Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1982. január-június (15. évfolyam, 1-25. szám)
1982-02-12 / 6. szám
SZÍNÉSZEK Az elmúlt évek folyamán már- már úgy tűnt, háttérbe szorultak. Itthon és külföldön rendezői iskolákra figyeltek. Valljuk be, néha nem is alaptalanul, hiszen a legnagyobb színészegyéniségeken kívül, akik öntörvényűén, a mellőzöttséget, a sértettséget és a konzervatív rendezői tevékenységet feledve építették önmaguk művészetét, csak néhányan voltak, akik elfogadták a (vitathatják, ám egyszer színháztörténeti tény lesz) századfordulónk tömegszínházában is szintetizálődott újító és avantgárd törekvéseket. Jóllehet ezek többnyire rendezői eredetűek, ám az extrém kísérleteket leszámítva, végül is mindig a színész tehetségére, fizikai és pszichikai felkészültségére is építettek. így ha századfordulónknak, amelyet mi a szocialista társadalmi rend teremtette lehetőségek között, alkotva élünk át, megszülettek rendező egyéniségei ugyanígy tevékeny színész egyéniségei is vannak. Dialektikát nélkülöző az az állítás, mely szerint a korszerű színház csupán rendezöcentrikus lenne. Illene már pontosabban fogalmazni. Végre tudomásul veendő, hogy századunk nemcsak az emberiséq, de művészetének a vajúdását is hozta. Ma már bizonyos hogy ez a vajúdás nemcsak „egyszeri hegyként egeret“, hanem életképes gyermekeket is a világra hoz. Még kis együtteseknél vagy tájoló színházaknál, de kísérletinek titulált társulatoknál sem mindegy, mi lesz a maradandó. Erre gondolva korban, művészi ihletettségben, s a színházról alkotott felfogásban sem látok döntő különbséget az oldalunkon ezúttal bemutatott színészek között.-ad-n) A közelmúltban megtartott X. Fábry Zoltán Irodalmi és Kulturális Napok rendezvénysorozatának legmaradandóbb élményét kétségtelenül Kocsis István erdélyi Író monodrámájának, a Bolyai János estéje kassai (Koéice) bemutatója jelentette. Ilyen színházi élményre már régen várt a kassai közönség, s nem véletlen az sem, hogy ezúttal a szaksajtó is az egyetemes magyar színházkultúra legnagyobb teljestíményeihez sorolta ezt a produkciót, kimondván, hogy Csendes László Bolyaija Darvas Ivánnak az Egy örült naplójában nyújtott legendás Pesti Színházbeli alakításával rokonítható. Csendes László e nagy visszhangot kiváltó alakítása után a Thália Színpada társalgójában kéitük fel beszélgetésre.- Számított-e ilyen sikerre, és egyáltalán hogyan fogalmazná meg: mit jelent az ön számára a siker?- Nem vártam ekkora sikert. Számomra ez a munka tulajdonképpen húszéves színészi pályafutásomnak az összegezése volt. Elég régóta izgat Bolyai, de korábban valahogy soha sem sikerült odáig jutnom, hogy közönség elé léphessek vele. Az, hogy siker? Engem a siker valahogy mindig deprimál. Nem azért, mert nem tetszik, vagy nem esik jól, hanem azért, mert mindig egy fázisnak a befejezését jelenti. A színész addig él igazán, míg ott fent van a színpadon. Mikor legördül a függöny, visszaesik egy prózai, hétköznapi életbe. A Bolyai után ez pedig még prózaibbá, még hétköznapibbá válik.- Egy-egy ilyen előadásnak kell hogy legyen előre mozdító ereje is...- Kétségtelenül. Ebből a produkcióból I lemérhetem, hogy mit kell még elvégeznem, mi az, ami még kérdés marad számomra a színpadon, mi az, ami még megoldatlan, ami csak fogcsikorgatva megy stb. Máskülönben az törvényszerű, ha valaki egyszer átugrotta a 200-at, vagy a 230-at, elvárják tőle, hogy ezután is ennyit ugorjon, s ha kevesebbet is ugrik, legalább látványosan tegye.