Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1982. január-június (15. évfolyam, 1-25. szám)
1982-01-08 / 1. szám
-tatával az esti beteg-kor- ■kedtünk össze, jrséta akkor alakult ki, mikor zor meggyvörös kocsija ki- íár a parkolót»!, fellélegzik és a portás cinkosságával inak 'a betegek az udvarra, n a cigarettázók teszik ezt ot, mert ilyenkor a roppant dugott sarkában megbújva inak egyet, amiért tetten ében a kórházi paradicsom- izonnali kiűzés jár. De kijön- is, akik nem tilosban cseresti lenyugovó előtt egy kis göt szívni. Kettesével-hár- sétálnak, szigorúan külön a férfiak, inkább a bántalmak soportosulásban: szívesek, >k, szilikózis-gyanúsak, fent, lik emelet ablakaiban pedig et lejönni nem tudó sérültjei ak. r-tata - így szólították szo- így tituláltam hát én is k között azzal tűnt ki a többi- , hogy ö nemcsak a fakó , hanem a pizsamáját, a se- <opott nadrágot és a más seszínúségre halványult : is a kórháztól kapta, lévén, írói hozták be, és ilyen úri nem rendelkezett; azonkívül scsegö kórházi borbéllyal is zhetett, mert egész pufók apó borosta mögül villant elő »solygó-kétkedő, okos tea, az örökös beszédtárgy 1, minden csoportosulásban mikor, holnap?, holnap- tétvégén bizonyosan? haza <-e már?- Mondtam nekik, hogy otthon akarok meghalni - szólt szavait meghazudtoló vidám szeme-villanása kíséretében az öreg. - Vagy engedjenek haza, vagy mondjanak valamit - tette hozzá, nem haraggal, de szelíd méltatlankodással. S úgy fordult hozzám, mintha tőlem akarná megtudni azt, amiről az orvosok hallgatnak.- Hát mije fáj, Gáspár-tata?- Itt né, keresztbe a hasam és a mejjem táján - mutatta széles ívben. - Alulról indul, és aztán jön felfelé, de úgy, mintha főne az egész mejjem. Máskor pedig semmi.- Hány éves, Gáspár-tata?- Hetvenhármat betöltöttem.- Az már szép kor - mondtam én, eléggé ügyetlenül.- Az hát. Éppen azért: mondják meg, hogy meghalok, s kész, nem kell titkolózni; nem fekszem én más gödrébe, hanem sajátomba... De csak kérdeznek, kérdeznek - mondani semmit nem mondanak. Egy darabig szótlanul hallgattam az öregnek az én hiányérzetemmel is Összecsengő panaszát. Aztán hosz- szabb magyarázatba fogtam az orvosok védelmében. Hogy azért nem szólnak, mert még ők sem tudnak biztosat. Előbb mindenfélét kivizsgálnak, s akkor összeáll az összkép. És azért is tartanak itt bennünket minél többet, mert a szívbetegség olyan, hogy akármelyik pillanatban jöhet a baj, s akkor jobb, ha itt vagyunk, orvosi felügyelet alatt, mint valahol messzi egy eldugott faluban, vagy akár városon is. Mert az első félóra a legfontosabb... Okos szemét rám függesztve, figyelemmel hallgatott. Aztán, kiszimaSöni Pál tolva szavaimból, hogy én is valami oktatóféle lehetek, hirtelen az ö gyerekkori tanítójáról kezdett beszélni. Hogy az milyen igazi jó tanító volt, hogy megtanított mindenkit, a felnőtteket is, mindenféle tudományra. Általában a tudomány tiszteletére.- És Gáspár-tatát nem küldte felsőbb iskolába? Megrándította a vállát.- Szolgálni kellett. Sokat, sokfelé. Elhallgattunk. Az esti szellő, lenge öltözékemben, borzongatott már. Elköszöntem az öregtől. Másnap, az ebédnél, vidáman újságolta:- Engem is beválasztottak... én is megyek a vizsgára...- Milyen vizsgára, Gáspár-tata?