Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1982. január-június (15. évfolyam, 1-25. szám)
1982-02-12 / 6. szám
a torkával - állapította meg az orvos ez még egészen picike korában történhetett. Tud tőle lélegezni? Érthetetlen... - csóválta a fejét. - Ne lélegezzen! - kiáltott rá szigorúan. - Meglátjuk, akkor mi lesz! Kovácsnak egy perc múlva lilára változott .az arca és fuldokolni kezdett. Az orvos ennyi váratlan szimptómától kissé megzavarodva leült az asztalhoz, és homlokát ráncolva bámult Kovácsra.- Abnormális eset - mondta az asz- szisztensnőnek - egyedülálló kórtani probléma... Látszólag semmi baja, s emellett alig él!... Duba Gyula- A vakbelének még utána sem nézett, doktor úr - jegyezte meg Emőke -, hátha a coecum okozza a zavarokat!- Az ám! - mondta felvidulva az orvos, és újult erővel hörcsögként ugrott neki Kovácsnak. Hasra fektette az asztalon, és addig gyömöszölte, dagasztotta a gyomrát, amíg Kovács panaszosan I felordított. | -Na -mondta elégedetten. -A vizsgá- I lat hát eredménnyel járt. - Néhány perc múlva azt mondta: - A dolog elórehala- 1 dott állapotban van. Azonnal meg kell j operálnom, hogy gennyesedni ne kezd- ( jen. Csak így tudok segíteni!... Kovácsnak arra a megjegyzésére, nem valószínű, hogy a vakbele miatt | köhög olyan fertelmesen, megnyugtatta, az még senkinek nem ártott meg, ha kivették a vakbelét! Az asszisztensnőnek sem lehetett nagyon ínyére való az operáció - bár az orvos már egy jókora c^llogó kés élét próbálgatta a tenyerén -, kijelentette, hogy véleménye szerint a pácienst röntgenre kellene küldeni. Az orvos rövid habozás után erősen sajnálkozva, de beleegyezett, és ennek jeléül az asztalra helyezte a kést. Kovács feltűnő sietséggel elhagyta a rendelőt. Egy hét múlva került sor a röntgene- zésre. Kovács ugatva köhögött, és szúrásokat érzett különböző testrészeiben. A röntgenlelettel visszament a fiatal orvoshoz. Az, ahogy megpillantotta, habozás nélkül kés után kapott. Kovács védekezésül a röntgenleletet tartotta maga elé. Ekkor is Emőke közbelépése mentette meg, specialistához küldték. Két hét múlva még mindig a jónevű szakorvos előszobájában várakozott. Már nemcsak köhögött, de negyvenfokos láza volt, és egy-egy köhögési roham után vért köpött. A specialistának nagyon sok betege volt, és Kovácsra, sorszám szerint, csak tizenkilenc nap múlva került volna sor. Amikor teljes határozottsággal megbizonyosodott róla, hogy semmi esetre sem érheti meg élve a tizenkilenc napot, elszántan felállt, és lázálomban dülöngélve, erőszakkal berontott a rendelőbe.- Jaj, doktor úr, jaj - motyogta -, a százkilencvenes vagyok, érzem, hogy a tizenkilenc napot nem érem meg!...- Nono - mondta az idős, tömzsi orvos szigorúan -, csak semmi ellágyulás, semmi nyöszörgés. Nem bírom a nyámnyila, göthös embereket!... Valóban úgy festett, mint aki nem szereti a göthös alakokat, ö maga zömök és rendíthetetlen volt, mint egy betoncölöp.- Na, hol fáj? - kérdezte.- Itt a bal oldalamon... meg a vesém, a mellem... és a girincem... A girincem- ben mintha tüzes kések vájkálnának!... - Egészen meghajolt derékban a fájó gerince miatt, mintha sámlin kuporogna. Az orvos erős kézzel megragadta és megpróbálta kiegyenesíteni a gerincét, de nem sikerült. Kovács úgy üvöltött, mint akit karóba húznak. - Jaj, a girincem... Jaj, a girincem... - És vért köpött.- Hallja - kiabált felháborodva az orvos -, én előttem ne köpjön vért, mert ezzel le nem vesz a lábamról!- Ez a tüdőmtől van, mert olyan gyenge... olyan nagyon gyenge... - pihegte panaszosan Kovács.- öltse ki a nyelvét!- Eeee - mondta Kovács.- Maga a tüdejét említette? Hallja, magának dupla tüdeje van. Kovácsfújtatónak lehetne használni a tüdejét, olyan nagy és erős. Akár egy elefánté.