Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1982. január-június (15. évfolyam, 1-25. szám)
1982-02-19 / 7. szám
3veámItűnt ekenpanem nézarra llaníogy füle. szú, alig ezt félejítve köd. kete t, és t aki köd ado- a rá ehélívni sges akov ;örüszálrette sem jséátja illett sem más aája. tben járói imaélet, Nem tette ilheiegibirf^“ atáig vos. íem. iány új z űr- i az idojész lyen a... ehát >, és Uszítása Karinthy Frigyes ró a mrním- Appardon... szabad?- Kérem, parancsoljon... nincs elfoglalva...- Köszönöm.- Kérem.- Appardon... szabad ezt az újságot?- Tessék.- Oöö... tetszik tudni, azért mondom, az apróhirdetések miatt...- Kérem, tessék.- Nagyon kedves... Csakhogy itt léghuzat van.- Igen.- Csakhogy nagyon tele van a kávéház. Nincs más hely.- Igen.- Nekem, őszintén szólva, nagyon mindegy... Itt is jól érzem magam. Fő, hogy az apróhirdetéseket elolvashassam...- Eee... igen. (Olvas.)- Az ember bejön a kávéházba, leül és olvas - nem igaz? Én egyedül érzem magam a legjobban... engem ne zavarjon senki, én se zavarok senkit. De Pesten nem tudnak az emberek diszkrétek lenni... Pesten mindenki személyeskedik, leül az ember mellé, elmeséli az élete történetét, mintha az valakit érdekelne. .. nem igaz?- De bizony, kérem, igaz.- Na ugye. Másképp van ez, kérem, külföldön. Londonban két év előtt, márciusban voltam, tetszik tudni, kataszteri hivatalnok vagyok, ki voltam küldve a banktól, mondom az anyósomnak, kicsit süket szegény, na, mondok, jól van. Hát mondom, Londonban az emberek tudják, mi a személyes diszkréció. Mert ugye kérem, mit érdekel engem egy másik embernek a baja? Például, mit érdekli önt az, hogy én miért böngészem az apróhirdetéseket?- Hehe... bizony, mit érdekel.- Na látja, ugye, azért mondom. • Nem szabad tolakodni az embernek a személyes dolgaival. Hát én nézem az apróhirdetést... ön itt mellettem ül és néz... és passz. Diszkréció. Ez kérem a diszréció. önt esetleg érdekli, hogy én miért nézem az apróhirdetést. De ön ezt nem kérdezi, és én nem mondom meg, mert ez esetleg nekem egy személyes ügyem, amiben nekem diszkrétül kell eljárni, mert tessék elhinni, például a nők csak a diszkrét embereket szeretik. Például vegyük ezt. Miért van nekem olyan nagy sikerem a nők körül? Na. Hát mert a nők tudják, hogy diszkrét ember vagyok, és ez a nőknek, tessék elhinni, a legfőbb. Hogy ők nyugodtan lehessenek, hogy én nem fecsegem el a dolgot a barátaimnak, nem adom tovább, nem csinálok pletykát - mert tessék elhinni, a hírnevükre nagyon vigyáznak a nők. Most például, tessék ezt venni, hogy példát mondjak. Itt van nekem például egy nőm, egy nagyszerű, fess, molett, barnaúrinö.deez nem fontos. Hanem kérem, mi a fontos? Ugyebár a diszkréció a fontos? Na már most. Ez az én nőm egy férjes nő, akivel mi találkahelyeken szoktunk összejönni. Már mostan, ha én ennek a nőnek levelet írok, mint más fiatalemberek teszik, ugyebár, mit tesz az ő marha férje? Az ő marha férje, ugyebár, felbontja a levelet, és minden kiderül. Azért vagyok én egy okos és diszkrét ember. Az én leveleimet nem látja meg ottan, náluk. Engem maga nem lát oda elmenni, felmászkálni, bemutatkozni a családnak, mint más fiatalemberek teszik. Engem a marha férj nem ismer. Én megírom szépen az apróhirdetést, itt a Pé Hába; a nő elolvassa, tudja, hogy mikor kell nekünk találkozni. Na. A dolog, ugyebár, milyen egyszerű és nagyszerű! Mondjuk, holnap akarok találkozni. Erre írom: ,,Pupu. Holnap délután, szokott helyen." Pupu. Ugye, milyen egyszerű? Ki sejti, hogy mit jelent az, Pupu? És így: ,.szokott helyen“. Na ná, majd kiírom, Bábergold Antal - né, Bajza utca három. A dolog egyszerű. A nő elolvassa, és rendbe van. Nincs levél, nincs gyanakvás, nincs skandalum, nincs mászkálás kapuk előtt, nincs baj. És mindez miért? Mert tudok diszkrét és ügyes lenni, és nem jár el a pofám, és nem mászkálok a lakásokba, és nem megyek veszélyes helyekre, és nem ismerkedem családdal, és nem beszélek a barátaimnak, és tudok hallgatni. Ezért van sikerem a nőnél, ezért szeret a nő és ölel és csókol és harap, a bestia... Hát nincs igazam?...