Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1982. január-június (15. évfolyam, 1-25. szám)
1982-02-12 / 6. szám
• Takács Lászlóné átveszi és kiadja a készülékeket • Juraj Rickernek a foglalkozása a hobbija • A részlegvezető is véleményt mond a javítás minőségéről Magas, prémsapkás férfi rádiót cipel. Szembejövő ismerőse megkérdezi.- A javítóból?- Igen. Három nappal ezelőtt vittem be, ma már kész.- Az én televíziókészülékemre is ráférne a javítás, néhány napja szalad a kép. Megyek, megérdeklődöm, mikor tehetnék rendbe. A Galántai Járási Ipari Vállalat Központi Javítóműhelyében az ügyfeleket a szőke, szemüveges Takács Lászlóné fogadja. Néhány perc alatt felveszi utcái ismerősünk adatait, majd azt mondja:- Holnap tíz és tizenkét óra között ott lesz a szerelő.- Mindig ilyen gyorsak? - érdeklődöm.- Ha a lehetőség engedi, igen, de sajnos előfordul, hogy a pótalkatrészhiány miatt nem tudjuk megtartani a törvényes határidőt.- A javítók túlnyomó többségének önellenőrzési joga van, vagyis maguk kezeskednek munkájukért - szól közbe Juraj Ricker, aki egy táskarádiót javít. - Amióta a tényleges katonai szolgálatról visszajöttem, nem volt egyetlen reklamációm sem. Ez talán azért van, mert a foglalkozásom a hobbim is. Fiatal vagyok, nem törekszem mellékkeresetre, de szabad időmben ki-kipróbálom, mit tudnak az integrált áramkörök. Természetesen a televíziókészülék javításához is vizsgám van. Előkerül Zúzák Gyula részlegvezető. Eleinte bizalmatlan, fukarkodik a szóval, de végül is megered a nyelve.- A járás egész területén mi javítjuk a rádiókat, a tévéket, magnókat és a zeneszekrényeket, de szerelünk antennákat, javítjuk a hangosanbe- szélő-hálózatot is. Hat kihelyezett munkahelyünk van. A televíziókészülékek 80 százalékát a helyszínen javítjuk meg. Húsz emberünk a saját gépkocsiján jár. Megfizetjük a kilométer után járó pénzt, mert így gazdaságosabb, gyorsabban, rugalmasabban mozoghatnak. Egy kocsinkkal az alkatrészbeszerző jár. Sajnos, az a helyzet, hogy bár raktárunkban több mint egymillió korona értékű készletünk van, a választék szempontjából az nem elég. Főleg az új készülékekkel vannak nehézségeink. Örömtől ragyogó arcú fiatalember lép be, kezében piros fedelű könyvfélét tart. A részlegvezető bemutatja Frantisek Mestanek szakszervezeti műhelybizalmit. Egy ideig illedelmesen hallgat, de mondanivalójának jelentősége nem hagyja sokáig csendben.- Zúzák elvtárs, aláírták...- Na végre, ezt is megértük... Arról van szó, hogy munkabrigádunk tagjainak az aranyjelvény odaítélését javasolják. Amíg ők ketten a részletekről beszélgetnek, belelapozok az örömet hozó iratcsomóba. Kiolvasom belőle, hogy 1971-ben keltek versenyre a cím megszerzéséért. Akkor 34-en voltak, ma 40-en. öt közülük a közelmúltban lett brigádtag. így tehát az előterjesztés 27 arany, 1 ezüst, 7 bronzjelvény odaítéléséről szól. Tíz év alatt a teljesítménytervet 166 százalékkal növelték, a lakosságtól eredő bevételt pedig megduplázták. Évente 480 óra társadalmi munkát végeznek, tízen pedig térítésmentesen vért adnak.- Az ipari vállalat üzemrészlegeinek versenyében mindig az első három hely egyikén végeztünk - dicsekszik a mühelybizalmi. - A jótállási javítások terén 1980-ban kerületi elsőségre tettünk szert. Most pedig az aranyjelvények... Megyek, elújságolom a fiúknak. A kihelyezett munkahelyek dolgozói is tagjai a kollektívának. Közösen mintegy 25 000 készüléket javítanak meg. Az évi teljesítményük pénzben megközelíti a 6 millió koronát.- Igaz, hogy jó eredményeket érünk el, de az igazsághoz tartozik, hogy ha nem nagy számban is, de előfordul reklamáció. Mi hajthatatlanok vagyunk. Két esetben például a javítót köteleztük arra, hogy a költségeket megtérítse. Ismerjük saját hibáinkat, fogyatékosságainkat, de tudjuk és akarjuk is azokat orvosolni. A pótalkatrészek gyakori meghibásodása a gyártók hibája, mégis minket érint, nekünk tesznek ezért szemrehányást a lakosok. Kicserélésük nagy adminisztrációval jár. Aztán két-há- rom hónapig várnunk kell, amíg újat kapunk helyébe - összegezi véleményét a részlegvezető. Frantiéek MeStánekot, aki a színes készülékeket javítja, a városba szólítja a kötelessége. Elbúcsúzik, miközben még elmondja:- Szeretünk sportolni, egy-egy alkalomra futballcsapatot is kiállítunk. Segítünk azoknak, akik családi házat építenek. Évente legalább egy alkalommal, a családtagokkal együtt összejövünk tapasztalatcserére, ismerkedésre. A műhelyben csend van, szorgos munka folyik. Vincze Róbert egy Laura típusú készülékkel bajlódik.