Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1982. január-június (15. évfolyam, 1-25. szám)
1982-01-08 / 1. szám
1. Hosszú csengetés.- „Ki a fene lehet?" - gondolta Asztalost felállt a fotelból, ahol saját regényéi olvasgatta, kivonult az előszobába, ajtói nyitott.- Hát megjöttem, arany komám! - mondta Soós Laci, úgy állt a W. utcai lakás ajtajában, mintha egy másik világból érkezett volna (hiszen onnan is érkezett, a Kiskunságból) fején kalap, arca kerek-piros, barna öltönyt, fehér inget viselt. A tekintete fürge, kutató, akárcsak Asztalosié volt abban az időben, amikor a tanyavilágban tekergett és kénytelen volt tudomásul venni, hogy a földművesek úgy bámulnak szakállas arcába, mintha egy idegen bolygóról érkezett lényt látnának. De aztán megszerették, majd rájöttek, hogy Asztalosi se nem gyilkos, se nem őrült, csak egy furcsa „városi“ ember, az erdész vendége, aki nem kíméli sem önmagát, sem a Wartburgját, vad száguldásokat rendez a dű- lóútakon, és dönti magába a zugpálinkát. Viszont akkora szíve van, mint egy ökörnek, mindenki belefér, kezdve a vastagnyakú tanyasi legényektől a magányos gazdákon át egészen a fehérmájú boltos- néig: szívesen fuvarozza orvoshoz a beteg vénasszonyokat, karikára lövi a nyu- lakat a mezőőr puskájával, szőrén is megüli a lovat (ámbár Lenkének, a resz- keteg tanyasi kancának komoly gondot okozott, hogy vágtába kapjon a kilen*/en- kilós Asztalosi alatt), szóval a tanyasiak becsülték A-t, szerették is a maguk csendes módján, csak azt nem értették, mi az a furcsa, riasztó fény, ami néha megjelenik Asztalosi szemében (nem tudták, nem is tudhatták, hogy Asztalosi fejében máglyatűz ég, pattogva lobognak a tuskók, amelyeket az elmúlt évek raktak egymásra, a megaláztatások, sikertelenségek, csibészek pofonjai, lotyók hazu- dozása, idegorvosok nagyképű fecsegése. - Aztán lehúzott egy pohár piros bort, a szeme eltompult, maga elé meredt, vagy görbe kisujját nézegette, amelyet részeg taxisok törtek el, még valamikor a tavalyi bunyók idején). Egyik este a következő történt: Berci, az erdész, öt liter pálinkával érkezett haza (Szücséktől kapta, hálából azért, hogy nem vett tudomást Szűcs gazda akciójáról, amely tíz-egynéhány ültetett akác kivágásából és ellopásából állott.) Asztalosi örömmel fogadta a demizsont, kiültek az erdészház elé, ittak, énekeltek, trágár emlékeket idéztek abból az időből, amikor Berci még városi vagány volt, a szegedi nők kedvence, a Jégkunyhó presszó törzsvendége; itt ismerkedett meg Asztalosival, a jópofa egyetemistával. Mindketten húszévesek voltak, és úgy gondolták, hogy az élet örömünnep, szép nők tánca, barátok felvonulása, kalandok dús sorozata. Nem, nem hitték volna el senkinek, hogy Asztalosiból író lesz, komor, magánakvaló ember, és Berci részeges erdészként végzi, aki rendszeresen üzletel a borókabogyóval. ... Már sötétedett, amikor megérkezett Soós Laci motoron, de fedetlen fejjel (a tanyavjlágban nem divat a bukósisak: a körzeti rendőr csak akkor jelenik meg a dűlöutakon, ha hívják, vagy még akkor se).- Jókor jöttél, -koma - mondja Berci, meglengette a pálinkás demizsont.- Jó estét kívánok - köszönt komolyan Laci az ismeretlen, szakállas embernek. Hármasban töltötték el az estét. Egy idő után Berci már csak énekhangokat tudott kiadni, Asztalosi józannak érezte magát, Lacival beszélgetett.