- Hát arra az orvosi vizsgára... és én úgy elmondom..., nagyon jól el tudom mondani... Ekkor kapcsoltam. Arról a segédorvosi vagy talán szakorvosi vizsgáról volt szó, amelyre az ország különböző részéből sereglettek ide a jelöltek, és amely napok óta felforgatta a kórház különben példás rendjét. A professzor, segédeinek kíséretében, szobáról szobára járt, hogy hosszas latolgatással kiválogassa az érdekesebb, ritkább és bonyolultabb eseteket, melyeket majd a jelölteknek a betegek tüneti leírásai alapján (és gondolom, az analíziseredmények birtokában) a megadott húsz perc alatt fel kell ismerniük. Napokkal azelőtt már, ha a szalon-orvos éppen vizsgált is valakit,, és a prof benyitott, mondván, egy extraszisztolés ritmuszavarra vagy egy cor bevinumra van szüksége, az orvos otthagyott csapot-pa- pot, a derékig levetkeztetett, félig meghallgatott-megkopogtatott beteget, és elrohant ritmuszavart vagy ökörszívet keresni... Még a napi gyógyszer-kiírások is el-elmaradtak. Az esti korzón Gáspár-tata többé nem csatlakozott senkihez, hanem fel-alá sétálva, a kezdetek óta észlelt bajait ismételgette fennhangon, hogy hol és miként fájt, amikor behozták, testét tapogatva mutogatta, a fájdalmak fészkeit sőt az időnként maga előtt látott fekete pontok felé is bökdö- sött a levegőbe. Csak amikor utunk keresztezte egymást a sétán, vágott szemével felém:- Tudom, pontosan el tudom mondani... A vizsga napján kitessékelték a 44-es rendes lakóit a kórteremből, és helyükbe a bemutatásra kiszemelt betegek kerültek; az egész folyosó- . szárnyat lezárták. Mi, többiek, csak a két szárnyat összekötő csarnokból leshettük, hogyan jönnek ki rendre a már megmustrált társaink. Gáspár-tata csillogó szemmel, pufók kezeit dörzsölgetve jött felém:- Sikerült... nagyon jól sikerült - örvendezett.- Maga úgy izgul, Gáspár-tata, mintha maga vizsgázna... mintha a maga érdeke lenne a vizsga sikere ... . Erre elkomorodott az arca, s hallgatott egy ideig. Aztán nagyon komolyan és megfontoltan mondta:- Tudja, én annyi urat szolgáltam eleiemben, de csak most először a tudományt. szegi Tibor imám usnak sikerült játszótéri pajtásától jt kölcsönöznie. :erítésnél, nézte a hintázó gyerekeim volt képes rájönni, miért éppen igasak a hinták tartóoszlopai, mint k. Ekkor észrevette a középső hin- irátját. Intett neki, s a kisfiú odasza- á. Beszélgettek. A focisták veresé- ezték, amikor a fizikusnak eszébe gy este szívesen rajzolgatna köröző nagyságúakat, különböző gyor- . Körzőt kölcsönzött tehát. az íróasztal fiókjából tiszta papíro- stt elő, eloltotta az asztali lámpát, ág kedvéért még a szemét is bezár- kezdte a rajzolást. Időről időre új a állította át a körzőt. Ügyes pörge- mán teltek a papírlapok, miközben emlékezetéből mindent, amit csak őrről. A kettő pi er alakú alapképlet- 3. Nagyapjától hallott róla először, latosan számoló középkori Ludolf atta, majd az integrálok, irracionális következtek. így sikerült eljutnia zetettebb matematikai struktúrák- slyekben még föl lehetett fedezni alami közöset. Ebben a pillanatban íl gyorsan megkereste a kapcsolót ilágította az asztalt. Valóban nem nár érintetlen hely a papírlapokon! feszülten vizsgálgatta munkája yét, azután csalódottan összegyűr- emétkosárba dobta. A kísérlet nem közben a .tükör >1 nevetett. A szeme körüli szemiéigetve nem tűnt hiábavaló- özö napi kísérletezés. lett mennie az intézetbe, bár szíve- ilt volna be a könyvtárba The Physi- 3w-t olvasgatni. Sajnos megígérte >k, hegy aznap megbeszélik az álla- isi feladatokról küldendő jelentést, álló tudományos dolgozóvá minösí- en kellemetlen dolgokkal is foglal- zért volt kellemetlen, mert az állami főnök vesszőparipájának számított. 