Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1982. január-június (15. évfolyam, 1-25. szám)
1982-02-05 / 5. szám
Václav Neckár ismét filmezik Milos Hrmának hívták a fiatal vasúti forgalmistát, aki egy csehországi kisvárosban teljesített szolgálatot 1945-ben. Kabátjának rézgombja arról árulkodott, hogy érettségije van, aranyfonallal varrott csillagja pedig azt jelezte, hogy közlekedési gyakornok. De egyvalamit hosszú ideig senki sem tudott róla. Azt, hogy a legnagyobb gondja: hogyan szabadulhatna meg az ártatlanságától. Egy artistanő oldotta meg a gondját, s csak úgy, mellékesen, életveszélyes feladattal is megbízta. Mi- loá megörült, hogy a levegőbe röpíthet egy német katonai szerelvényt. A Bohumil Hrabal regénye alapján készült Szigorúan ellenőrzött vonatok nemcsak a rendezőnek, Jifí Menze/nek hozta meg a sikert (mint ismeretes, a film Oscar-díjat kapott), hanem Miloá életre keltőjének, Václav Neckáfriák is, akinek ezzel kezdődött filmes pályafutása. Az azóta eltelt tizenöt év alatt Neckár több kisebb- nagyobb filmszerepet kapott, amelyek között továbbra is a kamasz forgalmista alakja áll az élen.- Lehet, ennél szebb feladatot sosem kapok már, s ha így is alakul a pályám, akkor sem leszek szomorú- nyilatkozta Neckár. Kollégáim közül sokan egyik filmből a másikba vándorolnak, mégis alig-alig akad közöttük valaki, aki olyan filmalkotásbán szerepelt, amely új fejezetet jelentene a cseh filmművészet történetében. Igaz, mostanában az írók sem kényeztetik el a színészeket, néhány kivételtől eltekintve a filmszerepek felületesen vannak megírva. Én is sokáig válogattam, amíg végül is Dean Reednek mondtam igent, aki legújabb filmjében, az Énekelj, cowboyban bízott meg az egyik főszereppel. Ő Joe, én meg Benny vagyok az alkotásban, amelynek cselekménye a Vadnyugat hőskorában játszódik. Mindketten énekesként járjuk a prérit, s mert néhány csapszéket is útba ejtünk, nemcsak a gitárunkkal, hanem az öklünkkel is tudnunk kell bánni. Persze csak annyira, amennyire azt egy western-komédia megkívánja.-szRendezte: Szabó István- Kezdjük talán a Mephisto hazai és külföldi sikerével. Ha sikert említek, nemeseik a cannes-i kitüntetésre, az elismerő kritikák garmadájára gondolok, hanem arra is, hogy ezt a filmet egy kicsit az NDK-ban és Ausztriában is magukénak érzik. Gondolta-e előre, hogy a Mephisto ilyen visszhangra talál majd, s mivel magyarázza ezt a fogadtatást?- Nem gondoltam előre. Amikor az ember filmet készít, reménykedik, hogy eljut majd a közönség egy részéhez, s természetesen abban is, hogy ilyen vagy olyan sikert ér el. Hogy a Mephistót ennyire jól fogadják, annak nagyon örülök. A kérdés második részére - a miértre - nehéz válaszolni, mert alkalmatlan vagyok rá, hogy valamely munkámat, elkészülte után azonnal elemezni tudjam. Legalább egy-másfél évre van szükségem, hogy egy kicsit távolabbról, tárgyilagosabban lássam, hiszen ilyenkor még minden apró részlet nagyon közel áll hozzám. Amit most gondolok: a nézők érdeklődését talán a főhős, pontosabban a főhős s ellenfele párharca váltja ki. Hendrik Höfgen izgalmas karakter: az életnek csak a napos oldalát fogadja el a maga számára - á mindig támogatottak, mindenki által szeretettek, a sikeresek oldalát. Állandó offenzívában él, figyeli, merről fúj a szél és meg is tudja szerezni csaknem mindenki szeretetét, minden kurzus és érdekcsoport támogatását, mert legfőbb tehetsége az alkalmazkodóképesség. Ennek a zseniális alkalmazkodóképességnek a természetrajzát igyekeztünk megmutatni, mégpedig nem egy egyszerű karrierista, hanem egy nagyon tehetséges ember személyében. A film azt is szeretné sugallni, hogy a valóban tehetséges emberekre különösen nagy felelősség hárul, hogy amit tudnak, ap mire, kinek az érdekében, vagy mi ellen használják föl, hogy tehetségük érvényesítése közben alkalmasak az elcsábíthatóságra, tehát a társadalomnak is nagy felelősségérzetet kell tanúsítania velük szemben. Azt hiszem, ezt a karaktert figyelik a nézők érdeklődéssel...