- A sikerről az előbb tulajdonképpen azért kérdeztem, hogy eljussunk ennek ellentétpárjához, a kudarchoz. Maga Bolyai János is - Kocsis István drámájában - ezek áldozatává válik. Voltak-e megélt kudarcai és vajon szükség volt-e ezekre ahhoz, hogy a Bolyait ilyen megrázóan eljátszhatja?- Voltak kudarcaim. A színészi pálya - és minden művészet - magában hordozza a kudarcok lehetőségeit is. Aki képtelen számolni a kudarcokkal, az elszakad az élettől, a realitásoktól - vagyis nem igaz életet él. Bolyai kudarcai? A kívülálló részére ezek nem is lehetnek egyértelműen kudarcok. Ha teljesen beleéljük magunkat Bolyai világába, ha az ő érzéseit, gondolatait, gesztusait tolmácsoljuk, akkor esetleg kudarcnak lehet- Előtte nem. A monodrámát a hetvenes évek elején Beke Sándor hozta nekem Budapestről. Beke aztán elment a színházunktól, de a Bolyai engem továbbra is foglalkoztatott. A próbákat egészen komolyan tavaly kezdtük el a stúdióban, Gágyor Péter rendezővel. Nagyon jó volt vele dolgozni, mert állandóan friss ötletekkel jött. Ott volt mellette a dramaturg, Szigeti László, aki rációval mindig megpróbált afféle katalizátor szerepet vállalni a próbák folyamán. Nagyon örülök annak, hogy Gágyor Péter és Szigeti László eljött a Tháliába. Friss vért próbálnak átöm- leszteni az együttesünkbe és ez már nagyon is időszerű. A vendégrendezökkel az volt a bajunk, hogy nem ismerték a társulatot, színészeink képességét. Az ismerkedéssel rengeteg próbaidő telt el, ami a produkció rovására ment.- A Bolyai premierét egy nappal megelőzte Örkény Kulcskeresők-jének a bemutatója, melyben szintén egy jelentős szerepet, a Bolyongót alakította... A MŰVÉSZI MIDASZ-KOR KAPUJÁBAN NÉGYSZEMKÖZT CSENDES LÁSZLÓ SZÍNMŰVÉSSZEL felfogni az életet, de az utókor szempontjából Bolyai élete mégsem volt kudarc.- Úgy tudom, hogy már több, mint tíz éve foglalkoztatja Bolyai. Mi vezette el hozzá?- Nem voltak színészálmaim, és Bglyai után azt hiszem, nem is lesznek. A Bolyainak elsősorban nyelvezete fogott meg, az, ahogyan Kocsis István megírta ezt a monodrámát. A másik meg az, hogy akkor még én inkább intuitív oldalról próbáltam megközelíteni Bolyait. Az érzések sokszínűsége, a váltások kaptak meg benne. No már most, az igazi színházi rókák azt mondják, hogy a jó színészt a váltásairól ismerni meg. Én elég sokáig úgy éreztem, hogy ezeket a váltásokat kellő plaszticitással meg nem tudnám csinálni a színpadon. Egyébként én vallom és hiszem, hogy addig, amíg az ember nem fejlődik fel egy olyan szintre, hogy mindent maradéktalanul, vagy csekély hibával meg tudjon csinálni - addig tudását meghaladó fába ne vágja a fejszéjét. Soha nem fogom eljátszani például az Egy örült naplóját, mert láttam Darvas alakításában és nála jobban fokozni ezt nem lehet - már pedig attól gyengébb alakítást fölösleges megcsinálni.- Végsósoron akkor mégis véletlen szerencsének kell tekinteni, hogy Kocsis monodrámája eljutott önhöz, vagy egyébként is megérintette valamikor (valahol) Bolyai?- A két premierre napi három próbával készültünk. A két Kulcskeresők-próba közé ékelődött a Bolyai-próba. Megerőltetett munka volt. Nagyon oda kellett figye.ni, hogy a két darabban még véletlenül se használjak egyforma kifejezési eszközt. Azt hiszem, sikerült. Mivel a Bolyai stúdiómunkaként készült, nem szerepel a Thália műsortervében, de természetesen szeretném, ha minél nagyobb közönség látná. Szívesen eleget teszek minden meghívásnak, csak időben kell szólni, hogy a színházi kötelességeimet és az előadások időpontját össze lehessen hangolni. x Fizikailag és szellemileg