- Az én életemből, arany komám, két regényt is megírhatnál - mondta Laci, amikor megtudta, hogy Asztalosi író. Elmesélte az életét. Hat elemit és szőlészeti iskolát végzett, két évig határőr volt, közben megsebesült a karján (fel is gyűrte az ingét, megmutatta Asztalosinak, a pisztolygolyó nyomát), leszerelése után megnősült, vett egy öregy tanyát, odaköltöztek, gazdálkodtak. Aztán egy napon az asszony eltűnt; még levelet sem hagyott (igaz, csak a nevét tudta leírni); Laci jó fél év múltán tudta meg, hogy a felesége Izsákon él, vadházasságban a volt szeretőjével.- Sebaj, komám, megvagyok én egymagám is - mondta Laci, karjára fektette a demizsont. - Van egy csajom Bócsán, most is oda mentem volna, de így már - nézett a demizsonra - eltévednék, az egyszer biztos.- Gyere, elviszlek - mondta Asztalosi (hiszen Berci már úgyis horkol a nádszékben ülve). Beültek a kocsiba, elvágtattak Bócsá- ra. A „csaj“ háza sötét volt, kihalt, hiába rugdalta a kaput Laci, semmi mozgás odabent.- Átvertek - mondta Asztalosi.- Ez már csak ilyen - dünnyögte Laci. Beültek a kocsiba.- Most merre? - kérdezte Asztalosi.- Nem tudom, arany komám - mondta Laci. Asztalosi hamarosan visszatért a fővárosba; épségben hazavitte a kocsiját is, önmagát is. A Kiskunság színes emlékké zsugorodott, s Asztalosi hiába mesélte ismerőseinek, hogy újszülött őzgidát talált Berci háza közelében, senki nem hitt neki. (Egyébként sem ismerték; lusta és tudatlan embernek tartották, hiszen Asztalosi soha nem beszélt önmagáról, se diplomájáról, se jelenéről, hanem csendesen üldögélt az írópalánták körében és hallgatta a fecsegésüket, amelyből belvárosi rüfke-kalandok, házibuli-történetek, puhány művészpofozkodások szaga büzlött. Aztán hazaballagott, bevette az altatóját (nehogy tengeri szörnyekkel álmodjék az éjszaka), s aludt reggelig. Nem volt senki és semmi, ami felébressze.) ' 2. És egy őszi napon...- Hát megjöttem, arany komám! - mondta Soós Laci a W. utcai lakás ajtajában. Asztalosi megölelte, a szobába tessékelte. Laci óvatosan ereszkedett le a fotelba, még maga mögé is nézett.- Hogy találtál ide? - kérdezte Asztalosi.- Ezzel-e - mutatta Laci az apró cetlit, amelyen Asztalosi betűivel állott a W. utcai kégli címe. „öregszem“ - gondolta Asztalosi. - Nem emlékszem, hogy megadtam volna neki a címemet.“- Hát mi újság odalent? - kérdezte.- Semmi, arany komám. Berci üdvözletét küldi. Asztalosi felállt, konyakosüveget vett elő a szekrényből.- Az mi? - kérdezte Laci.- Konyak.- Pálinkád nincs?- Nincs. Laci lenyelte a konyakot, aztán elmondta, hogy azért jött Pestre, mert új meghajtóláncot akar venni a motorjához, Kecskeméten nem kapható.- Hát hallod, nem laknék itt semmi pénzért - mondta. - Zaj van, füst van, meg az a sok ember... Leereszkedtek az utcára, megvették a láncot, aztán visszamentek Asztalosihoz, s a délután úgy folytatódott, mintha Berci házában volnának. Vagyis ittak. Mire megérkezett az este, Asztalosinak mozdulhatnékja támadt, és azt javasolta, menjenek el a klubba, ahol ifjú írók és művészjelöltek szoktak találkozni.- Tőlem... - dünnyögte Laci. - Elég rendesen fel vagyok öltözve. A klub már megtelt, mire megérkeztek: csak Asztalosi igazolványainak volt köszönhető, "'hogy beengedték őket. Leereszkedtek az alagsori étterembe. Üres asztal nem volt. Szerencsére Asztalosi ismerőst fedezett fel a sarokban: Perjést, a költőt. Egyedül ült, és ivott.