- A Mephisto rendhagyónak tetszik Szabó István pályáján. Először fordult elő, hogy filmjének forgatókönyvét nem maga készítette, hanem irodalmi,,alapanyaghoz“ nyúlt. És ez a film mintha stílusában, kompozíciójában, rendezői látásmódjában is eltérne a korábbi Szabó István-filmektől. Vajon valamiféle pálfordulásról van szó, vagy a Mephisto is beleillik a pályakép egészébe?- Nekem nem a pályakép elemzése a dolgom, hanem az, hogy másfél, két óra alatt, amíg sötét van a mozi nézőterén, addig segítőtársaimmal együtt megpróbáljak egy olyan történetet elmondani, amely esetleg izgatja a nézőket, esetleg bizonyos tanulságok levonásához, katarzishoz segíti őket. Azért a kérdést komolyan veszem. Ez a film bizonyos tekintetben valóban eltér korábbi munkáimtól. Már régen foglalkoztatott a gondolat, hogy megpróbálok idegen forgató- könyvből filmet készíteni, s így csak rendezői feladatokkal kellene foglalkoznom. Amikor a regényt elolvastam és lehetőség nyílt rá, hogy megfilmesítsem, nagyon örültem, s még jobban örültem, hogy Dobai Péter vállalkozott a forgatókönyv megírására. így jók lettek a dialógusok, világosak a helyzetek. Nekem csak a képek, hangulatok, színészek kérdését kellett megoldanom.- Tekintsünk vissza a pálya kezdetére. Hogyan lett filmrendező?- Egyszerűen. Sokáig orvos akartam lenni, majd iskolai hatásokra a színház iránt érdeklődtem, mígnem kezembe került Balázs Béla A látható ember című könyve a filmművészetről, ami „végzetes“ hatást gyakorolt rám. Érettségi után a Színház- és ...ma is egymás legszigorúbb bírálói vagyunk. Filmművészeti Főiskolán Máriássy Félix osztályába kerültem, ahol kiváló közösség alakult ki. Akkori osztálytársaim alkotják ma- a magyar filmművészet derékhadát, s ma is egymás legszigorúbb bírálói vagyunk.- Pályája lényegében a hatvanas évek elején indult. Úgy tartják, hogy ezek az esztendők a magyar filmművészet fellendülésének évei voltak. Nehéz vagy könnyű indulás volt ez?- Akkoriban szigorú törvények uralkodtak a szakmában. A végzős főiskolásnak három évig ügyelósködnie kellett, a rendező harmadik asszisztenseként, három évig másod-, majd újabb három esztendeig első asszisztensként dolgoznia. Jó esetben is csak tíz év múlva juthatott önálló alkotói feladathoz. Ezen a kilátástalan helyzeten a Balázs Béla Stúdió megalakítása változtattott. Ezt az akkori kulturális kormányzat hozta létre, mi lettünk az alapító tagjai, hozzászámítva az előttünk és az utánunk végző osztályt. Lehetőségünk nyílt évente néhány rövidfilm elkészítésére, nagyon szigorú közösségi ellenőrzés mellett. Máig emlékszem rá, mekkora izgalommal vártam a döntést, amikor a Te című rövidfilmem tervét a társaimnak előterjesztettem. A stúdió azután olyan eredményeket mutatott fel, hogy hamarabb kaptunk további lehetőségeket, mint amire gondolhattunk volna. Én például már 1964-ben megrendezhettem első játékfilmemet, az Álmodozások korát, amelyet 1966-ban az Apa követhetett, így utólag azt mondhatom: könnyű és szerencsés volt az indulásunk; minden támogatást, segítséget megkaptunk az előbbre jutáshoz.- Ma visszatekintve, hogyan látja: milyen újat, sajátosat hozott a magyar filmművészetbe az 1960-as évek elején indult rendezőgárda, amelyet többek között olyan nevek fémjeleztek, mint Sára Sándor, Sándor Pál, Huszárik Zoltán, Gaál István, Simó Sándor, Kosa Ferenc, Rózsa János, Kardos Ferenc, Gyöngyössy Imre, Elek Judit, Gábor Pál, Kézdi Kovács Zsolt...?- Gondolati őszinteséget és egyfajta formai korszerűséget. Kapcsolatot az élettel egy megmerevedett filmművészettel szemben. Természetesen ebben az időszakban sem lehet a nemzedékeket elválasztani egymástól, hiszen az idősebb rendezők is több nagyszerű, ha tetszik, filmtörténeti jelentőségű filmet alkottak.