Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1982. január-június (15. évfolyam, 1-25. szám)
1982-02-05 / 5. szám
E gy párás, vihart jósló őszi reggelen a transzandesi vasútvonal portillói munkatáborának felügyelője magához hivatta az egyik peónt, Rogelio Gallardót, hogy közölje vele:- Telefonáltak Los Andesból. Kórházban fekszik az anyád. Látni akar. Azt üzeni, menj mielőbb, ha lehet, az első holnapi vonattal. Rogelio némán fogadta a hírt, de arcán belső feszültségről árulkodó türelmetlenség tükröződött, s bár a felügyelő előtt igyekezett uralkodni magán, hogy nyu- godtnak lássék, ajka mégis megvonaglott és sötét tekintetéből csak úgy sugárzott a tanácstalanság.- Igen, lemegyek az első vonattal. Dühöngő szélvész tört elő hirtelen a hegyhajlat mögül, hógomolyokat sodorva magával csakhamar betemette az imént megtisztított síneket és féktelen erővel csapott a bosszús pályamunkások arcába. A tengerészzubbonyba és viaszosvászon köpenybe öltözött pályamunkások a felügyelő rekedt hangjának ösztönzésére - akinek még a vihart is sikerülj túlharsognia - siettek szerszámaikért és széles lendülettel döfték lapátjaikat a hótorlaszok meddő belsejébe. Rogelio indulatosan hányta a havat. Legszívesebben félrelökte volna a lapátot és futott volna a vasúti sínek mentén, amíg csak Los Andesba nem ér, hogy minél előbb az anyjánál lehessen. Csakhogy meg kell várnia az éjszakai marhaszállító vonatot. Igaz, hogy azon tilos a személyszállítás, de megpróbál valamiképpen feljutni rá. Ha sikerül, reggelre már az anyjánál lehet. Rogelio aznap este már nem is ment be a szálláshelyére, hanem egy gyapjútakaróba burkolózve lekuporodott a küszöbre és cigarettával a hidegtől megké- kült ajkai között, várta a marhaszállító tehervonatot. Az Andokban nem menetrend szerint megszabott időben közlekednek a vonatok. Minden a körülményektől függ. Elég, ha elakad a síneken egy vasúti targonca, vagy felforrósodik a túlterhelt kocsik tengelye, egyszóval, bármi adódik elő, órák hosszat vesztegelnek a vonatok a nyílt pályán. Csendes, derült andesi éjszaka szállt le a tájra. Az égbolt mérhetetlen kupolájának szénfekete hátterén felszikráztak a csillagok. A távolból idelátszott az Inkák Lagúnája, amely mintha a föld fénylő szeme lett volna, amint megcsillant a hófödte csúcsok közt gomolygó sötét felhőfoszlányok közül ki-kibukkanó újhold ezüstös fényében. Nagyon hideg vglt. Rogeliónak keze, lába elgémberedett, szeméből folyt a könny, arcizmai megmerevedtek. Maga elé képzelte édesanyja kiszáradt alakját, ősz hajkoronáját és szívét elöntötte a fiúi szeretet torokszorító fájdalma. Vágyott utána, szerette volna átölelni a nyakát, megcsókolni, mint régen, amikor még az anyaöl oltalmát kereső kis állat volt csupán. Rajta kívül nem volt senkije ezen a világon, ő jelentette számára az emberi kapcsolatot, a jó szót proletársorsának nyomorúságában. Türelmetlen volt, mert múlt az idő, a vonat pedig sehol. Éjfél is elmúlhatott már. A szeme majd leragadt az álmosságtól, pedig az éjszaka hidege egyre elviselhetetlenebb lett. S ekkor hirtelen felhangzott a távolból a tehervonat jellegzetes zihálása, amint közeledett az éjszaka árnyait oszlatva maga előtt. Nehézkes fújtatását a kazánból kiszüremlő gőz éles füttye kísérte. Csigalassúsággal közeledett, két elektromos szemét mélyen belefúrva az éjszakába, olyan volt, mint valami síneken járó eleven szörnyeteg. S amikor végre megérkezett, a mozdony még álltában is tovább zihált, mint az agyonhajszolt állat. A gépész, fülére húzott szőrmesapkával a fején kinézett a mozdony ablakán és megkérdezte, milyen állapotban vannak a vágányok, majd az eget nézte fürkészőn, mint aki megszokta, hogy a saját érzékeire van utalva a hegyek közt várható időjárás előrejelzése terén. A vagonokban argentin szarvasmarha ácsorgott, kimerültén a hosszú utazástól, nagy, csodálkozó szemek bámultak ki a réseken. A fékezés okozta heves lökést követően dobogás hallatszott odabentről, a rémült állatok ki akartak tömi börtönükből, nekiveselkedtek a vastag deszkafa- l^jrnak. Az andesi éjszaka