Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1982. január-június (15. évfolyam, 1-25. szám)
1982-02-19 / 7. szám
A fény felvillanása itt robbanásszerűen hatott. Jéglángot lobbantott lábuk alá a sugár, az árnyék szilánkokra hasadva szertehullt, a felszakadt sötét elszállt felfelé, akár a füst. A hozzászokás fáradalma azután a fényt egy tapinthatóan tétova valamire irányította rá, az áttetsző anyagnak arra az oválisára, amelyet testük erőfeszítésével kellett áttolniuk az éjszakán. Volt, ahol a fény a csillogó tömbéleken beléhasított ebbe a burokba, nekilódult s ellapult, kihűlt tócsafeketén. Ahogy a lámpa sugara haladt, úgy látszott, vonszolja magát, s remeg a fájdalomtól az a fényt árasztó ovál. Az élmény oly érzékletes volt, hogy Igonyinnak győzködnie kellett önmagával: „Optikai csalódás. A sugarat nem határolja tér, erről szó sem lehet, nem csurog szét, mint kilyukadt zacskóból a tej“. Körülbelül ugyanerről gondolkodott Szimakov is: „Bizony, ez nem az Antarktisz hideg éjjele. Hasonló, de messze, messze más“.- Pokoli ez a sötét - mondta hangosan. A membránon kattogott Igonyin fülébe a szó, a rádiókészülék a hangszínt elnyelte. Semmit sem felelt. Egy kilométernyit kellett még menniük. A csillogó, a matt, a lyukacsos, a fehér, a kékes, a halovány és áttetsző jég, amin haladtak, az atmoszféra felülete volt: hidrogén, szénsav, metán, ammónia és neon. A gázpárállás nem látszott ugyan, de létezett, eltakart minden csillagot. Az emberek tudták, hogy körülöttük végtelen síkság van, a fejük felett pedig a kozmikus űr billió évei. Testi beszorítottságot éreztek mégis, és az edzések nélkül eluralkodott volna rajtuk a bezárt tér pszichózisa, mint az egyik első Transzplutó-expedíciójuk alkalmával. Szakadéktól vagy repedéstől nem kellett félniük, a kézilokátorok idejében jeleztek volna. Igonyin és Szimakov mégsem sietett, tétován haladtak, mint aki zárt, sötét térben mozog. Ez volt a nappali lény teljesen tudat alatti-reakciója ezen az áthatolhatatlan éjszakán. A Föld sarkvidékeitől eltérően maga a járás nem volt veszélyes itt a Transzplútón. Időjárás-változás nem létezett, s a szó eredeti értelmében szél sem s még kevésbé vihar. Halott volt a bolygó szeizmikusán. A kigőzölgések burkában néha azért történt valami. Egy alkalommal Igonyinnak úgy rémlett, mintha a sötétben halványulna a lámpafény. Mintha hókristály csillant volna magasan a feje fölött. Aztán már több. A csillagok, kétségkívül. Fogyott a kusza éj némán, hirtelen. A fejük felett egy kör tisztult ki legelőbb. Ezt övezte egy füstszínű gűrű, s a szemük láttára tágult forogva, amíg a látóhatárral egybe nem szakadt.- A lámpát oltsuk el - szólalt meg Igonyin. Nem múlott el teljesen a sötét. A Naptól ennyire távol ez nem is lehetett. Mégis megkönnyebbülten sóhajtott fel. Fejük felett a csillagos széles, homályos ég, mint körben minden, moccanástalan. De legalább tágasabban érezték magukat. Mintegy vezényszóra megfordultak arrafelé, ahol a látóhatár felett alacsonyabban állt a Nap, nagy sárga csillag, amely itt se fényt, se árnyékot nem adott. Aztán Igonyin és Szimakov, ugyancsak egyszerre, előrepillantott A sötét síkság kikerekedett, és lebukott a látóhatár alá, amely fölött a Tejút sűrű halmaza vonult. A táj hatása rendkívüli volt. A hatalmas jeges tér mintha csillagközi ürmélység fölött függene, ahová az örökkévalóságig lehetne esni, milliárd évekig repülni, végéé rhetetlenül. Persze csak a képzelet sugallta így. Mégis...- Képtelenség - szólt Szimakov, s elmosolyodott zavarában. - Kezdem érteni a szerzetest. A tankönyvben az a kép, emlékszel? Aki elment a világ végére, és belenézett... a semmibe. Mintha nem mindegy lenne, honnan látszanak a csillagok!- Azért nem mindegy - mondta halkan Igonyin - pszichés szempontból. Amit mondtál, érthető. A Naprendszer legvégén vagyunk - a távolba mutatott és ott semmi sincs.- Úgy érezték hirtelen, mintha a látóhatár alól hideg szél tört volna elő. Szimakov még meg is borzongott, pedig a szkafander éppúgy melegített, mint az előbb. Azt mondta jó hangosan:- Ez nem igaz! További csillagok, más bolygók, s még tovább újabb galaktikák vannak, és előbb-utóbb oda is eljutnak... Elvégre mögöttünk ugyanez a semmi van!