is megfeszítő munka az, amire Csendes László képes. Most is három különböző embert: a fasiszto- id tulajdonságokkal rendelkező Bolyongót, az emberekért élő Bolyait és a Tajovsky- darabban egy emberekből élő figurát alakít nagy művészi hitelességgel. Úgy érezzük, most már azt is fenntartások nélkül leírhatjuk, hogy Csendes László a művészi Midasz-kor kapujába érkezett. Keze érintésére szinte minden szerep arannyá változik. SZASZÁK GYÖRGY JÁTSZIK ÉS TANÍT No, nem valami pedagógusi tevékenységre kel gondolni, hanem egy szerep különös és oly ritkán adódó lehetőségére. Alekszander Mitta szovjet filmrendező forgatókönyvéből készített drámai szöveget Ragyogj, ragyogj csillagom címmel mutatta be néhány évvel ezelőtt Peter Scher- haufer rendezésében a brnói Divadlo na Provázku együttese, melyet azóta is nagy sikerrel játszik. A világsikert aratott film a szovjet színház, s egyáltalán a szocialista színház hőskorának kapcsán felvetődő örök emberi és művészi kérdésekről szólt. Főszereplője Remasum, akit a brnói előadásban mind a mai napig Jiri Pecha alakít. 1977 óta - önmaga fogalmazott így - „izzadtságával és vérével“ itatódott át ez a szerep. A cseh szinházi élet úgy ismeri ezt az önmaga teljesítőképességének csúcsait estéről estére megmászó színészt, mint a színház megbízható és becsületes közmunkását. Többször leírták róla, hogy a színpadot izzadtságával öntözi, s az évek során hevülő tehetsége egyre inkább az együttes biztos értékévé, támaszává vált. Volt szerencsém látni úgy is mint „szürke“ hollót a Bozena Némcová meséiből Álmok világa címmel készített adaptációban, ahol az együttes másod- hegedűsei (ha egyáltalán lehet ilyenekről beszélni) között vállalt - hasonló helyzetben levő színészek számára már ,, méltánytalan- szerepet. Számára ez is a színészet teljesítésre váró és teljesítésre méltó feladatait jelentette. Aztán láttam főszerepben, a színésztárs Boleslav Po- lívka Az utolsó hajtás (Poslední léc) című szerzői és rendezői darabjában, mint fizikailag ágyhoz kötött, de az egykori élmények hatására „talpra ugró“, szánnivaló- an nevetséges Körzetvezető erdész úrként. Időben mindkét alakítását megelőzte a Ragyogj, ragyogj csillagom Remasum ja. A vándorkomédiás, aki már nem kóklerségével keresi kenyerét, hanem éhezve is megpróbál - az újszülött társadalom forradalmi művészetének hitvallását hirdetve - tömegszínházat csinálni, szemben a kommersz igényeket kielégítő lábhajtású dinamóval vetítő mozgómozi tulajdonosával. Hogy végül is ebbe a szüntelen harcba belepusztult Nem jelenti ez a reménytelenséget. Pecha játéka mindvégig sugallja a végkifejlet tragédiáját; a megszállottság tüzének lángjánál nemcsak az értetlenség, de önmaga és a jószándékkal melegedni vágyók is meg- pörkölödnek. Ez a játék, ez az alakítás méltán keltett országos visszhangot, hiszen Pecha Remasumja a művészet - a színházművészet - mártírjává válik. Úgy lesz azzá, hogy ha nem is a tudás, a rutin, a mesterség titkait adja át a mel- lészegödő Kriszjának (Alena Ambrová), mégis felkelti érdeklődését, feltüzeli tehetségét, ami már önmagában is elég lehet az átörökítéshez. Jiri Pecha végtelen alázattal ölti magára szerepei maszkját, jelmezét. Ó az érett, a bölcs szakállas férfi, aki soha sem szerepei külsődleges eszköztárához növeszt szakállt. A tapasztalt, sokat megélt színpadi hősök belülről jövő bölcsességének civil életében is birtokában van. Ha kávéházi asztalnál beszél, ha színpadon játszik hangja rekedtes árnyalata mindig varázslatosan emberi melegségé. Ha hazai