- Úgy látom, hogy a stabilizációs tápegységgel van baj - mondja ma- gyarázólag. - A mi szakmánkban nem lehet idegeskedni, kapkodni. Nálunk érvényes az a közmondás, hogy a türelem rózsát terem. S ha lépést akarunk tartani a fejlődéssel, állandóan tanulni kell. Három-, illetve ötévenként vizsgabizottság előtt kell tanúságot tenni tudásunkról. Nyolc társával együtt a színes készülékek javítását is elsajátította, de ő mégis tanul. Az idén érettségizik a szakmunkásképző-intézetben. Azt mondják róla, hogy jó szakember, s a futballcsapatban a balszélső posztján is megállja a helyét.- Segítjük egymás munkáját, s ez a jó - vélekedik, majd siet a raktárba, hogy a szükséges pótalkatrészt vételezze. A mellette dolgozó Gál Igor, az egykori bányász, helyeslőén bólint. Ö egyébként közúti baleset után változtatott szakmát. Egy éve dolgozik itt, amint mondja, a munkahely és a kollektíva is jó. A szomszédos szobában a 22 éves Czetli Imre előtt darabokra szétszedett magnetofonkészülék hever. Nem nézi az órát, csak dolgozik. Azt mondják, hogy naponta 5-6 készüléket tesz rendbe, de ha kisebb hibáról van szó, akkor többet is.- Teljesítménybérben dolgozunk. Ha nem igyekszünk, nem keresünk - jegyzi meg félhangosan, úgy, hogy én is meghalljam. - Ha a szükség úgy kívánja, a háztetőkre antennát szerelek. Minél többoldalú egy ember, annál jobb. Itt vannak például a magnók. Magam sem tudom, hogy hány típus van már forgalomban. S nekünk, ha meghibásodnak, meg kell javítanunk őket. A negyventagú kollektívába tartozó emberek különböző helyen dolgoznak, de céljuk egy: jó munkát végezni, kielégíteni a lakosság szükségleteit. Nem mindig sikerül ez köz- megelégedésre. Ám az a tény, hogy tudják, vannak fogyatékosságaik, arra hagy következtetni, hogy megtalálják a megoldáshoz vezető utat is. Fájlalják, hogy az év utolsó két hónapjában háromszor annyi a munkájuk, mint máskor.- Ha lépést akarunk tartani a fejlődéssel, akkor a minőségi munka mellett újabb szolgáltatásokat kell bevezetnünk - ad hangot elképzeléseinek Zúzák Gyula részlegvezető. - Mérlegelni kell például, hogy nem lehetne-e bevezetni az átalánydíjas javítást vagy a pótalkatrészek regenerálását, felújítását. A szolgáltatások terén csakis úgy léphetünk előbbre, ha nemcsak a mára, hanem a holnapra 4s gondolunk. Erre kötelez bennünket egyébként az arany jelvény is, amelyet remélem, hamarosan megkapunk. NÉMETH JÁNOS • - A gyakorlat, no meg a tanulás teszi mesterré tíz embert - vallja Vincze Róbert (A szerző felvételei) Kisvárosi gondolatok A tél mindig elcsúfítja a kisvárosokat. Nincs, ki eltakarítsa a járdákról a havat; a síkossá taposott hópáncélra kiszórt hamu szükségmegoldásnak jó, de látványnak nem valami biztató. A pocsolyák vagy éppenséggel alkalmi korcsolyapályák között utat kereső járókelő nem kis nosztalgiával gondol a tavaszra, vagy még inkább a nyárra, amikor a főutat szegélyező fák zöldje, a járdaszéli virágok és az élénkebb színek megszépítik az önmagában akkor is csak szürke városképet. De most mintha a narancssárgára festett fal is szürke volna. Még jó, hogy itt van ez a park! Igaz, alig-alig lézeng benne valaki, de mégicsak egy sziget ebben a sár- és koromtengerben. Zöldnek most nem mondható, mert tucatnál is kevesebb tűlevelű fája van csak, és ha ez így megy tovább, nemsokára ennyi sem lesz. Minden évben akadnak olyanok, akik innen visznek karácsonyfának valót. Derékban lenyesett fenyőcsonkok árulkodnak a lelketlenség- ről. Nem tudom, hány év kell ahhoz, hogy az aprócska facsemetéből ekkora fa legyen. Talán tíz, de lehet, hogy húsz is. Az egyik ,,fenyőtorzón“ minden kétséget kizáróan látszik a legutóbbi karácsony nyoma. A fa levágott részét már azóta kidobták, és