- Megengeded, Ferikém? - állt az asztalhoz Asztalosi.- Megtisztelsz, öreg fiú. Letepeledtek. Asztalosi konyakot rendelt, Laci bort (pontosabban: fröccsöt, de a kopasz pincér közölte, hogy „szóda nyista“. - Hát akkor tisztán - dörmögte Laci és komoran hallgatta a feje felett dübörgő diszkózenét).- Hogy vagy? - fordult Perjéshez Asztalosi.- A mindenséggel mérem magam, apukám - mondta a költő. Hirtelen vidám ordítás hallatszott Asztalosi háta mögött. - Helló, pipikém! - süvöltött Koncz, az írójelölt. - Ideülhetünk?- Hárman voltak: Koncz karjába egy ijedt, egérarcú nő kapaszkodott, s mögöttük nem más állt, mint Bencze, az egykori bűnöző, aki újabban az irodalmi klubokban dagonyázott (befogadták, mert erős volt és gátlástalan, ugyanakkor rendszeresen feloldotta az elhanyagolt költönők női magányát.)- Foglaljatok helyet - mondta Perjés udvariasan (ő is félt Benczétöl). Laci lomhán vizsgálgatta a furcsa külsejű vendéget. Koncz vállig érő, fürtös haja, lepcses szája, pattanásos bőre, a nő hupikékre festett szemealja, Bencze törött orra, szőrös pofája, gőgös tekintete - mindez olyasmi volt, ami ritkán látható a Kiskunságban. Ivott is zavarában, alig vette le a poharat a szájáról.- Hát ez a paraszt kicsoda? - szólalt meg Bencze Lacit figyelve (úgy gondolta, itt az ideje elkezdeni a kötözködést, hiszen ez az, amiért érdekesnek tartják öt).- A barátom - mondta Asztalosi.- Aztán tudod-e, haver, melyik út vezet Budára? - folytatta Bencze Laci piszkálá- sát, Koncz és a nőci szolgálatkészen vigyorogtak.- Hagyd békén - szólalt meg Asztalosi.- Igyál inkább - mondta halkan Laci, Bencze sötét arcába nézve.- Ide figyelj, te bunkó, ne itass engem, mert kiváglak innen! - ordított Bencze. Konczék riadt tisztelettel figyelték Ben- czét. Laci felállt.- Ittas vagy te, komám - mondta. Bencze felkapta a poharát, a bort Laci arcába löttyintette. Asztalosi felpattant, de feleslegesen: Laci hirtelen átnyúlt az asztal felett, Bencze hajába markolt, felállította a székről, aztán akkora frászt kevert le neki, hogy Bencze a szomszédos asztaltársaság karjaiba zuhant, és ott is maradt. Zűrzavar, lárma, fenyegetően felsorakozó klubtagok.- Menjünk innen - mondta Laci. Kifelé indultak. Bencze még csak most ébredezett a szomszéd asztalnál. 3. Épségben kiértek az utcára. Hűvös, szeles éjszaka volt.- Elutazom, arany komám - mondta Laci, komoran állt a járdán, bal kezében a csomag, a jobban a kalapja.- Most? Mindjárt éjfél - mondta Asztalosi.- Tizenkettő húszkor van egy vonat. „Vele kellene menni“, gondolta Asztalosi. „Legalább egy kis időre, amíg levegőt veszek. Berci bármikor befogad, délelőtt írnék, délután tekeregnek, sorra látogatnám a közeli tanyákat, csendes és őszinte mondatokat hallgatnék, és mindenkinek felajánlanám, hogy segítek szüretelni, hiszen ősz van, szeptember utója...“ Szabad taxi érkezett a Körút felől. Asztalosi leintette.- Hát szervusz, Lacikám - mondta. Kezet fogtak.- Aztán gyere, ha akarsz - mondta Laci. - Nemsokára szüretelünk. Beült a taxiba. A kocsi elindult, Asztalosi egy ideig nézett utána, aztán visszament a klubba.- Hol van? - hörgött a felépült Bencze.- Elutazott - mondta Asztalosi. - Ne félj, nem jön közénk többet. Leült, intett a pincérnek. Luzsicza Árpád illusztrációja