- Nem! Arra közel a Föld, a meleg Nap, bolygóközi állomások, lakott terület és az otthon. Elöl meg semmi. Gyerünk tovább! A csillagok fényében a jégsziklák éle derengett, kivehető volt a körvonaluk, de elindulni ennél a világításnál természetesen nem volt szabad. Bekapcsolták a lámpákat megint. Sugaruktól a sok halvány csillag elveszett. De a térhiányt, a zártbarlang-hatást nem érezték tovább. Mióta gondolatban megérintették a végtelent, inkább attól nem bírtak szabadulni, hogy számukra ez nyitott, túlságosan is nyitott, túlontúl kopár és idegen térhatás. Pszichológusok szerint talán ez nem egyéb, mint atavizmus, abból az időből, amikor az ember elődei még az erdőkben éltek. Atavizmus, ami a városlakókban általában életre kel sík területen, vagy a nomádoknál felerősödik, ha járják az ismeretlen, sivár tájakat. A világosság a vándorló emberekben most azt a benyomást keltette, mintha valami burok venné őket körül, bár ennek a józan értelem szerint nem volt semmi haszna sem. A szkafandereknek semmit sem jelent a környezet.- Mondtál valamit? - kérdezte Igonyin.- Dehogy! Van egy legenda a megfagyott hangokról. Ostobaság, hogy az eszembe jutott. De hát nem jég ez a lábúnk alatt! Sírkövek vannak itt. Osszesúrűsödött, fagyott atomok, sötétség, csend és hideg. Szerintem ezzel fog véget érni minden, ha majd kialszik az utolsó csillag is.- Az előbb még újabb galaktikába akartál szállni... Jégnek nem jég, az igaz, de hát nincsen más szavunk. Hát aztán! Az értelemnek talán éppen az a lényege, hogy megakadályozzuk, hogy eljegesedjen a világ.- Lehet. De itt egyelőre nem mi uralkodunk, hanem a hideg. Es ez idegesíti az embert!- Gondold azt, hogy ez a Szahara, nyugodtabb leszel! De nem volt itt minden szilárd, meggyőződhettek róla hamarosan. Egy sekély mélyedésben mozdulatlan folyadéksáv állta el az útjukat. Tükröződtek benne a csillagok. A ráeső fény levilágított az áttetsző fenékig. A mélység 50-60 cm-nél nem volt több sehol. Szimakov leoldotta az övéről a távolsági analizátort.- A nemesgázok álegyesülése, semmi más. Ezt a tócsát megkerülni talán nem is érdemes. Viszont ha bele kell menni, kilel...- Tessék?- A hideg! Milyen hőmérsékletű lehet ez a kotyvalék?- Teljesen mindegy!- Tudom. Elsőnek lépett bele. Igonyin látta, ahogy a folyadék loccsanás nélkül összezáródik Szimakov térde fölött. A csillagok megremegtek, gyúrűzés futott, majd szűnt meg hirtelen. Hallotta, hogy kiáltás követi a suta mozdulatot. De mielőtt a tudatáig jutott volna, lépett egyet befelé Igonyin is. Rémületére nem nyílott szét talpa alatt a folyadék, hanem tükrözte a lábát, akár egy kőlap.- Szimakov egész testével vonag- lott, úgy kiabált:- A lábam belefagyott!- De hiszen ez metastabil folyadék!- kiáltott fel Igonyin. - Ki foglak szabadítani! Maradj nyugodtan! Ez utóbbit felesleges volt mondani. A metastabil állapotra éppen az jellemző, hogy a kristályosodási pontnál lényegesen alacsonyabb hőmérsékleten marad folyékony benne az anyag. Elegendő azonban egy porszem vagy egy lökés, s a folyadék teljes egészében, egyetlen pillanat alatt megfagy. Előkapta a hökését. Szimakov már nem igyekezett szabadulni, elfogta a rémület, hogy belefagyott a lába. A jég alatt látszottak az ízelt fém végtagok, de most nem rájuk gondolt, hanem a bennük lévő mezítelen, húsvér lábára. A rémületnek sajátos törvénye és saját valósága van. Igonyin épp csak felfogva a történtek okát, cselekedett. Pontosan aszerint, ami megfelelt az igazi valóságnak, amely az ö megítélése alapján nem fenyegette Szima- kovot semmivel. Annyit jelentett csupán, hogy végre kell hajtania egy cselekvéssorozatot, elő kell vennie a szerszámot, szét kell hasogatnia a jeget, ki kell szabadítania a barátját. Szimakov állapota másféle volt. Vele valami olyan váratlan és félelmetes dolog történt, ami eddig is aggasztotta.- Te miért nem használod a kést?