, akit semmivel sem lehet megvigasztalni. Válaszainak fékeveszett szenvedély vagy furcsa nyugtalanság a forrása, ugyanakkor minden mondatából arra következtetek: nem tud takaréklángon égni. Nála a viz jeges, hömpölygő folyó, a tűz meg égigérő lángcsóva.- Hogy mire vágyom? Színész vagyok, aki nem akar sokat, mindössze annyit, hogy úgy élhessen, ahogy élni kell. Őszintén, tiszta lelkiismerettel és boldogan. Tudom, a boldogság nem hullik csak úgy az ember ölébe, azért tenni is kell valamit. Keményen küzdeni. Persze egy kis szerencsével minden könnyebben megy. Azt mondják, a hetes szerencseszám. Nos, én héthónaposán, júliusban születtem, a hét hetedik napján. A gyerekkorom nem is volt más, mint csupa napfény. Testvérek, barátok vettek körül, akik ráébresztettek a játék örömére, érdekes emberek, akik maguk közé hívtak és felnyitották a szemem, aztán jött a francia tanárom, aki nemcsak életszemléletemre, hanem erkölcsi érték- rendszeremre is kimondhatatlan hatással volt. És ma már tudom, a pályakezdésem is szerencsés volt, hiszen jóval korábban ismertem meg a sikert, mint mások. Huszonhat évesen negyven tévéfilmben játszottam, és ami még ennél is fontosabb: a legtöbbször jó kezekbe kerültem. Általában romantikus szerepekkel bíznak meg, mert romantikus hősnek kiáltottak ki. Nem, nem tiltakozom, hiszen magam is érzem, hogy könnyen lángra lobbanok, s hozzá még álmodozni is szeretek. De arra nagyon vigyázok, hogy sosem adjam meg magamat az álmaimnak. Az élet árnyékos oldalát nem szeretem és csendre is csak ritkán vágyom. Ha rossz napom van és semmi sem izgat, megállók az ablak előtt és esőre várok. Felhőszakadásra. Aztán minden kezdődhet elölről. A munka, az örökös gyötrődés, hogy célba érek-e vagy nem, s a kijózanító végei edmény. A siker mindig felemel. Lendít rajtam egyet. A kudarcra még csak gondolni sem merek. Ha egymás után többször is ez várna rám, inkább otthagynám a pályát. Mert én mindent egy kártyára tettem fel. Bukást is, győzelmet is. Talán ezért'is vagyok olyan igényes a rendezőimmel szemben. Aki elégedett volt velem, az csak nyugtalanná tett. Rég rájöttem már, hogy a kisebb konfliktusok sokkal többet kihoznak belőlem, mint a megnyugtató dicséretek. Szerintem a rendezés ott kezdődik, ahol a forgató- könyv véget ér, de a színésznek még a szerzőtől is messzebbre kell mennie. Amit ki nem állhatok, az az irigység. Azzal nagyon fel tudnak dühíteni. Még jó, hogy nem vagyok haragtartó. Ha sérelem ér, nyakamba ve... romantikus hősnek kiáltottak ki“ szem a várost és futok egyet. Vagy lefekszem és alszom. A kínos helyzetekből meg úgy tudok a leghamarabb kilábalni, hogy olyan valamire gondolok, ami lázba hoz és akár öt másodpercre boldoggá tesz. Ilyenkor könnyűnek érzem magam. Pokoli könnyűnek. És a jól sikerült játék után ugyanezt érzem. Fjodor Karamazov legkisebbik fia vagy az Érdekes emberek gyengéd kadétja még ma is összeszorítja a szívemet. S ha az ember annyi szépet adhat másoknak, amennyit magában hord, akkor minden rendben, nekem ez is elég. Az élete a szemében van. Csak bele kell nézni. A pályáját egyetlen lapra tette fel, amely bármelyik percben ütőkártya lehet. Mert a piros ász az ő kezében van. SZABÓ G. LÁSZLÓ 5050 ÓRA SZÍNESBEN A Csehszlovák Televízió két csatornáján összesen 6400 órában sugároz műsort az idén; ezenkívül 200 órát tartalékol az eredeti tervekben nem szereplő különféle események közvetítésére. A műsoridő 76,5 százaléka, vagyis körülbelül 5050 óra színesadás; 29 százalékát külföldről behozott programok vagy külföldről sugárzott egyenes adások töltik ki. Munkanapokon a délelőtti műsoridő nagyobb részében az előző esti műsorokat ismétlik meg, a délutáni és az esti órákban 37, illetve 27 százalék az ismétlések aránya: az 1982-re tervezett műsoridő egészét tekintve pedig 31 százalék. (b) N emzedékünknek, a harmincasok nemzedékének meghatározó kulturális élménye volt a népművészet reneszánsza. De ma is megborzongunk, ha visszagondolunk a hatvanas évekre, tizen-huszonéves