Új Szó, 1982. december (35. évfolyam, 285-310. szám)
1982-12-30 / 309. szám, csütörtök
A Nap tudós segítőtársai Látogatás az Örmény Szőlészeti, Borászati és Gyümölcstermesztési Tudományos Kutatóintézetben Az Örmény Szovjet Szocialista Köztársaság a Szovjetunió egyik legiparosodottabb köztársasága: a nemzeti termék háromnegyed része az iparból származik. Az ipar számos termékét exportálják nemcsak a testvéri szövetségi köztársaságokba, hanem külföldre is. Örményország azonban legalább akkora, ha nem nagyobb hírnévre tett szert kitűnő borai, konyakjai, ízes gyümölcsei által, mint magas színvonalú ipari termékei révén. A szőlő- és gyümölcstermesztés ezen a vidéken háromezer éves múlttal rendelkezik, de valóban jelentőssé, számottevő gazdasági ágazattá csak a szovjethatalom éveiben vált. 1913-ban alig több, mint 9000 hektáron termesztettek szőlőt és csak 59 000 tonna volt a megtermett mennyiség. Ma az ültetvények 35 000 hektáron terülnek el, s az elmúlt tíz évben átlagosan 200-230 ezer tonna szőlőt szüreteltek. Röviddel a szovjet köztársaság megalakulása után az örmény szakemberek hozzáláttak a nagyüzemi mezőgazdasági termelés alapjainak megteremtéséhez. Ez a cél azonban megvalósíthatatlan- nak bizonyult a legújabb tudományos eredmények felhasználása nélkül. Ez az igény hívta életre 1927 januárjában az évelő kultúrákkal foglalkozó tudományos állomást, amelynek bázisán 1956- ban létrejött az örmény Szőlészeti, Borászati és Gyümölcstermesztési Tudományos Kutatóintézet. A kutatóintézet Jereván közelében, az ecsmiadzini járás Merca- van községében székel. Ez nem véletlen, hiszen ez a vidék az örmény szőlőtermesztés központja, itt, az Ararát fennsíkon van a szőlőültetvények kétharmada. A titok nyitja A fővárosból Mercavanba - stílusosan - gyümölcsösök, szőlők között visz az út. Még egy laikus is észreveszi, hogy ezeket gondos, hozzáértő emberek művelik: a talaj A kutatóintézet szőlőfajtájából és az itt kidolgozott eljárással készülő Tigrani bor gazdag éremgyűjteményében csehszlovák is van. sima mint az asztal lapja, a sorok nyílegyenesek, gyomnak nyoma sincsen. Egyvalamit azonban nem értettem: mire szolgálnak az új ültetvények szélén összehordott jókora szikladarabok? Mercavanban a kutatóintézetben erre is választ kaptam, de elsősorban arra, ami legjobban izgatott: mitől olyan csodálatosan jóízűek, zamatosak az örmény gyümölcsök és szőlők?- Ha például egy és ugyanazt a szőlőfajtát különböző helyen termesztik, természetesen más és más lesz az íze - mondja Viktoria Mikaeljan, a kutatóintézet tudományos fömunkatársa. - Az örmény szóló s így a belőle készült borok és konyakok titka is szerintünk a napsütésben rejlik. Itt nálunk rendkívül intenzív a napsütés, erős az ibolyántúli sugárzás. Ennek következtében a szóló cukor- tartalma eléri a 32-35 százalékot is, így boraink édesek és viszonylag erősek: szesztartalmuk 25-28 százalék. így a mi szőlőnkből ellítása mindenütt továbbra is kézi erővel folyik, mivel a gépek kárt tennének a venyigékben. Ebben a munkafolyamatban semmi sem helyettesítheti a hozzáértő, érzékeny emberi kezeket. A kutatóintézetben kikísérletezett egyes szőlőfajták hektáronként 50-66 métermázsát is teremnek, s hogy valóban kitűnőek, azt az is bizonyítja, hogy már tizenegy arany Az intézet házi bormúzeumában a köztársaság különböző területeiről származó borok mellett a borászattal összefüggő archeológiái leleteket is őriznek. sősorban desszert borok készülnek és kitűnő minőségű borpárlat, amely - ezt minden túlzás nélkül állíthatom - világhírű konyakjaink alapja. Vagyis nekünk itt, a kutató- intézetben nincs is más dolgunk, csak egy kicsit segíteni a Napnak. Mint a további beszélgetés során kiderült, ez az „egy kis segítség“ valójában verejtékes fizikai munkából és sokszor évekig tartó kutatómunka eredményeiből tevődik