- De sípol, kérem szépen, tessék csak idehallgatni, hogy sípol!- örüljön neki, hogy sípol. A vonat is sípol, mégis milyen erős. Hatvan vagont is elhúz sípolva. Aztán mi az egy kis sípolás, egy pajkos füttyentés néhanapján? Ugyan kérem, hányszor fütyül az ember, ha jókedve van, mégsem fut mindjárt panaszkodni az orvoshoz. Tolja le a nadrágját - parancsolta. - Nővér, kérem a tízes injekciós tűt. Nem szeretem az ilyen elintézéseket. Kovács panaszosan felkiáltott, a hátuljához kapott, és roskadozó lábbal csoszogva kifutott a rendelőből. Az előszobában összeesett. Kórházba szállították. Hogyan, hogyan nem, máig kiderítetlen okokból a szülészetre került. Szép fehér ágyat kapott, tiszta hálóinget és csíkos női pizsamát. Senki sem tudja pontosan, hogy mit keres a gyermeket váró anyák között. Egyesek a kórház túlzsúfoltságáról, mások egyszerű tévedésről beszéltek. Jelenlétét hamar megszokták, mert Kovács csendes és udvarias volt, szelíden várta, hogy mi történik vele. Egy hét múlva már senkinek eszébe sem jutott, hogy talán más osztályon kellene elhelyezni. A vizitelő orvosok futólag megkérdezték - akár az anyákat -, jól aludt-e, hogy érzi magát, nincsenek-e fájdalmai, s ilyenkor mindig tisztelettudóan felelte: nincsenek. Néha a gerincét emlegette, erre fájdalomcsillapítót kapott. Némelyik jóakaraté nővérke neki is juttatott a kismamák injekcióiból, sőt egyszer, amikor erősen nyöszörgött és dobálta magát a takaró alatt, a műtőbe is felvitték. A műtőben konzultációt tartottak az esetéről, és megállapították, hogy ilyen eset még nem fordult elő a kórház történetében. Férfi a szülőosztályon... ez előtt értetlenül áll meg az orvostudomány. Aztán visszaszállították a szobájába. Tudtára adták, hogy szigorú megfigyelés alatt fogják tartani... A kismamák már édes Kovács bácsinak szólították, és minden jel arra mutatott, hogy túl van a veszélyen, meggyógyul. De egy nap állapota lényegesen rosszabbodott. Este tizenegykor kellett hozzá behívni az ügyeletes orvost.- Nem érzem jól magam, doktor úr - mondta halkan és férfiasán, mindenbe belenyugodva.- Én sem, Kovács tata - mondta együttérzően a fiatal orvos -, a menyasz- szonyom valami mulatóban szórakozik, én meg itt savanyodok a szolgálatban. Hát ne legyen az ember szomorú?! Enyhén konyakízű hangon, borongó- san dúdolni kezdett: „Miattad virrasztók, sírok minden éjjel!...“ Kovácsban utoljára feltámadt régi énje, és megértőén utána dünnyögte: ..... mert a boldogságo m, kegyetlen szeszéllyel, te tapostad széjjel!“ Mint később kiderült, ez volt a hattyúdala. (Fantasztikus történet napjainkból) iállitása. Egy il egy rokonkán egy még icsiság, hogy magát. Úgy I a bejegyzésiI mondania it hegyezve, i könyv! ilyes könyvet rasni kezdte. x5/? A.K. “ Megragadott, Tetszene az észnek, hogy ztályos iskola c melengette ízkáló kacsás icsa rögvest íegyes fartője > tők... Ebben et árad. Ha jnkat is, mint ztelettel - J. iele a beszél- ivaslom, üljön 1 tavakig. Ott csának neve- ötők művészi Iy ez liba, egy tatlan aláírás. iy üres garas irtelme annak idalmi oldala. Egyéni vagy közös tulajdon ez a kacsa? így kell feltenni a kérdést, Bumbuliauskas elvtárs és mások! ... A társadalomtudományi egyetem hallgatója, Alg. Vimpilas. “ < Ecset megtörülte verejtékező homlokát. „Ha - fenyegetőzött a következő -, ha a mi kulturális egyetemeink ilyen ízlést és viszonyulást alakítanak ki a művészet iránt, mint Vimpilasnál, akkor azokat be kell zárni és az ajtókra deszkákat kell szegezni! Ez már Vytaute Zilinskaite* dilettantizmus, az - obszkurantizmus, a személyi kultusz maradványa. P. S. Követelem, hogy bejegyzésemet olvassa el a kultuszminiszter. P. Karkus. “ „P. Karkus! Óvatosabban az -izmusaiddal! Vajon nem az a Karkus vagy, aki megsemmisítette Kikilist, a szobrászt, a személyi kultusz idején? Tisztázni kellene." „Nem azért járunk ide, hogy a magánvéleményünket fitogtassuk, hanem hogy a lelkünket tökéletesítsük! Nézzenek ki az ablakon - milyen csodálatos a tavaszi táj! Maguk pedig káromkodnak! D. Danguolyté."