- Volt-e, van-e példaképe? Kik voltak nagy hatással önre rendezői látásmódja kialakulásában?- Különös módon a legerősebb hatást rám nem filmművészek, hanem költők, írók, festők gyakorolták. A főiskolán viszont induláskor többségünkre a francia új hullám mesterei hatottak. Később mindinkább olyan rendezők filmjeit néztem lázas izgalommal, akik élni segítenek az embernek, annyira mélyen beszélnek gondjairól. Hatásuk - gondolom - nem képekben, megoldásokban jelentkezik, hanem példájuk erejében. Abban a mélységes elkötelezettségükben, hogy azonosítsák a nézőt igazi önmagával, felszabadítsák jó minőségű energiáit. S teszik ezt az orvos tántoríthatatlanságával, akkor is, ha szerencsére ők is tudnak rossz filmet csinálni. S ha az ö kezükből kikerülhet egy-egy gyöngébb film, talán mi is tudunk időnként jó filmet produkálni. HAVAS ERVIN Fiatalokról szól Ladislav Rychman készülő zenés filmje, a Szerelem második látásra. A forgatókönyvet Jifí Jusi írta. A történet középpontjában egy főiskolás lány és egy építőipari szakmunkás szerelmi kapcsolata áll. A két fiatalt Ilona Svobodová és Jan Censky (a képen) alakítja, a többi szerepben Marie Málkovát, Rudolf Jelineket, Josef Vétrovecet és Míla Myslíkovát láthatjuk majd. (M. Schmiedberger felvétele) Egy régi csillag új kiadásban Bármilyen hihetetlen is, az ötvenes évek özikete- kintetű, törékeny filmcsillaga, Audrey Hepburn 1967 óta mindössze háromszor kapott filmszerepet. A Várj, míg sötét lesz után a Robin és Marian, majd pedig a Vérvonal következett. Úgy látszik, Hepburn ismét divatba jött, mert a vígjátékok egyik legjelesebb mestere, Peter Bogdanovich most bízta rá a Mindenki nevetett című új produkciója főszerepét. A történet egy nyugat-európai nagyiparos feleségéről szól, aki New Yorkba látogat, és itt találkozik hosszú évek után újra a szerelemmel. Hepburn annál is inkább nagy örömmel vállalta az egyenesen neki írt szerepet, mert mint a rendező bevallotta, ezt a színésznő egyik legsikeresebb filmje, a Római vakáció ihlette... Audrey Hepburn nyíltan bevallotta, hogy nem tartozik az intellektuális szerepépítők közé, inkább az AUDREY HEPBURN ösztöneire hallgat, és éppen ezért sohasem játszik el olyan feladatokat, amelyek idegenek tőle. ,, Sohasem vállalnék cinikus hősnőket, mert sohasem voltam cinikus. De miért is lennék, amikor szerencsém volt az életben, és az az érzésem, hogy valóban jó csillagzat alatt születtem. “ Ennek ellenére Audrey Hepburn élete nem volt éppen rózsás. Tízéves korában szülei elváltak, és így került Hollandiába, ahol át kellett élnie a náci megszállás minden szörnyűségét, egyik bátyját deportálták, több hozzátartozóját pedig kivégezték. Audrey Hepbum ekkor mint táncosnő kereste kenyerét, és pénzével támogatta a holland ellenállási mozgalmat. A háború után Angliába utazott, hogy tökéletesítse tánctudását, de az átélt hányattatások annyira legyengítették, hogy hiányzott belőle a fizikai erő. így került egy londoni színház együtteséhez, ahonnan a híres írónő, Colette emelte ki, aki Gigi című darabjához főszereplőt keresett, így jutott a Broadway egyik vezető színházához, huszonkét évesen. A következő évek sikereit a színésznő elsősorban azzal magyarázza, hogy olyan rendezőkkel dolgozhatott együtt, mint Billy Wilder, Villiam Wyler, George Cukor. ,, Semmi álszerénység nincs bennem, de be kell vallanom, hogy mindenképpen nekik köszönhetem, hogy az lettem, aki vagyok. Nem vagyok Laurence Olivier, s nem vagyok különleges tehetség, és csak ezeknek a rendezőknek tulajdoníthatom, hogy megszabadultam a gátlásaimtól, hogy önbizalmam, öntudatom egyáltalán kialakult. Természetesen nekem is megvoltak a magam problémái az életben, de szerencsére a sötét alagút végén mindig ott volt a fény, és ez az, ami számít.“. (n) ÚJ SZÚ 14 1982.11. 5.