- Hehehe... De igen...- Na, ugye... De most szaladok- . ..háromra ott kell lennem.. Na, örülök, hogy mulattathattam... (Kezét nyújtja.) Frász Ödön vagyok, különben...- Hehehe... örültem... Bábergold Antal vagyok... Ján Zambor versei Boldogság, szépség Ilyennek faragni kőbe téged, örökké emlékezni rád. Ahogy jöttél felém, s hoztad egyenes derékkal áldott állapotod, tündöklő szépség, az egészségtől duzzadón, naptól érintetten, lehunyt szemmel, tele csillagokkal s a kicsi, gyermeki kézzel, mit arcomhoz szorítottam, s játszottam vele. Gyönyörűség volt érezni s látni, mint telítődnek, domborodnak emlőid, ahogy életed nő a kiteljesedésig. S mikor a tájjal közeledtél felém, akár a Zemplénig hullámzó gabonatáblák a beteljesítő nyárban. És én pacsirta voltam, felette énekeltem. Magamba kell fojtanom a vágyat, hogy bolondos kezemen hordjalak - csak a szem enged a hatásnak. És mi volt boldogságom a tiédhez képest? Büszkeségem, kevélységem? Mily nyugalommal töltötted be a szobákat, áthidaltad a nyugtalanító dolgokat, egybeforrva sorsoddal, egy más időben élve, egy más örökkévalóságban. Hasadra szorítottad kezem - s ott megmozdultak átélt gyermekéveink. örömteli jelzésekben éltünk. S egy nap erkélyünk fehér zászlókkal köszöntötte a világot. k ár k Felém lépett, bátran, hiszékenyen, oly szelíd tekintettel, hogy zavarban vagyok, mert a pléd már domboruló testet takar. Mondom neki: óvakodj a férfiaktól. És én magam vagyok hozzá túl szenvedélyes. ár k ★ Mondják, hogy csak töröm magam, hogy virágaimról lehullanak a szirmok, hogy feszülten néz szemem, hogy kiszárad toliam... Mondom: az almafa elhullatja virágait, hogy gyümölcsét megszülje. LELKES JÓZSEF fordításai fenevérrel. A Bolond, akinek olyan íe és akkora nagy a szája, mint ak. A randa Bolond. Akinek a heves najd megreped az ember füle. Az yám éjjelente fohászokkal, kereszt- ílásokkal és égő gyertyákkal üz el. meli a kezét, úgy imádkozik: (i vagy a mennyekben, szenteltes- 3ved. Segíts minket végtelen isteni Jd, hogy a gyermek nőjön, gyara- egészséges, és hogy semmiféle jgye. Add, hogy boldog legyen még abadíts meg a gonosztól és a rossz Ij neki erőt, hogy legyőzze a gorillá- emberré, és mentsd meg a végítéjndja, mondja, szólongatja a halot- /ázzanak rám - a fiára. Én meg író alatt, nem merek elaludni, mert mek a vámpírok, és rémülten feléb- <iabálva hívom anyámat. És ő gyer- ngyalomnak, előkeresi a bazsalikomé keserű narancsot, és sírdogál az állíthat, hogy megegyen. La Auga- lyetlen félszemű ember, a másik iszúrták. Román, a félszemű pokolázz rám. Félek. ;emmi rossz nem érhet, szeretem a fehér habot... íem, hívom a Négert, izer éve bolygó haiti. A nagyfogú és a kígyó, aki földi gilisztává, hoszú tacskává, patkánnyá, bakkecskévé rés a szarva. sem tud megfékezni a sírásban, orzongok és reszketek, mint viharban afalevél. Kicsi vagyok, és senki sem seg ít nekem. Se az apám, se senki, mert nekem nincs apám, és anyám törékeny, mint az üveg, gyenge, mint atojás- sárgája.- Mama, ki véd meg bennünket, ha a felkelők is gonoszak meg a rendőrök is?