- Nézzenek ki az ablakon!... - nyögte Ecset. „Mégis, nem liba van ebben a tóban, hanem kacsa! Hol az a nagyokos, aki másokat a Zöld tavakhoz küld? Menjen oda ő, a szobai patkány! „Te vagy patkány, piszokja! Ne rondítsd be a könyvet, ha nincs mit írnod! Egy közönséges látogató. “ „Testvérek! Ne bántsuk egymást, jobb, ha higgadtan eldöntjük, milyen madarat buktatott a tóba Ecset elvtárs. A rövid csőr szerint ez kacsa. Kételkedésre a rózsaszínű szem késztet, olyan a libának van. Nem szabad elfelejteni, testvéreim, hogy a libák jobban szeretnek a part mentén fürödni, mert ott sok a békatojás. Azt javasolom, kérjük ki a mezőgazdasági szakemberek véleményét. K-iené. “ „L-ené, aki az írásod szerint, Kerpiene vagy! Sajnállak! Mezőgazdasági iskolát végeztél, az elárusító meleg fészkébe bújtál, és lám az eredmény: összetéveszted a libát a kacsával. Ez liba, kedvesem élő liba, amilyentfagyasztottal elcseréltél! Volt osztálytársad. “ „Osztálytárs, mit keresel itt, a városban, ha mezőgazda- sági iskolát végeztél, hé?" „Több hazafiasságot, kacsa- és libapártiak! ne feledjétek el, hogy a beírásokat a testvéri köztársaságokból valók és külföldiek is elolvashatják: Menjetek a tóhoz és ott kiabáljatok! A Szivárvány című faliújság szerkesztőnője." „Kacsa vagy liba?... Pár évszázaddal ezelőtt Hamletet ez a probléma kínozta: lenni vagy nem lenni?... Korunk embere, úgy látszik, nagyon messzire jutott: kacsa vagy liba?... Ha-ha-ha!" „Liba!" „Kacsa!" „Liba!!" „Kacsa!!!" „A kiállítás nagyszerű, a képek hatásosak, Érződik Rafael és a Slouta művészeinek a hatása. A magántanulók csoportja. “ Nem volt több bejegyzés. Ecset összehúzta a nyakát, és megtörülte homlokát. Becsapta a könyvet, amely ilyen szenvedélyesen elemezte szerény indulását, és mint egy részeg, a sok vitát kirobbantott képhez hajolt Elborult szemmel nézte.- Ó, te jó ég - suttogta - hát nem látták, hogy ez hattyú? __________ BÁN PÉTER fordítása ★ M ai litván író Kubai költők Alfredo Alduán Közelebb a fényhez Ez a hideg - a köveké áthat a csontokon is. Ez tán a halál hidege, szerves korhadása, elmerevül tőle a kéz is, amely úgy tudta marokra fogni a szerszámot, a fegyvert, téglát téglára rakni, fát a fához, vagy csak simogatni, ha kellett. Elemeire bomlik a szó is, s tagonként vacog a szájban és nincs kötőanyag,' hogy verssorrá illessze széthulló szavainkat. Vagy napsütés, vagy meleg, állati sötét - csak ne ez a rettenet, ez a kozmikus homály, hiszen a vakok mind barlangjaiból özönlöttek elő, s kódolt jelzéseket adva cikáznak lent-fent képletes zártságban, érinthetetlen odúiban a térnek Állítsuk meg őket - most már elég! Föl kell perzselni ezt a tenyészetet, mert abban a játszmában úgysincs győztes, ki meghallgat majd és ért a szóból: közelebb a földhöz, fáihoz, melegéhez, közelebb a fényhez - emberhez közelebb! Carlos Galindo Ki ez az ember? Ki ez az ember itt, akinek vére ont at ott? Koldus talán, dicsó hadvezér: halottak élére elhívott? Richard vagy Macbeth vére ez, vagy tán a mindenség összes hollóié? Zárd el a történelem zsilipjeit, az áldozatok vére őrületbe kerget vén csataló, tragikus futás szimbóluma. Csatában királyságnál is többet érsz, mert a te patáidon bukhat el a győzelem reménye. MIKOLA ANIKÓ fordításai Nagy Zoltán rajza I
