Új Szó, 1982. december (35. évfolyam, 285-310. szám)
1982-12-28 / 307. szám, kedd
Nincs meglepetés Ján Solovič-darab a Magyar Területi Színházban Lenin Párizsban (szovjet) Tizenhárom év alatt hét Solo- vič-bemutató a Magyar Területi Színházban. Ez a mostani volt a hetedik. Nem új darabból készült, hanem abból az S. O. S- ből, mely, a sorban elsőként, szerepelt már színházunk műsorán Ez aztán a meglepetés címmel. Azt az előadást nem volt szerencsém látni, azt sem tudom, hogyan fogadta közönségünk, gondolom azonban: mind témájánál, mind tartalmánál és üzeneténél fogva időszerűbbnek hatott akkor a darab, mint ma. Ezért talán súlyosabbnak is. Maga a téma, bár számtalanszor feldolgozták, napjainkban is időszerű, sőt. Csakhogy azóta történt egy s más a világban, társadalomban, nemkülönben az ifjúság magatartásában és a családon belüli szülő-gyermek kapcsolatban, amihez képest nemcsak a darabnak, hanem a most látott előadásának a gondolatisága szegényes, tartalma közhelyes vázlat, helyenként gyermeteg; üzenete, ha úgy tetszik figyelmeztető jelzése pedig - következésképpen - hatástalan. És a legkevésbé sem azért természetesen, hogy vígjátékról van szó, hiszen tudjuk, az ugyancsak lehet komolyan elgondolkoztató, Nyolcadik önálló, egész estét betöltő műsorának bemutatóját tartotta a SZŐTTES Népművészeti Együttes, a bratislavai Művelődési és Pihenő Park nagytermében. Ez a szám különösen akkor válik jelentőssé, ha tudatosítjuk, hogy a csoport ezt a teljesítményt fennállásának 12 esztendeje alatt produkálta. Már ez a tény önmagában is tiszteletre méltó azért is, mert ismerjük a SZŐTTES munkájának nem éppen zavartalan körülményeit. Most bemutatott új műsoruk, az Ugorjunk táncba alapjában véve a korábban látott Szerelmek és nászok méltó és töretlen folytatása. Quittner János, az együttes művészeti vezetője és koreográfusa ekkor igyekezett nálunk meghonosítani a néptáncszínházat, méghozzá sikerrel. Most ezen az úton lépett előbbre, mellőzve az elavult előadásmódot és ízlésnormákat, valamint a mozgás sztereotípiáit. E műsorban a Kárpát medencében előforduló tánctípusok kaptak helyet, amelyeket Quittner gondos dramaturgiai felépítéssel és művészi leleményességgel állított össze. Tudatosan kerüli az olcsó látványosságot, a műsorban teljes mértékben érvényesíti a táncszínház műsorszerkesztési elvét, bátran él az ellenpontozás eszközeivel, s egyúttal lehetőséget kínál a nézőknek a különböző asszociációkra. A nyitószám, a Kalocsai Mars kitűnő hangulatot teremtett, tetszettek a gyakori térváltások is. Az Üveges lassú és friss tempóját sajnos a zenekar olykor túlhajtotta, s ez időnként a táncosokat is megzavarta. Nagy sikert aratott a Tréfás terchovai párostánc, rádöbbentö-mozgósító erejű, pláne ilyen témában. Egy pedagógus - tehát a köztudatban „rendesnek“ számító - család feje, Kanyar Dezső elhatározza (sebesült fővel - valamelyik galeri valamelyik tagja leütötte), hogy másoknak is jó példát mutatva házába fogad egy intézeti fiút abból a százhúsz gyerekből, akik „nélkülözik a szülői szeretet melegét“. A befogadás, a feleség és az anyós heves tiltakozása ellenére megtörténik, s miközben a nem éppen szelíd megjelenésű fiú (aki fontos beosztású szülőkelhagyott gyermeke) körül „zajlanak“ az események, kiderül, hogy a Kanyar-gyerekek sem éppen szentek, mi több, az érettségi előtt álló Ricsi az, aki - igaz, tévedésből - leütötte az apját. Ez aztán a meglepetés. Ez lenne az S. O. S. A helyzet paradoxona, egyúttal egy magát eszményinek vélt család képe szertefoszlásának (sajnos, alig észrevehető) pillanata, amikor az intézeti fiú mondja: „Nem teszem kockára neveltetésemet egy ilyen