Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1982. január-június (15. évfolyam, 1-25. szám)
1982-02-05 / 5. szám
Voznyeszenyében jártam, az partján. érkezett. Az ezüst hold alacso- J fölött. Itt, Északon, nem volt rá ír régen megkezdődtek a színte- ér éjszakák. A hosszú nappalok sem különböztek a rövid éjsza- éjszaka is ugyanaz az alacsony ; simult bele a félhomályba, mindig nyugtalanságot kelt az ideig tart. Gyér melege gyorsan Dn megtanulja az ember, hogy vallatot megbecsüljön: a szemér- iely tükörré változtatja a csöndes cat. A nap Északon nem süt, csak 'astag üvegen át. Olyan, mintha csak elrejtőzött volna az erdőbe, onnan lehelné még mindig hideg virágzottak a nyírfák. Mezítlábas, ültek a hajókikötő pallóján, és jrgásztak. A nagy fekete úszókon ninden fehérnek látszott. A fiúk le róluk összehunyorított szemüket, c egymástól cigarettát. Igárör is ott horgászott velük, kötőben nem füstölünk! És nem - kiáltotta időnként. Erre néhány űllott a fehér vízbe, sziszegett és irosba, hogy éjjeli szállást keres- i, rossz képű, kövér ember szegöioz tartott valami erdőügyben. És t, mint a boldogtalan gazdasági ,,az útiköltségeket limitálni“, „föl- villásreggelit organizálni“, „túltel- az eredeti tutajozás vonalán...“ írnek a jelenlététől az ég is elfakult burkolatú járdán, a hűvös éjszakai virágzott, tompa fényű lámpák akok mögött. íz kapujában világos szemű kis- ongybabáját ringatta. Megkérdez- szállást náluk. Némán bólintott, scsegő, meredek lépcsőn a tiszta lajú makacsul követett, y öregasszony kötögetett, drótke- äz orrán, a falnak támaszkodva, egy sovány, poros öregember ült tasember kér szállást - mondta /babájával rám mutatott, v fölállt, mélyen meghajolt, tsz - szólt éneklő hangsúllyal, vendég vagy éjszakára. Csak ne vedd hát rossz néven, ha any színvonalon van organizálva rte meg a sörtehajú. írre kinyitotta a szemét: opálosan vakoké; vontatottan mondta: lint te, sem az észtól, sem az okosabb. Aki okos, az tűr. , kivel beszélsz, polgártárs - nor-. ú. - Úgy látszik, még nem ültél att. te haragudj a vándorra - énekelte egasszony - Nincs otthona sze- tjáró öreg, mit kívánhatsz tőle. ölvillanyozta a sörtehajút. Ólmos rre éles lett, aktatáskájával az liadalmasan kiáltotta: in idegen! Meg kell fontolni, kit er a házába. Lehet, hogy a kon- >1 szökött meg, vagy bujkáló szer- gállapítjuk a kilétét. Hogy hívnak? Az öreg elmosolyodott. A kislány kiejtette kezéből babáját, az ajka megremegett.- Mindenüvé - hangzott a nyugodt válasz. - Mindenütt otthon vagyok. A nevem Alekszandr.- Foglalkozásod?- Magvető vagyok és gyűjtő - folytatta az öreg ugyanolyan nyugalommal. - Fiatal koromban gabonát vetettem, és gabonát gyűjtöttem. Mostanában jó szót vetek, és csodálatos szavakat gyűjtök. De írástudatlan vagyok, ezért a fülemmel kell mindent fölfognom, s az emlékezetemben elraktároznom. A sörtehajú zavartan elhallgatott.- írásaid vannak?- Vannak, hogyne volnának, csak nem a te számodra, kedveském. Becsesek az én írásaim.- No, majd kinyomozzuk, kihez szólnak - mondta a sörtehajú, azzal becsapta maga mögött az ajtót, és elrohant. Kis csönd után megszólalt az öreg:- Nyers ember, éretlen. Az ilyen csak arra való, hogy bajt csináljon.