ott éktelenkedik a kukák mellett, pedig idén is fölhívták a tömbház lakóinak figyelmét, hogy a fenyőket szíveskedjenek a kazánház mellé hordani. A szolgáltató vállalat igazgatója ingerülten rója ajtótól ablakig, ablaktól ajtóig. Nem először mondja már el, hogy ebben a városban nem érdemes egy szál virágot sem kiültetni. Az asszonyok, akik nem kis területű zöldövezetei tartanak karban nemegyszer sírva panaszolták, hogy harmadszor is pótolni kellett a rózsatöveket, mert - fene tudja, kicsodák - újra és újra szemtelenül ellopkodják. Ám tévedünk, ha azt hisszük, hogy az eltulajdonítás elegendő sikerélményt hoz az éjszakai huligánoknak, rombolni akarnak: zúzni, földbetiporni. A letört és tövestül kicsavart fácskák és bokrok látványa bosszús fejcsóválásra készteti a hajnali járókelőket. ,,Kik tehetnek ilyet?“ A vandalizmus semmit sem kímél. Úgy látszik, az utcai lámpák nemcsak az éjjeli bogarakat csalogatják magukhoz, hanem a csúzlizók köveit is. De azt már igazán nem értem, hogy miért kellett a szomszéd falu temetőjében vad csatakiáltások közepette összetörni a sírköveket. No, de maradjunk a városban! Nem állom meg, hogy a felsorolt, a mindenki által egyformán elítélt vandalizmus mellé oda ne gondoljam a hivatalból elkövetett bűnös rongálásokat. A kilencszáz éves városkának csak a történelme kilencszáz éves. Az épületei között alig van olyan, amelyik történelmi hangulatot árasztana. Itt minden százéves épület tiszteletet és gondoskodást érdemelne. Még az istállót is csodálni lehet, ha a múlt század közepén építették. Amire én gondolok, az nem istálló volt, és a múlt század elején épült. Magán viselte a táj népi építkezésének a jegyeit is, de mégis inkább a parkbéli kastélynak volt közelebbi rokona, mint az itt divatos ,,hurkaházak“-nak. Nem volt hivalkodó épület, kevesen vették észre, sokan csak most ébrednek rá, hogy szép volt, amikor lebontották. Mert lebontották. Kellett a hely az új, a nagyobb irodaépületnek: a háromemeletesnek, a szögletesnek, a nagyablakúnak. Nem, ennek az ablakán nem lehet szelíden bekopogni, mert azt emberfia el nem éri. Igaz, lesz majd rajta csengő, meg kaputelefon. De meddig? A rombolók nem tűrik a működő hangszórót és csengőt. Környezetvédelemről beszélnek a televízióban, és arról, hogy meg kell győzni az embereket. De tudatosítja-e egyáltalán a vétkező, hogy mit tesz? Tudja-e a folyószennyezésért,,becsületesen“ büntetést fizető vállalat vezetősége, hogy a milliós összeg átutalásával egy perccel sem odázta el a folyó élővilágának pusztulását? Ha tudja, akkor meg miért teszi? És ha egy vállalat igazgatójától nem várhatjuk el, hogy komolyan vegye az őt csak közvetve fenyegető veszélyt, akkor ne csodálkozzunk azon, hogy egy-egy kamasz nem érez lelkiis- meretfurdalást akkor, amikor megrongálja a frissen kihelyezett útjelzötáblát, vagy amikor gyalogútnak használja a legszebb virágágyat. Tudom, más és más az indíttatása az igazgató és a huligán cselekedetének. De a végeredmény - a szándéktól függetlenül - ugyanaz: környezetünk csúfítása, pusztítása. A kisvárosban új lakótelep épül. Nagy és otromba típusházakat emelnek a hajdani falu szívébe. Ehhez először mindent, ami az útjában áll, és azt is, ami nincs az útjában, de az építkezési terület közelében van, el kell távolítani: öreg házat, árnyékot adó diófát, tíz éve épült remek kis virágüzletet. A bulldózeres szíve is összeszorul - ő is csak ember.- Van ennek a városkának egy folyója is. igazi nagy árvizekkel sohasem ijesztgette a partján lakókat, de azért - biztos ami biztos - egy részét szabályozták és gátat emeltek melléje. Most is vannak még érintetlennek látszó, romantikus mocsaras-erdős partszakaszai. A vadkacsa is menedéket talál benne. Aggódva nézem a félig befagyott, össze-vissza kanyargó folyószakaszt. Ez még télen is szép. De mi lesz, ha görbeségét egy,.rendcsináló“ is észreveszi? Két egyenes vonal kerül a térképre, jön az erdőirtás, majd a kotrógép, és nemsokára már csak fényképen fogják mutogatni, hogy valamikor milyen csúnya, kanyargós is volt ez a ma már példásan egyenes folyószakasz. HORVÁTH GÉZA ÚJ SZÚ 8 1982. II. 12.