családban“. De milyen is volt valójában ez a család? Miért váltak „olyanokká“ a gyerekek? Miért alakultak úgy a kapcsolatok e kis közösségNagy Sándor és K. Sztranyovszky Ágnes kidolgozott előadásában. A Kéméndi férfiverbunk dinamikai, térbeli és szerkezeti felépítése egyaránt figyelemre méltó. A lírai hangvételű Gyertyástánc megfelelő hangulatot teremtett a nézőtéren is. Az Eszközös táncok hamar feloldották ezt a kissé komor légkört. A koreográfus ügyesen használta ki Kosár István alkatát a figura karakterének megformálásához. Brandl Ferenc és Bábi János e táncban különösen kiemelkedő teljesítményt nyújtott. A Cigánytánc teljesen eltérő volt a gyakran látott-hallott erőltetett „cigányko- dó“ stílustól. Ez a kompozíció elsősorban egyszerűségével, közvetlen hangulatával, invenciózus zenéjével s nem utolsósorban a szólisták és a tánckar közötti fegyelmezett összmukával tűnt ki. A medvesaljai táncokkal folytatódott a műsor, majd a Friss csárdás és csapás következett. Ezt követte az est legsikeresebb kompozíciója, a Magyar szóló és sarkan- tyús. A szólisták szinte játszották a táncot. Orom volt nézni felszabadult mozgásukat. A Karikázó teljesen más hangulatot teremtett. Szerelem, bánat, csalódások - ezekről énekeltek a lányok tisztán, magával ragadóan. A Pusztai táncok, a Görgyfalvi legényes, valamint a Lassú forga- tós és a friss című kompozíciókat már igazi „gálahangulat“ fogadta. A közönség szűnni nem akaró vastapssal honorálta a művészeti vezető és a táncosok kiemelkedő produkcióját. A nézők és a jelen levő szakemberek egyaránt nagyra értékelték a SZŐTTES bemutatóját. Tetszett az invenciózus dramaturgia, s az egész műsor, amelyben nem voltak üresjáratok, felesleges és funkciótlan téblábolások, itt minden pontos és alaposan kidolgozott. A SZŐTTES ismét - immár nyolcadszor - bizonyított. Reméljük, hogy a következő bemutatóra már a mostaninál jobb, művészetükhöz méltóbb körülmények között készülhetnek. VARGA ERVIN ben, ahogy alakultak? Ezek a kérdések szervezőelvként nem kaptak szerepet a színpadon, a néhány enyhe célzás meg kevés volt szilárd alapnak, így a további lényegi kérdések - a darab rendezőjét, Daniela Kapitáňovát idézve: „Ki a bűnös; és van-e bűntelen? Elítéljük-e őket? Hát magunkat? Csak a színjátékok szereplőinek kell bűnhődniük?“ - föl sem merültek az előadásban. A hangsúly folytonosan átcsúszott lényegtelen mozzanatokra, ha egyáltalán beszélhetünk hangsúlyról. Gondolati jelentések híján jópofa bemondások, szóhasználatok váltak főszereplőkké, aztán a vacsora-jelenetben a virslivel való kétértelmű játék, a két ringatható karosszékre erősített asztallap, amint el-el- mozdul tányérostul a vacsorázok előtt, majd ahogy az anyós viszi ki a hátán, aztán az éjszakai villany- lámpás-jelenet sablonos fordulatai. Ugyanakkor az öt karosszék olykori ürességéről, sorba, illetve félkörbe állításáról meg arról, hogy miért volt öt példányban „kitéve“ a szülőkről készült esküvői felvétel (minden falszeleten egy-egy), csak sejtései vannak az embernek. Valamit akartak közölni vagy fölerősíteni velük, az biztos. Ezt leszámítva, egyébiránt tisztán és logikusan végigvezetett az előadás, de alacsony fokon, szokványos, rutinszerű megoldásokkal. A rendező, és hát az egész alkotógárda, mintha bátortalan lett volna, munkájuk nem mondható in- venciózusnak. A színészek köny- nyűszerrel oldották meg - rangos játékra, tehetségpróbáló küzdelemre lehetőséget újfent nem adó - feladatukat, Bugár Béla, Lőrincz Margit, Póthe István, Ferenczy Anna, Udvardy Anna mellett a két pályakezdő is, Kádek Rita és Fabó Tibor. Platzner Tibor díszlet- és jelmeztervezőként, valamint zenei munkatársként praktikus egyszerűséggel szolgálta a darabot. A végső mondat előtt még any- nyit ehhez az S. O. S.