- Az őrsre még eljutunk, kedvesem, az őrsön rövidre kell fogni a mondókát, nincs, akinek kiönthetné az ember a szívét. Megértem már a hetedik ikszet, maholnap meghalok egy idegen portán. Meg kell hogy hallgass.- No halljuk - állt rá a polgárőr. - Csak ne zagyváid össze.- összezagyválni? Az ón életem tiszta, nincs benne semmi zavaros. Mi, Fedoszjevek, ősidők óta fuvarosok voltunk meg énekesek. Prohor nagyapám híres énekes volt, a Pszkovtól Novgorodig vezető országúton tönkreénekelte meg tönkresírta a hangját. A hangra vigyázni kell, nem pazarlásra kapta az ember. Nagyapám vigyázott rá, csak - nem eléggé. Megszakadt a hangja... Talán tudod, élt nálunk a pszkovi kormányzóságban egy híres ember, Alekszandr Szergejevics Puskin, a költő. ,, A polgárőr elmosolyodott:- Hogyne tudnám!- Nagyapám őmiatta vesztette el a hangját. az, talán ismered?“ - kérdezi a zsandár. „Énekeltem neki.“ „No, ezután már nem fogsz énekelni neki!“ Az éjszaka kemény volt, dermesztő, a lélegzet is megfagyott az emberben. Nagyapám bekötötte a csengőket, hogy ne csilingeljenek, és fölült a bakra, elindultak. Körös-körül csönd, csak a szántalpak szisszennek, és hallani, ahogy időnként a koporsóhoz verődnek a kardok. Nagyapám nem bírta tovább: túlcsordult a szíve, a könnyek mardos- ták a szemét, teli torokból énekelni kezdett: A végtelen, tágas fehér mezőkön... A zsandár a kardja hüvelyével hátba taszítja, de ö észre sem veszi, énekel tovább. Amikor hazatért, lefeküdt, hallgat: a hangját megölte a nagy hideg. Attól fogva haláláig csak suttogva tudott beszélni.- Azért ám, mert szívből énekelt - szólalt meg komoran a polgárőr.- Mindent szívből kell végezni, kedvesem - folytatta az öreg. - Te meg azzal zaklatsz, ki vagyok, mi vagyok. Énekelek. Ez a mesterségem. Járok az emberek közt, és énekelek. Ahol valamilyen új dalt hallok, megjegyzem. Mert más az, ha csak úgy kiejtesz egy szót, és más, ha ugyanazt elénekeled, mert ez tovább él a szívekben. A dal erejét meg kell őrizni. Az a nép, amelyik nem szeret énekelni, semmit érő nép, nem is tudja igazán, mi az élet. Az iratok miatt pedig ne nyugtalankodj, megmutatom neked az iratomat. Remegő kézzel szürke tokot vett elő, abból pedig egy papirost. *- No olvasd!- Minek olvasnám! - tiltakozott sértődötten a polgárőr. - Semmiféle szüksége nincsen annak, hogy elolvassam. így is tudom, ki vagy. Üldögélj csak, öreg, pihenj. Maga fjedig, polgártárs - fordult a sör- tehajúhoz -, okosabban tenné, ha a kolhoz vendégházában éjszakázna, ott kényetmeseDo. (jyerun*, elkísérem. Elmentek. Én meg elkértem az öregtől az igazolványt, s olvastam: „Ezennel,igazoljuk, hogy Alekszandr Fedoszejev népdalokat és meséket gyújt, ezért nyugdíjat kap a Karéi Köztársaság kormányától. Kérjük a helyi hatóságokat, legyenek mindenben a segítségére.“- Ej, nagy baj ez! - szólalt meg az öreg. - Nincs rosszabb, mint a sivár lélek. Megdermeszti ez az életet, mint a füvet az őszi dér. Teáztunk. A lányok egymást átölelve lementek a tóhoz, a könnyű éjszakai félhomályban fehéren világított egyszerű kartonruhájuk. A sápadt hold leereszkedett a vízre, a kertben pedig, a nyírfalombok között szomorúan pittyegett egy éjszakai madár. A világos szemű kislány kiment az utcára, ismét leült a kapu elé a padra, tovább ringatta rongybabáját. Az ablakból láttam. S egyszer csak odalépett hozzá a borzas polgárőr, egy csomag cukrot meg egy füzér perecet nyomott a kezébe.