csendjébe hátborzongató, elnyújtott bögés hasított bele, amely elömlött a környező lejtőkön és völgyeken, majd a távolban elhalt valahol. Szinte emberi volt ez a fájdalmas panasz, s mintha csak riasztójelzés lett volna, egyszeriben a szerelvény egész hosszában elbődültek az állatok, hangjukból félelem és kétségbeesés áradt az ember süket érzéketlenségével szemben, A megsebzett éjszaka felriadt álmából, e gyászos szimfónia akkordjai pedig lassan elcsendesedtek. A vagonok belsejéből már csak megszelídült dobogás hallatszott, és az argentin pampáktól megtett végtelenül hosszú út sebesültjeinek fojtott nyögései. Rogelio az utolsó vasúti kocsi felé szalad, amelynek őrbódéjában ráakadt a marhaszállitó vonat kísérőjére, amint a segédjével beszélgetett. Reszketett a hidegtől és az izgalomtól, amikor segítséget kórt tőlük. Még ma éjjel Los Andesba szeretne jutni a beteg anyjához, aki talán már a halálos ágyán fekszik a kórházban. Meg is halhatott azóta. Legalább látni akarja, mielőtt a koporsóba teszik. Hiszen nem akarja ő ingyen, megfizet a szállításért, annyit ad, amennyit kérnek. De a vonatkísérőt nem hatották meg Rogelio szavai. Összevont szemöldökkel hallgatta végig a kérést és ingerülten utasította el:- Nem, barátocskám, szó sem lehet róla. Épp nemrégiben gyűlt meg a bajom ilyesmi miatt. Elvittem valakit Los Andesba, akiről később kiderült, hogy Caraco- lesban megölt egy embert. Különben sem tehetném, mert szigorúan tiltják az előírások. Ha téged felveszlek, a többieket sem tudom lerázni majd, mindenki velünk akar furikázni. Holnap jön egy személyvonat, menj azzal.- Igen, ám, de a személy csak estére ér Los Andesba, és akkor már késő lehet.- Akkor sem. Értsd meg, hogy semmit sem tehetek érted. Isten veled! Jó éjszakát. A fiatalember látszólag sorsába törődve ballagott vissza az állomás felé, de reszketett a dühtől és átkozta magában a hajthatatlan vonatkísérőt.- A gazember, engem nem mer fölvenni, de fogadni mernék, hogy az őrbódéja csempészáruval van tele. Azért nem visz ej. Elhatározta, hogy minden áron felkerül a vonatra. Óvatos pillantásokkal vizsgálta végig a vagonokat, amelyek mellett elhaladt, nem talál-e olyat, amelyikben biztonságosan utazhat, annak veszélye nélkül, hogy az állatok összetapossák. A vagonok azonban tömve voltak. Reményét vesztve átkozta a sorsát, de ekkor hirtelen észrevette, hogy az egyik kocsiban van még valamennyi szabad hely. Habozás nélkül kihúzta a bejáratot elreteszelő vas éket és kinyitotta a vasúti kocsi ajtaját. Közben állandóan résen volt, hogy tetten ne érjék. Amikor becsússzam a félig nyitott ajtón, rúgásokkal kellett visszaszorítania a kitörni készülő állatokat. A vagon belső fala mentén igyekezett eljutni a legbiztonságosabb sarokba, közben meg-megcsúszott a friss trágyától és búzlő vizelettócsáktól síkos padlón. A sarokban aztán mozdulatlanná merevedve várakozott, szíve hevesen dobogott a türelmetlenségtől. A vonat végre elindult, és zörögve- zakatolva rohant lefelé a lejtős terepen a lehető legnagyobb sebességgel. Az állatok dülöngéltek, mert egyre bizonytalanabbul álltak a lábukon. Rekedt bődü- lés ékelődött bele időnként az éjszaka alagútjába. A vonat néha megállt, és Rogelio nem tudta, miért.- Mikor érünk vajon Los Andesba? - tanakodott magában, s mindjárt felelt is a saját kérdésére: - Hajnali három előtt biztosan nem. - Megkapaszkodott a reményben, hogy élve látja viszont az anyját, magához ölelheti meggyötört testét. Az álom, ez az alattomos ellenség ott lappangott a bensejében; elernyesztette az izmait, meglopta az erejét, gyengeséggel árasztotta el egész testét. Rogelio tudta, hogy a csordányi szarvasmarhával körülvéve nem szabad elaludnia. Egyébként is vastag rétegben borította a padlót a híg trágya. Rágyújtott egy cigarettára, s a csillaghoz hasonló libegő lángocska néma és megértő társa lett egy pillanatra a vagon sötétjében. A gyufaláng fényénél egyszeriben észrevette a bikát, amelyik ott állt előtte és egyenesen rámeresztette fájdalmas tekintetét. A vagon ingadozása egyre hevesebb lett, és az erős