össze. A szőlő és a gyümölcsösök telepítésénél is a kezdet a legnehezebb. Először is a talajt meg kell tisztítani a kőtömböktől, közel egy méter mélységig. Ezt a munkát speciális kószedő ekékkel végzik több szakaszban: a felszíni sziklák eltávolítása után a gépek mind mélyebbre és mélyebbre hatolnak. Ezután a kövektől megszabadított földet ele- gyenítik és - kezdődhet a telepítés. Ebben a szakaszban már főszerephez jut a mercavani kutatóintézet, habár az új telepítések helyének kijelölésében is az övé a döntő szó. A hegyek lejtőin a munka még bonyolultabb, mivel itt a felszabadított termőföldet meg kell óvni attól, hogy lemossa a víz, lefújja a szél. A lejtőkön teraszos telepítés folyik, ami gyakorlatilag teljesen kizárja a szőlők és gyümölcsösök későbbi gépesített művelését. A jó termés alapja A intézetben 164 tudományos dolgozó tevékenykedik, köztük két akadémikus, a mezőgazdasági tudományok 13 doktora és 56 kandidátusa. A kutatómunkát tíz korszerűen felszerelt laboratóriumban és hét kísérleti bázison folytatják. A kísérleti bázisok átlagosan 950 méterre fekszenek a tengerszint felett épp úgy, mint a köztársaság szőlőinek és gyümölcsöseinek többsége. (Örményország területének 90 százaléka 1000 méterre fekszik a tengerszint felett, az átlagos magasság pedig 1800 méter!) A szőlészeti és gyümölcstermesztési kutatóintézet fő feladata elsősorban a megfelelő fajták kiválasztása az új telepítésekhez, ötvenöt éves tevékenysége alatt munkatársai 55 asztali és technikai szőlőfajtát hoztak létre. Ezek közül nyolc korai, négy pedig mag nélküli, amelyekből mazsolát készítenek. Három fajta fagyálló, a 27-30 fokos fagyok sem tesznek bennük kárt, ami rendkívül értékes tulajdonság, ha figyelembe vesszük, hogy Örményországban - a Grúziával határos területeket kivéve - télre 20-30 centiméter vastagságú földréteggel takarják be a szőlőket, hogy megvédjék a fagyoktól. A szőlők gépesített betakarását már megoldották, de ez csak a sík területeken alkalmazható. Viszont tavasszal a földréteg eltávoés tizenkét ezüstérmet gyűjtöttek az ezekből a fajtákból készült borok a nemzetközi kiállításokon. Az örmény konyakok 57 érmet kaptak, s ezek több mint fele - arany. A borok és konyakok mögött az asztali szőlők sem maradnak el éremgyűjteményükkel. Mosolygó alma és csengő barack A meséből ismert szóló szóló, mosolygó alma és csengő barack akár itt is teremhetett volna. Annál is inkább, hogy az utóbbi, a barack - ha nem is a csengő - itt ősidők óta honos, amit latin neve is tükröz: armeniaca. Örményországban nagyon sokfajta gyümölcsöt termesztenek: kajszi* és őszibarackot, almát, körtét, meggyet - folytathatnánk a felsorolást egészen a manduláig és a gránátalmáig. A mercavani kutatóintézet érdeme, hogy nemcsak bőven termő, jóízű gyümölcsfajtákat hoztak itt létre, hanem az is, hogy ezek közül több jól bírja a fagyot és a szárazságot. A köztársaság mezőgazdaságának ugyanis a sovány, sziklás talajok, viszonylag erős, gyakran kései fagyok mellett a csapadékhiány okozza a legtöbb gondot. A köztársaságban 420 ezer hektár a mezőgazdaságilag hasznosított terület, s ebből több mint 250 ezer hektárt öntöznek. A kutatóintézet munkatársainak vezetésével 1945 óta 3000 gyümölcsöst telepítettek, amelyek többségében saját fajtákat termesztenek. A külföldről, vagy a Szovjetunió más területeiről behozott fajtákat is ők honosítják meg. Jó munkájuk bizonyítéka, hogy az 5-6 éves almáskertek hektáronként 100-150 métermázsát teremnek, őszibarackból 150-200 métermázsát szüretelnek. A tudósok tevékenysége a talajok feltérképezésére, a növényvédelemre, a bor- és konyakgyártás valamint a gyümölcsök konzerválásának technológiájára is kiterjed. Ezenkívül elkészítették a köztársaság agrometeorológiai térképét is, amely óriási segítséget nyújt a helyes fajtakiválasztáshoz. A