3n lovagolt a témán, de az évek i a paripa csökönyös szamárrá vált. adt a munka. Nem is haladhatott, főnök azonos módszerrel oldogatta meg a tudományos és mindennapi problémákat. A fizikus szerint bizonyos különbségnek mégis kell lennie az állami kutatófeladat és a citromhajszolás között. Az intézetbe az egész városon keresztül vezetett az útja. íróasztalán üzenet várta. A főnök az akadémikushoz ment. Kitűnő- lélegzett föl a fizikus. Ésszerű halasztgatni a kellemetlen kötelességeket és közben remélni, hogy az idő mindent megold. Délig némelyik matematikai kifelyezés fizikai értelmezésével foglalkozott. Ebéd után nehezebbé vált a feladat. Intuitív fizikai fogalmakat próbált formálisan is kifejezni. Ennek az útnak, a mindennapi fogalmaktól a pontos matematikai képletekig és vissza vezető útnak, a bejárás ösztökélte tudományos munkájában. Megszállottként igyekezett közönséges dolgokat matematikai kifejezésekkel megragadni. Nem volt tehát egyszerűen csak gyűjtője és rendezője a tényeknek- napi nyolc órán keresztül -, mint a tudományos „munkások“. A munka szervesen az életéhez tartozott. Pályafutása elején a fizikust kollégái csodabogárnak nézték. Később meglepődtek eredményei láttán. Eredetieknek tartották. Ő azonban csak triviális kézzelfoghatóságot látott bennük. Érezte, hogy nem lesz elég ereje megjárni az érzelmektől a fogalmakig elvezető utat. A délután második felében kellemetlenebb dolgokba fogott. Végre be akarta fejezni a számítógép-programot és ez a munka legalább úgy fárasztotta, mint valaha régen a kötelező olvasmányok böngészése. Mégis sikerült intenzíven dolgoznia. Már lassan végzett is vele. Közvetlenül négy óra előtt fölhívta pincér barátnőjét telefonon. Megegyeztek, hogy fölkeresi a vendéglőben. „Nem a legjobb egész nap füstös helyiségben szaladgálni“ - gondolta, nézve barátnője sürgés-forgását. A pincérnő valamivel harminc fölött járt, jó alakú volt, de az egésznapos munka után szép lábait gyakran kellett sós vízben áztatnia. Időnként megállt a fizikus asztalánál, váltott vele pár kedves szót, végigsimított haján és szaladt tovább végezni a dolgát. Egyszerű volt, másrészt nagyon nőies. A fizikus épp az ilyen típust kereste. Tudta ugyanis, hogy az emberi lelkek egyesülése csak kivételesen és csak rövid ideig lehetséges. Kapcsolatát az ösztönökre építette, melyek mélyen és alapvetően befolyásolták az életet. Amikor a szenvedély hullámai elcsendesültek, feküdtek egymás mellett az ágyban fáradtan, a fizikus kivett a táskájából egy verses kötetet. Egyet a gyakrabban olvasottak közül. A mellette fekvő nő már álmodott. Nyári szabadságról. Egész nap kedvelt virágos ruháit hordhatta. Nem kellett fölvennie, a néhanapján annyira gyűlölt, fekete-fehér egyenruhát. Sokáig olvasott minden verssort, hosszasan merengve bámult a kis szoba sötét sarkába. Újra és újra ismételgette ugyanazokat a sorokat. Míg el nem aludt. Álmában - kigurult fejéből egy szép, tökéletesen kerek karika. Nagy Zoltán rajza Kígyózik az út széles völgyeken, mezők közt, ahol csak virág terem, s a csöngettyű hangot alig talál, s a kis ló a szekér előtt megáll, feje részegen lóg - mi bújt belé? -, hiába rugdossák, nem mozdul; majd nyerít egyet - akár ha szél sóhajt s négy lábát kinyújtja az ég felé. (Simkó Tibor fordítása) A ló, mely csöndeskén, szekér előtt, fülét hegyezi - nyüzsgő délelőtt zsibong köröskörül -, szelíd, süket, csak áll, s egy utcával odébbüget, ha gazdája gyeplőt ránt; ott tovább kísérti szénák fanyar íze, míg ura sorolja kertjük kincseit, horgászbotként lengetve ostorát. Napok őrlődnek, forog a kerék, sorsunkat kezében tartja az ég; a fű kisarjad, beérik a zab, amint a nyár heve mind komiszabb. A ló, mely csöndeskén... VALENTÍN BENIAK