lökések megértették Rogelióval, hogy a legveszélyesebb pályaszakaszhoz értek, amelyik tele volt éles kanyarokkal. Az állatok tántorogtak, meg-megcsúsztak a lucskos padlaton, szétvetett lábakkal igyekeztek lecövekel- ni, hogy állva maradjanak. S mivel ez a vagon nem volt annyira zsúfolt, mint a többi, támaszték híján hol egyik, hol másik terült el a padlón. Tehetetlenségűkben kis híján eltaposták a fiatalembert is, aki a torreádor kényszerű szerepében komikus ügyetlenséggel igyekezett kitérni előlük. Hajnal felé még hidegebb lett. Az á- lom, mint valami baljós madár, ott lebegett himbálódzó teste felett vészjósló szárnyalással. Az erőfeszítéstől halálosan kimerülve, és meggémberedve a hidegtől, már sajnálni kezdte, hogy egyáltalán elindult. Várhatott volna holnapig. Talán nem is annyira súlyos az édesanyja állapota, mint gondolta. Nem kellett volna így sietnie. Aztán egy pillanatra elbóbiskolt és a vonat egy hirtelen rándulása az állatok felé lódította. Egy szarv fúródott mélyen a testébe, valahol a gyomra tájékén. Sikoltani akart, de a nyitott szájából, mint egy csapból, hang helyett sűrű, meleg vér bugyborékolt elő. Fényes őszi reggel volt, mire a marhaszállító vonat befutott a Los Andes-i állomásra, ahol egy csapat marcona rakodó- munkás várta a szállítmányt. Siettek. Minél előbb ki kellett üríteni a kocsikat. Ez volt a parancs. Úgy ütötték-verték az állatokat, mintha rajtuk akartak volna bosszút állni sorsuk minden nyomorúságáért. Az egyik vékonydongájú sötét bőrű alak, aki felhajtott karimájú kis kalapot viselt, amilyet Mendoza tartományban hordanak a férfiak, szögvégű botjával beleszúrt egy ökör szemébe, mert az esetlen állat nem tudott elég fürgén kijutni a vagonból. A fájdalomtól őrjöngő állatt ugrásainak ütemére a kifolyt szem úgy himbálódzott, mint egy véres inga. Odébb egy földön fekvő ökröt csépelt valaki leplezetlen szadista gyönyörűséggel.- Mit csinálsz, te állat! Tudod, hogy Santiagóban kevesebbet fizetnek a sérült marháért! A fejét üsd, te ostoba, ott nem marad nyoma! A munkás most az ökör fejének esett neki a vastag doronggal. A szerencsétlen állat, hogy elkerülje a kegyetlen ütéseket, minden erejét megfeszítve megpróbált felállni, de lábai remegtek a gyengeségtől, s nyitott pofájából véres nyál csurgóit. Kínzója bosszúsan nézte egydarabig, aztán így szólt:- Persze hogy nem tud felállni, hiszen törött a lába. Az egyik peón lámpással bevilágított a kiürült vagonba. A padlón egy felismer- hetetlen tárgyat látott heverni. Hirtelen azt hittp, valamelyik tehén ellett meg az úton. De nem borjú volt, hanem ember. Csakhogy a véres hús- és rongycsomót lehetetlen volt azonosítani Rogelio Gal- lardóval, a transzandesi vasút napszámosával. MIKOLA ANIKÓ fordítása E gyik ni Onyec A hajó éjfi nyan csüngő' nagy szüksét len ragyogás szinte ssmm káktól: nappí növésű erős Az északi emberben. R kiapadhat. É minden langy mes napfény vizű, csillogó világít, mint t a tél nem elvi a tó fenekére hóillatát. A kertekbe kese hajú ki eperlán-lazac kívül körös-ki nem vették v és suttogva k Egy szeplí - Nocsak, garázdálkodu mahorkapará kialudt. Elindultam sek. Egy sörti dött a nyomo A Kovzsafi ilyeneket mo emberek szol vételt csináln jesíteni a nor Ennek az t unalmában. Ballagtunk kertekben fa< égtek a nyitói Egy geren lány ült a pad tem, kaphatn és fölvezetett szobába. A s Az asztaln; retes szemüv lehunyt szem mellette.- Nagyany a kislány, és i Az öregass - Itt mara - Szí'^en I szűkén vagyi a földre ágya:- Szóval a az életük - je Az öregem fehér volt, mir - Az olyai alvástól nem- Gondold i dűlt föl a sört a milícián! Az öreg hal - Ó, bátyus panaszosan a génynek, orsz Ez valóság- pillantása eg) asztalra csapc - Ahá, biz enged be az - centrációs táb zetes. Rögtön Hová való vac MÁZIK 1ST A A nyírfa mt- Menjeteí máshol, nem ahogy az ón fi A madárraj Na, ezekel vagyok, mert: megelégedve Rövidesen erőszakoskod- Segítség! maradt csak é X-- M adarak rajtam. Otthor dalolhattok kt a férgektől. -1 a nyírfán, s egymással. •k Mai chilei prózaíró Marian Minaroviő illusztrációja