színházkultúránknak vannak színészi korszakai, akkor Pecha a színészi játék harsányságtól, maníroktól, ripacskodás- tól mentes - áhított - reneszánszának egyik elindítója lehet. HA A SZÍNÉSZ SZERZÓ IS, RENDEZŐ IS... ... akkor a legkiszolgáltatottabb ember. A színpadi produkció megteremtéséhez lelkét meztelenre vetközteti, világlátását, emberi erejét és gyengeségeit a létrehozott alkotás rétegeibe helyezi. Teszi ezt akaratlanul, teszi ezt a színházművészet törvényei szerint a teljesség bizonyossággal megfoghatatlan és elérhetetlen célját követve. Boleslav Polívka 1972-ben mutatta be a Divadlo na Provázku színpadán első önálló műsorát (Kisértetecskék). Egy évvel később az Am és Ea című komédiáját, majd 1974-ben Pépe című klauniádá- ját játszotta. Egy évvel ezután megszületett a Pezza kontra Corba című bohócjáték, ahol először játszott együtt Jiri Pe- chával. 1977-ben készítette el azt a produkcióját, amelyet a színházi szakma „a klaun önarcképének“ nevezett el. A színházi komédia sajátos válfaja megteremtésének útját tárva a Hajótörött című önálló műsora az addig bemutatott műveinek szintézisét adta. Majd következett öt év szünet, s ennyi idő alatt a cseh színház legtöbbet utazó külföldi nagykövete lett. Nem véletlenül. Polívka a fenti felsorolásba foglalt produkciókban az alapozás után felépítette azt a komédiázó színházat, amely már tagadhatatlanul a tömeg- kultúra közérthetőségét célozza az alkotások művészi egyediségével. Zsonglőr módon forgatja a dolgok és a tettek logikáját, ahogyan arra csak a mindennapok képesek. Mint mimnek olyan eszköz- rendszert és jelrendszert sikerült teremtenie, amely már a klasszikus pantomimtől eltávolított jelekből épül fel, s éppen ezért a színész kommentárját, kiszólásait is eltűri. Poétikai elemként használja a feketehumort ugyanúgy, mint az érzelmeket, a gyengeséget és az esendőséget. így Az utolsó hajtás (Poslední léc) című, a klasszikus dráma párbeszédbonyolító módszerével írt kétszemélyes darabja érthetően új jelenség a szerző^ rendező-színész Boleslav Polívka művészetében. Ez a külföldi elismeréseket egymásra halmozó színésznagykövet nem szédült el a művészetének hódoló szavaktól. Ha lehet a sikerben társakat keresni, ő ezt is megteszi. Legyen ez a társ Az utolsó vadászat-ban Jiri Pecha személye. Vagy esténként, amikor a díszletek mögül társait figyeli, vagy történetesen a telt széksorok előtt egy habszivacs darabon ülve örül társai játékának, sikerének. Ha valaki sztár lehetne, akkor Polívka minden bizonnyal. De nem az, ugyanúgy, ahogy nem az a még jelenleg is repertoár-darabként futó Pezza kontra Corba bohócjáték másik színésze Jiri Pecha sem. Ők úgy tartoznak: egymáshoz, ahogyan játékstílusuk különbözik egymástól. A Divadlo na Provázku egyéniségei, akik már korántsem nyughatatlan kísérletezők, hanem nyughatat- lanul és művészi elhivatottsággal estéről estére újat teremtők. Polívka társakkal és társak nélkül is azt a színpadi nyelvet beszéli, amely eszközei - a gesztusok, a mimika, a me- takomunikáció hangjelei, a jelmez, a kellékek - révén nemzetek-, nyelvekfölötti jelentést kap. Persze ez nem jelenti azt, hogy nincs meghatározott világszemlélete, hogy nem elkötelezettségből fakadó a művészete. Róla írni, annyit jelent, mint kegyes hazugságra vállalkozni, mert a játékából áradó humor mindenekelőtt látványos, ezért leírhatatlan. A látvány pedig a fogalom nyelvi formájában is magában hordja a „lát“ ige aktív cselekvést jelentő tartalmát. ‘ DUSZA ISTVÁN Ketten egy társulatból új szú 14 1982. II. 12.