- Vidd be az öregapónak - mondta, és a feje búbjáig elpirult. - Mondd, hogy ajándék. Én nem érek rá, szolgálatba kell mennem. El is ment sietve. A kislány behozta a kockacukros csomagot meg a perecet. Az öreg nevetni kezdett.- Szeretnék sokáig élni - mondta, s könnyező szemét törölgette. - Kár meghalni, itthagyni az emberek kedvességét, jaaj, de kár! Ahogy elnézem az erdőt, a kristályos vizet, a gyereket meg a füvet - nincs erőm meghalni.- Élj is csak, lelkem - mondta az öregasszony.- A te életed könnyű és egyszerű, éljen is csak az ilyen ember. Másnap elutaztam Voznyeszenyből Vityegrába. Kis hajónk, a Szvir a csatornán haladva a partról behajtó füzeket súrolta. A kisváros elmerült a napsütötte, halovány ködbe, a nyári nap csöndjébe, a messzeségbe, és már alacsony erdők sötét karéjába siklottunk. A bátortalan, fakó északi fények úgy vettek körül bennünket, mint a világos szemű északi gyerekek. 1937 . KARDOSS TILDA fordítása Konsztantyin Pausztovszkij v Az öregasszony begyújtotta a szamovárt. Mentegetőzött, hogy egyetlen szem kockacukor sincs a háznál: elfelejtett venni. A szamovár szemrehányóan duruzsolva kísérte éneklő szavait. A kislány durva szövésű, tiszta abroszt terített az asztalra, az abrosznak rozskenyérillata volt. A nyitott ablakban csillag ragyogott. Nagy és ködös fényű csillag, magányossága furcsán hatott a zöldes égbolton. Az éjszakai teázáson nem lepődtem meg; többször tapasztaltam, hogy Északon sokáig ébren vannak nyáron az emberek. Az ablakból láttam, hogy két lány áll kint a szomszéd ház kapujában. Átkarolták egymást, és a fénytelen tavat nézték. És mint mindig fehér éjszakákon: a lányok arca izgalomtól sápadtnak, szomorúnak, szépnek látszott.- Leningrádi komszomolisták — mondta az öregasszony. - Mindkettőnek százados az apja. Nyáron mindig eljönnek. Az öregember lehunyt szemmel ült, olyan némán, mint aki hallgatózik. Aztán kinyitotta a szemét, sóhajtott, és keserűen szólt:- Ez az én szerencsém! Bocsáss meg nekem, ostobának, bocsáss meg, anyóka, a háborgatásért.- Nehéz léptek alatt reccsent meg a lépcső. Kopogtatás nélkül lépett be a sörtehajú. Mögötte a borzas polgárőr gondterhelt arccal; az, aki a kikötőben horgászott. A sörtehajú az öregre mutatott.- No, apó, gyerünk - szólalt meg a polgárőr ridegen -, nézzük csak a személyidet! Vedd elő az irataidat!- A személyem egyszerű - válaszolt az öreg-, csak elmondani sokáig tart. Ülj le, hallgasd meg.- Csak szaporán! - sürgette a polgárőr. - Nincs időm üldögélni, be kell kísérjelek az őrsre. Először a szvjatogorszki kolostor búcsúján akadtak össze. Nagyapám énekelt. Puskin hallgatta. Aztán elmentek egy kocsmába, és ott ültek késő éjszakáig. Miről beszéltek, miről nem: senki sem tudja, de nagyapám oly jókedvűen jött haza, mintha becsípett volna, holott egyáltalán nem ivott. Később azt mondta nagyanyámnak: „Az ő szavától, az 6 mosolyától részegedtem meg, Nasztyuska - szavainak szépsége különb, mint az én valamennyi dalomé.“ Volt nagyapámnak egy dala, azt nagyon szerette Puskin. Az öreg hallgatott egy darabig, aztán zengő, bánatos hangon énekelni kezdett: A végtelen, tágas fehér mezőkön Hó temette be a könnyeket! A lányok odakint az ablakhoz léptek, egymásba karolva hallgatták. A polgárőr óvatosan a padra ereszkedett.