tudományos kutatóintézet kiterjedt kapcsolatokat tart fenn a Szovjetunió hasonló intézeteivel és külföldi kutatóintézetekkel is. Például a szovjet-magyar tudományos-műszaki együttműködés fejlesztésében szerzett érdemeiért 1975-ben oklevéllel tüntették ki. Az intézet munkatársai szoros kapcsolatban állnak a csehszlovák szakemberekkel is rendszeres konzultációk, levelezések útján. Az intézet 1978-ban a Szovjet-Csehszlovák Baráti Társaság kollektív tagja lett, miáltal új távlatok, új lehetőségek nyíltak nemcsak a tudományos együttműködés, hanem a személyes kapcsolatok fejlesztésére is. (görföl) EGY HŐS ASSZONY HŐS FIAI Egy anya története, aki kilenc katonafiát veszítette el a háborúban M agam is jártam a pervo- majszki tanyán, ahol Je- pisztyinyija Sztyepanova élt, beszéltem azokkal, akik jól ismerték. Ott értettem meg ennek az orosz asszonynak az emberi nagyságát. Ott értettem meg, hogy ez az anya maga készítette fel fiait a hőstettre - azzal, hogy becsületesnek, igazságosnak, jólelkűnek nevelte őket. A Sztyepanov-fivérek a lelkiismeret hívó szavára siettek a haza védelmére. 1941-ben, amikor a fasiszták rátámadtak országunkra, a kisebbik Alekszandr még nem volt sorköteles. Tizenhét évesen, önként ment a frontra. Húszévesen, századparancsnokként nehéz csatában az elsők között kelt át a Dnyeperen, s amikor elhullott a század, élfogyott az utolsó patron is, és a fasiszták szoros gyűrűje vette körül, magát is felrobbantotta az utolsó gránáttal. Fjodor, Iván, Hja, Pavel... a halál huszonnégy, huszonnyolc, huszonhat és huszonkét éves korukban érte őket utói. Mielőtt elestek volna, kivágták magukat az ellenséges blokádból, és újra harcba indultak, megszöktek a fasiszta haláltáborokból, és ismét fegyvert fogtak, súlyos sebesülésekből fel sem épülve elkéredz- kedtek a kórházból, hogy visszamehessenek a frontra. Néhányan a Sztyepanov-fiúk közül elkerülhették volna a halált, legalábbis megvolt az eshetősége. Például az ifjabb Alekszandr. Vagy mondjuk Ivan és Vaszilij, akik az ellenség által megszállt területre kerülve partizánnak mentek. Maguk választották ezt az utat, és nem tehettek mást. Ilyennek nevelték őket. N em volt könnyű az élete Je- pisztyinyijának és férjének, Mihail Sztyepanovnak. Mindketten sokgyermekes szegényparaszt- családból származtak, kényszerűségből zsellérnek szegődtek. 1901-ben született fiúk, az idősebb Alekszandr. Ót fehérgárdisták végezték ki, még 1918-ban. Sztyepanovék háza ezt követően egyre népesebbé, egyre szűkebbé vált, csak éppen gazdagabbá nem. Pedig Mihail Sztyepanov azok közé tartozott, akiket ezermesterként ismertek. 1933- ban korán halt meg, amikor még nem mindegyik fia állt a saját lábára. Jepisztyinyija azonban példás háziasszony és gondos anya volt: mosott, varrt, főzött fiaira, maga meszelte ki a pitvart. Az októberi forradalom és a polgárháború után a család sorsa jobbra fordult. Sztyepanovék az elsők között léptek be a közösbe. Takarosan, tisztességesen^pltek, a becsületes dolgozók méltóságával. A gyermekek úgy nőttek fel, hogy az élet legelső törvénye a tisztességes munka. És még valami: ,,Aki mások javát szolgálja, maga is boldogul“. Napestig nem csitult a zsivaj Sztyepanovéknál. A tanyasi gyerekeket nemcsak a házigazdák vendégszeretete vonzotta: ebben a házban tartalmasan, érdekesen telt az idő. A könyvet itt többre tartották minden ajándéknál, esténként - még hétköznap is - közös vigasságokat rendeztek - ki harmonikán, ki hegedűn vagy gitáron játszott. Pedig hát Jepisztyinyija asszony kevés osztályt végzett. Egyébként maga az iskola is messze esett a tanyától. A Sztyepanov-fivérek és egyetlen leánytestvérük, Valentyina azonban té- len-nyáron lelkiismeretesen naponta elgyalogoltak az iskolába. A Sztyepanov-házban senki sem hallott hangos szót, vagy káromkodást, de a szeretetet is csak szemérmesen, visszafogottan mutatták ki. Csupán a frontról érkező levelek tértek el ettől: „Sokat gondolok magára, gondolatban magával vagyok, drága édesanyám - írta Hja. - „Soha nem felejtem el anyám, egy pillanatra sem. Akkor sem, amikor a halállal állok szemben“. (Dél-Oroszor- szágban és Ukrajnában magáz- zák a gyerekek a szüleiket.) A fivérek édesanyja pedig, olvasva ezeket a sorokat, némán imádkozott: „Nem baj, ha megsebesültek, csak ne fájjon nagyon!