- szólott Igonyin. Felocsúdott. Együtt vágták a jeget. Szimakov kiszabadult, a merev lábát emelgette, Igonyin pedig tréfálkozva tudakolta tőle:- Na, milyen volt a „világmindenség sírjában lenni? Jól van már! Olyan a nézésed, mint az űzött vadé. Haladjunk tovább, telik az idő... Fütyörészve indult előre. A köd, amely a jég vágásakor keletkezett, annyira sürü volt, hogy am redett belőle, hátul csak a pa gyenge izzása látszott teljesen, hol parázsló szemi dett.- Hol vagy már? Hiába várta a választ. szem mereven szegezödi mozdult többé. Igonyin bé te. Rosszra még nem goni ráeszmélt, hogy ettől a m Ságtól jobban fél, mint a társa nem felel.- Szimakov! Saját kiáltásától cseng Aztán beállt a némaság, őrjítő csend s benne gyen lehelt szó:- Megfagyok... Szinte csak kitalálni li a hangot, és nem volt ben lem, se küzdés, csupán al Igonyin minden erejét n iramodott oda. Meglebbe Közvetlenül előtte hevert szobor. Nyitott szeme üve< visszaverte a fényt. Együgyűen nézett kört valamerről segítséget rer kupolája fölött néhány csili: zott. Körül sötét síkság téri hulló sugártól egy pillanata redett. Szörnyülködni, segíts« vagy vádolni magát már volt. Késő és felesleges, mozdulatlan és néma volt lőtte a vidék. .... Szimakov testét bevit lóegység kabinjába, de észre sem a segédkező [ az orvost, aki felkiáltott me ben. A térdig jégbe fag} helyébe képzelte magát, volna tételezniük, de esz jutott, hogy előjöhet ekkoi alatt a szkafander piciny re A számítások ellenére. I mindazzal, ami a megbíz!- eddig kiderült. Arra riadt fel, hogy az on kov szkafanderét nyitja fel.- Óvatosan! Lehet még I és ha a meleg...- Tiszta az arcvédő üv fogta fel? Az orvos gyors mozdu szabaddá Szimakov melléi lyezte ráakardioszkópot. Ige tántorodott. A zengőeg ban szétáradó szívütés , hatolt, akár egy robbanás.- Érti már? - nézett fel - A szkafander kibírta, az ei A fulladástól való félelem, iszonya, a végtelen tér rette ajándék az orvostudományi hidegfóbia. Nem a hideg ájulást, hanem a dermesz latok.- Lehetséges ez? Hiszer kozmoszban, az űrben ponl ijesztő a hideg, és még senk- Másféle az itt. Alakja érzékletesebb - mondta az az eszméletlen Szimakovn« tette az injekciót. HERENDI KATALIf A nyám szelíd, mint - ahogyan mondják - a víz áramlása. Friss és édes és nyájas, és egyedül él, férfiember nélkül; nincs, aki melengetné decemberi hajnalokon, aki erős karjával megvédelmezné a vámpíroktól, a farkasoktól és a tigrisektől, melyek errefelé szabadon kószálnak, behatolnak a cukornádmezőkbe, vagy barlangjaikban lapulnak a hegyekben, ahol az óriásgorillák tanyáznak, melyek azon a reggelen szöktek meg Afrikából, amikor megjelentek a fehérek. Mostanában anyám sokat szomorkodik, és ez bánt engem. Olyanokon jár mindig az esze, hogy a fák elhullajtják leveleiket, hogy a kannibálok felfalnak Isten tudja, kit, s hogy engem halálra marcangol valami sas, amilyet még sohase láttam... És az apám nincs itt, hogy megóvjon bennünket.- Mama, ki az én apám?- Egy ember, egy erős és nagy ember, a legerősebb és a legnagyobb, akit csak el tudsz képzelni. - Olyan, mint Luis Leal?- Nagyobb. Akkora, mint Benito, a fuvaros.- És hogy hívják?- Ahogy akarod...-Akkor legyen Luis Mert Luis szebb, mint Benito, még ha nincs is olyan erős. Mostanában azt beszélik, hogy közeledik a világ vége, hogy a föld hirtelen ki fog pukkadni, és Jehova már kiválasztotta azokat, akik megmaradnak. Jehova tanúi azt mondják: „Egy jottányit sem a felkelőknek!“ Én nem tudom, kik azok a felkelők. Láttam őket az újságokban, de azt mondják róluk, hogy gonoszak, hogy sütve eszik meg a gyerekeket, besózva és becitromozva a bőrüket. Szegény gyerekek! Ezek a gonosz felkelők mindnyájunkat megesznek. Énrám sok ember feni a fogát. Akármelyik csak úgy bejöhet az ajtón, és megehet, ha nem vagyok jó. Ha nem eszem meg az ebédet. Jön a Bolond, és elvisz a barlangjába, amely tele van pókhálóve dülledt a a krokodili rikácsolás a korcs, a vetéssel, Anyám éc- Miaty sék meg e hatalmadé podjon, le bolond me holta után szellemeid kát. Tedd létkor... És anyé takat, hog reszketek álmomban redek, és s tyát gyújt e mot és a r ágyam sár Román dában ő i szemét kér fajzat.- Mama- Ha es- De ha-.Egyél! A Néger vörösnyelv farkú kolibi változik, és Sírok. í amikor esz Julo Polák: Száguldás