- Bizony - sóhajtott az öreg -, sok idő telt el azóta, nagyapám százéves korában meghalt, és ezt a dalt hagyta gyermekeire, unokáira. De nem erről akarok beszélni. Egyszer télen, éjszaka kopognak az ablakon, megparancsolják nagyapámnak, fogjon be, hivatalos ügyben. Nagyapám kilépett a tornácra, s látja: tele az udvar zsandárral, topognak, csörgetik kardjukat. No, gondolja, megint gályarabokat kell vinnem. De sehol semmiféle letartóztatottak, csak egy fekete koporsó a szánon, kötelekkel lekötözve. Vajon ki az a vértanú, töpreng, akit így visznek a sírba, béklyóstul, kitől fél így a cár még halálában is? Nagyapám' odalépett a koporsóhoz, letörölte kesztyűjével róla a havat, és megkérdezi a zsan- dárt: „Kit viszünk?“ „Puskint - mondja a zsandár megölték Péterváron.“ Nagyapám hátralépett, lekapta sapkáját, és földig hajolt a koporsó előtt. „Mi mítm ifa, hogy lombhajában madárraj csiripelt, iza, oda, ahonnan jöttetek. Rakjatok fészket m elviselni a csiripelésteket. Nem úgy daloltok, e/m susognak, ha langyos szél simogatja őket. zettetett, a nyírfa magányba hullott. kisuppoltam odújaimból. Most már nyugodt d idegen nem veszélyezteti a létemet, gondolta yírfa. tyirtát meglepték a hernyók, bogarak. Hiába i nyírfa, őket nem tudta elűzni, mint a madárrajt. gítség! - kiabált kétségbeesve, hisz pár gallya gben. érlek benneteket, gyertek vissza, segítsetek iptok tőlem újra, fészket építhettek az ágaimon, ttekre lombjaim között, csak mentsetek meg adaraknak, látva a helyzetet, megesett a szívük gmentették az életét. Azóta békében élnek SZENK SÁNDOR Két kisfiú ténfereg céltalanul a lakótelep kihalt utcáin. Nem tudnak mit kezdeni unalmas délutánjukkal.- Autóbusz! - élénkül fel a nyurgább, és futásnak ered a megálló felé.- Üres - szól utána a zömök morcosán.- Legalább ez a ronda szél ne fújna! - ballag vissza kedvesze- getten.- Ilyenkor a legjobb a moziban. Ülni a fincsi melegben, és bámulni egy klassz kis filmet - csettint a zömök vágyakozva.- Az ám! - dörzsöli egymáshoz a hüvelyk- és a mutatóujját a barátja jelezve, hogy ahhoz pénz is kellene.- Nem kérhetnél a tesidtöl?- tekint kérdőn a zomo* a nyurgára.- Haza sem szagolhatok, ha nálunk van a nője, és anyuék nincsenek otthon - legyint a nyurga reménytelenül.- Nyugi, apafej - lendül neki a zömök vigyorogva, s meg sem áll a toronyépület bejáratáig. Szinte lehallatszik a riasztó csöngetés. A nyurga ijedten húzódik az egyik szélvédett sarok mögé. Ott várja a további fejleményeket. S jön is a zömök nemsokára: kezében egy ropogós tízest lobogtatva.- Én meg azt hittem, kirúg- mosolyodik el a nyurga megkönnyebbülten.- Még örült is, hogy ilyen olcsón lerázott minket teljes két órára. Hiába, nagy dolog a lélek nyugalma. Török Elemér Alkonyat két változatra 1. Piros ló rózsa a nap a hegytetőn, megáll, búcsút Int mint vándor elmenőn. 2. Telet nyargal a szél a komorló tájon, gyémántló jégcsapok csillognak a fákon. Bajszomra bogár szállt le szelíden, leülük én Is, amíg megpihen. Végtelenre nő a behavazott távol, alkonyodlk s körül galagonya lángol. Nézem a hűvös, sötétlő eget, a csillagokban a szivem remeg. Úsznak félém az árnyak nesztelen, ezüstpánt a holdsugár fejemen. Hol arartyhegedún játszottak a tücskök, most csend van, gyárkémény pipálja a füstöt. A homályló bokrok szundító kisbikák, álmukra bojtárnyi jegyenyefa vigyáz.