“ Az ima azonban nem segített. A fiúk sorban estek el - 1943-ban egyszerre négy. Jepisztyinyija azonban tovább várt. Fekete kendőt nem hordott, a moziban minden háborús filmet megnézett: „Hátha meglátom valamelyiket!“ J episztyinyija Sztyepanovát a falu hősi halottai mellé temették. Nem sokkal később valaki azt javasolta, hozzák rendbe az öreg házat, amelyben a háború előtt a sokgyermekes család lakott, és rendezzék be múzeumnak, Sztyepanovék emlékére. A javaslatot felkarolta a községi, illetve járási tanács, és Perva- majszkba érkeztek a tájmúzeum munkatársai. A Sztyepanov emlékház múze- ológusai és a helybeliek elhatározták, felkutatják az elesett fiúk sírhelyét. Ez rendkívül nehéz feladatnak bizonyult, és ha nem támogatta volna őket sok-sok ismeretlen segítőtárs, talán soha nem jutnak nyomra. Segítségükre voltak természetesen a különféle központi és helyi lapok, a televízió és a levéltárak dolgozói is. Ismeretes volt, hogy Pavel valahol Belorussziában, Szluck és Breszt között esett el. Azt követően, hogy a Szovjetszkaja Kubany című újságban a Sztyepanov-csa- ládról cikk jelent meg, Pervo- majszkba látogatott Pavel egyik ezredtársa és elmesélte, milyen csatában vett részt tüzéregységük. Magát Pavelt ő nem ismerte, de megígérte, hogy érdeklődni fog róla a következő veterántalálkozón. Ennek nyomán érkezett levél a Krímből, Jalta városából, egy másik katonatárstól. Ö azt tanácsolta, forduljanak információért Vaszilij Szokolovszkijhoz, aki az észak-kaukázusi Groznijban lakik. Szokolovszkij fényképről rögtön felismerte Pavelt, és közölte a pontos helyet, ahol Sztyepanov hadnagy ütege az utolsó csatát vívta. A hősi halált halt egységet közös sírba temették, amit a helyi lakosok a mai napig gondosan ápolnak. Vaszilij Sztyepanov partizán felderítőről egy asszony írt az özvegynek, aki látta a fogságba esett katonát Nyikopol dél-ukrajnai város fasiszta börtönében. Álla Dav- letsina múzeológus több hónapon át járta a Nyikopol környéki falvakat, hogy szemtanúkkal, a partizán ismerőseivel találkozzon. Többen azonosították a fényképről: volt, aki emlékezett, hogy egy fiúcskával járt, hegedűvel meg suszterszerszámokkal felszerelve, és miközben a cipőket javítgatták, adatokat gyűjtöttek a fasisztákról. Egy razzia során Vaszilijt elfogták és hetvenheted magával kivégezték. Ivánról egy belorussziai partizántársa írt a múzeumnak. Eszerint öt állapotos feleségével fogták el, és mindkettőjüket agyonlőtték. Iván után megmaradtak az édesanyának írt levelek és versek. Filip Sztyepanov hamvai az NSZK-ban nyugszanak. Súlyos sebesültként esett fogságba, és a paderborni-feldkrugi koncentrációs táborban kínozták halálra - alig három hónappal a győzelem előtt. Fjodor Sztyepanov a japánok elleni harcban esett el. A Sztyepanov-család földijei megható gonddal gyűjtik a velük kapcsolatos emlékeket. A múzeumot ma már sokan felkeresik az ország más részéből is. „Sztyepanovék - történelmi család“ - jegyezte be a látogatók könyvébe egy szibériai orvos. V alóban. Történelmi ez a család - olyan értelemben, mint mindenki a szovjet nép életének e nehéz időszakában. Mert úgy szenvedett, mint a többiek. És győzött, és túlélte a háborút. Túlélte! S utódaik, Jepisztyinyija asz- szony tíz unokája, tizenhat dédunokája ma abban a békében él, amit fiai vívtak ki. ELLA MAKSZIMOVA IZVESZTYIJA ÚJ SZÚ 4 1982. XII. 30.