korunkra, mert még mindig okunk lehet az aggodalomra. A népművészet reneszánsza eszmélésünk idején bizony magán viselte a kampányszerűség rossz vonásait; sót, voltak, akik a két világháború közti, kisiklott- kisiklasztott gyöngyösbokréta-mozgalomhoz hasonlították. Hogy ezek a hasonlítgatások azóta időszerűtlenné váltak, az az újjáéledéshez fűződő elméleti írásoknak is köszönhető. Törvényszerű, hogy az operettet dúdoló, kuplékat fütyütgetö és magyarnótázva mulató magatartással szemben a népművészet kínálkozott - jobb szó híján - ellenszernek. A giccsel szemben a „rusztikusságot“ és „őseredetiséget“ sugalló művészet. A csak tiszta forrásból jelszó révén etikák is fogalmazódtak, áletikák is burjánoztak. Az áletikák, álelméletek hitelesítője, a kampányjelleg ígazolója a nem alaptalan türelmetlenség volt. (Hasonlítsuk csak össze - majd két évtized után, a szüntelenül javuló eredmények ismeretében is - a parasztkultúra és a „népieschkedó" kultúra jelenlétét a rádióban, tévében, hanglemezeken, a vendéglátóiparban, az idegenforgalomban, ajándéktárgyak stb. vetületében. Pótolnivalóink ma is éppen elméleti felkészütségünk hiányosságaiból fakadnak. A bizonytalan tudatra-tu- dásra épülő szándék, mint magatartás, talmi értékű, ezért is olykor a kampányhangulat. Talmi értékű még akkor is, ha a szóban forgó reneszánsz pozitívumai - a giccseWenesség, a nép, a népi kultúra felvállalásának és megismerésének szándéka - vitathatatlanok. De vitathatatlan az is, hogy a giccs terjesztése bárminemű formában kulturális bűnözésnek minősíthető. Ezért egy cseppnyi igazat sem adok a népművészet ellenzőinek, kik a népművészet kapcsán konzervativizmusról és nacionalizmusról papolnak, ellenkezőleg, BESZÉLGETÉS A NÉPTÁNCRÓL EGY SOROZAT MARGÓJÁRA szívesen látnám a néprajzot olyan tantárgyként, amely az alapiskolától az érettségiig kíséri a tanulót. Hiszen a folklór reneszánsza a dzsentroid és operettes-kuplés giccs konzervativizmusával, szélsőséges nacionalista, illetve kozmopolita kivagyiságával szemben egy nem- kommersz folklóresztétika formai és tartalmi tisztaságára törekszik. A bepótolnivaló „csupán“ abból ered, hogy a kommersz magatartással szembeforduló nemzedék a szembeforduláskor egyfajta felületességet is „elsajátított“: elméleti hiányosságait tekintve hasonlít az előző generációkhoz. A mi nemzedékünkről is igaz a diagnózis: elméleti felkészületlenség. Sőt, tájainkon esztétikai fogalmainknak gyakran nincs aranyfedezetük, nem éthoszból, hanem moralitásból erednek, s a definíciók hangulati, nem pedig logikai fogalmazások. A folklór-reneszánsz hőskorában a kulturális érzékelés-értékelés alapjait kellett egyik napról a másikra megváltoztatni, lázas kapkodásban; naponta kategóriákat, kamaszelveket kellett Kőmíves Kelemenként új-, ráépíteni. Félő, hogy a hőskor szorongásai nem múltak el. a bepótolatlan tananyagból vizsgázó diákra jellemző félelem a hőskor nemzedékében is megmaradt. De megmaradt a szomj is, a várakozás egy mesebelien jóindulatú tanár után, aki görcseinket bölcs szavakkal feloldja... Ma már a parasztkultúra kiharcolta társadalmi rangját, ha ezt sokan szeretnék is figyelmen kívül hagyni. Elméleti anyagokban sem szűkölködünk, bizonyítékaként annak, hogy a folklór, kultúránk alapja, amolyan esztétikai etalon De az elmélet még nem találta meg a tömegekhez a megfelelő utat. E hiány görcseit oldotta Novák Ferenc Beszélgetés a néptáncról című sorozata a Magyar Televízióban. A szakma egyik legjobb képviselőjeként, arcán egy jóságos latintanár mosolyával mesélgetett arról, hogyan is volt a táncokkal Európának e tájain, a Färöer lépéstől a csárdásig. Megoldott egy nagyon fontos feladatot, a tömeget és az elméletet kapcsolta össze a tömegkommunikáció leghatásosabb eszközével, a televízióval. Zseniálisan tette: egyszerű volt, mint a tánc valósága. Sajnos, az utolsó beszélgetést követő vasárnapon, ugyanabban a műsoridőben, a Nótaszót sugározta a tévé, akárcsak a sorozat előtt. GÁGYOR PÉTER ÚJ SZÓ 14 1982 III 12