- Az Isten, kisfiam, ő az emberek egyedüli oltalmazója. De Isten nincs itt. Vagy itt van, csak nem tudom. Omar Gonzáles Jiménez* Anyám azt mondja, olyan, mint a szél: nem lehet látni, csak érezni... Bárcsak kerekedne egy picurka szellő, hogy tudjam, hogy jön, hogy lenéz ránk az égből. Bárcsak... Anyám szülei öregek. Művelik a földet, és öregek és irtó gazdagok. Ok Santirsóban hisznek, a ku- ruzslóban. Én is. Mindenben a nagyszülőket kell követni! A hiedelmekben és mindenben. Anyám szerint Santirsónak nincsen igaza, és sokszor tilosban jár a keze, és csintalankodik a menyecskékkel. Nekem ugyan nem mondja anyám, de azért tudom. Hallom, mikor vitatkozik a nagymamával. Nagymama viszont azt mondja, hogy Santirso keze szent, hogy minden megszépül, amihez hozzáérnek az ujjai. Hogy az Istenbe vetett bizalom az első. Ma, amikor nagyanyám kiteszi a lábát az ajtón, odamegyek az anyámhoz, ölébe hajtom a fejem s megkérdem:- Meghalt az apám? És ő szelíden megnyugtat fekete agátszemével, hogy nem, hogy él, és egy este betoppan, csak azt nem tudja, ma vagy holnap, vagy egyáltalán mikor. És én elszomorodom, olyan szomorú leszek, mint don Soriano kanárimadara, amely sohasem repült a mezők fölött, mert ez a kanári kalitkában született, és örökké kalitkában él. És anyám lesimítja a hajamat, megigazítja az ingem nyakát, és megtörli kisírt szememet. Barátaim azt mondják, hogy titkos gyerek vagyok és árva, hogy az apám meghalt a felkelők háborújában. Hogy senki sem tudja, ki volt, csak azt, hogy meghalt abban a háborúban. Lehet.. . Nagyapám nem akar erről beszélni.- Éppen eleget vesződöm a birtokkal meg a falubeliekkel! Az apád egy bandita, ne faggass folyton felőle... Ha abbahagyod a faggatózást, neked adom a csikót meg a két fehér üszőt. Ezt mondja nagyapám, amikor szeretném megtalálni azt az embert, akinek meg kellene védenie a farkasoktól, a vámpíroktól és a néger gyermekevőktől. Nem akarom az üszőket, nagyapó, minek, úgyis elrabolják a gorillák. De ő semmit sem ért, csak számlálja a pezókat a kamrában. Lepereg róla a szó, mint a falra hányt borsó. És akkor visszamegyek az anyámhoz, és semmit se kérdezek tőle, hisz úgyse tud mit válaszolni. Majdnem mindig sír. Most megint félek. Játszom, és látom, hogy jön Román a kutyájával. Már-már elszaladok, de Román arra kér, maradjak ott, ahol vagyok, hogy nem csinál semmit, csak beszélni akar velem. Remegek és tudom, hogy elsápadok, fehér lesz a képem, mint a mész. Kis híján elsírom magam, de ő nem hagyja. Rám mosolyog és azt mondja:- Kérdezd csak anyádat Luis Soriano felől. Mondd, hogy én beszéltem neked erről az emberről. És elballag. Ballag Román, évei súlyával, a mosolyával és Pantera kutyájával. Futok haza, és anyámat a kertben találom, amint az ágyásokat öntözi: a gardéniákat, a rózsákat, a szegfűket és a nyugtató keserűnarancsot. Úgy nézek rá, mint még soha. Tudom, hogy furcsa kérdést fogok feltenni, amely különbözik minden eddigitől, és sorsdöntő az életünkben.- Mama, ki az a Luis Soriano? Anyám nem válaszol. Fekete szemét nagyszüle- im háza felé fordítja, aztán engem fürkész, vizsgál- gat, engem repdes körül szelíd tekintete.- Mondd meg, mondd meg, ki ez az ember, akit Román ismer? De ő csak áll, mozdulatlanul, félig nyílt ajakkal, riadtan, félelemmel telve, s a kezében annyi erő sincs, hogy megérintsen. Végül megszólal:- Ez az ember az apád, aki a háborúban van. Akinek nagyapád még a nevét sem engedi kiejteni ebben a házban. Egy felkelő. Anyám tovább beszél, elmondja a mi szomorú sorsunk okát és titkát. És én érzem, hogy a félelem távolodik, messzi röppen farkasaival, tigriseivel, vámpírjaival és néger gyermekevőivel együtt. Mától fogva minden, ami eddig volt, szinte olyan, akár egy álom. Majd megjön az apám, és akkor a gorillák nem mernek többé elöbújni a rejtekükből. ZOLTÁN ATTILA fordítása •k - Mai kubai novellista Varga Lajos illusztrációja