-hez, hogy mint címet, mint a szlovák eredeti címét ötletesnek tartjuk, hiszen a darab teljes címének - Strašne ošemetná situácia, amit magyarul így fordíthatnánk: Rettenetesen összekuszált helyzet - a rövidítése is. A magyar változat élén, a korábbi Ez aztán a meglepetés helyett, „csak“ közismert jelentésével túl soknak tetszik, különösen ehhez az előadáshoz képest. Ha netán valaki mindezek után megkérdezné, miért kellett ezt a darabot fölújítani, arra csak színházunk tudja a választ. BODNÁR GYULA Rendhagyó életrajzi film a Lenin Párizsban, hiszen Szergej Jut- kevics, a szovjet filmművészet élő klasszikusa Leninnek a francia emigrációban töltött éveit bemutatva nem időrendi sorrendben beszéli el az eseményeket, hanem merész képszerkesztést alkalmazva hol a századelő történelmi megmozdulásait, hol pedig a hatvanas évek párizsi diáktüntetéseit jeleníti meg, széles történelmi-politikai összefüggéseket láttatva. Szergej Lutkevics nem első ízben vitte vászonra Lenin életének egy szakaszát; a hetvennyolc éves művész alkotó tevékenységében ugyanis különleges helyet foglal el a lenini téma, filmjeinek állandó ihletője Lenin alakja. Először 1938-ban készített filmet Leninről, A puskás ember címmel. Ezután újra meg újra visszatért Lenin alakjának ábrázolására. 1957-ben forgatta a forradalom atyjának nagyságát és emberségét egyaránt bemutató Történetek Leninről című művét, majd 1965- ben elkészült a Lenin Lengyel- országban, mely sajátos szemszögből és hangvételben tárgyalta a kivételes képességű politikus és forradalmár alakját. Talán e vázlatos jellemzésből is kitűnik, hogy Szergej Jutkevics sosem dolgozza fel szokványos módon a témát, munkásságára egyébként is az állandó kutatókedv jellemző. Legújabb alkotása Leninnek a franciaországi emigrációban végzett munkájáról, s ottani életéről szól. Mint ismeretes, Lenin 1908-1912 között tartózkodott Párizsban; ezek az évek fontos szerepet játszottak életében, hiszen a száműzetésben is folytatódott a bolsevik párt kialakulása. Az alkotók arra törekedtek, hogy megmutassák: Lenin, az akkor nehéz anyagi körülmények között élő ismeretlen emigráns, pártjának ebben a súlyos időszakában (az 1905. évi forradalom után a cári önkényuralom szétzúzta a pártot) miként tudta megőrizni állhatatosságát, elvhűségét és hitét; a tömegek erejébe, a szocializmus győzelmébe vetett hitét. Lenin legkiválóbb emberi tulajdonságai - a bátorság, hűség, munkabírás, becsületesség, állhatatosság- különösen a száműzetés idején nyilvánultak meg. A Párizs környéki Longjumeau-ben pártiskolát alapított, ahová több forradalmár érkezett illegálisan a cári Oroszországból, tanulni. Azok gyűltek itt össze, akik később közvetlenül részt vettek az Októberi Forradalom megszervezésében. Lenin szerette Franciaországot. Jól ismerte történelmét és kultúráját, sót, írt is erről az országról. Igazi vitafilm a Lenin Párizsban, hiszen az életrajzi és történelmi mozzanatokon kívül politikai részeket is tartalmaz, mai szempontból is feltárja és értelmezi a lenini elveket. Mindezt az alkotóknak úgy sikerült elérniük, hogy filmjüket a polifónia törvényei alapján építették fel, s kollázs-módszert alkalmaztak. Ez a hatáskeltésnek az egyik legmodernebb eszköze, amelyben a különféle módszerek, stílusok találkozása új effektusokat hoz létre. A filmben Szergej Eizenstein Sztrájkjából, Vszevolod Pudovkin Az anya című művéből, sőt Szergej Jutkevics egyik korai munkájából, az Aranyhegyekből is találunk részleteket; a vágás sajátos módszerével átalakított kockák a századelő éveit idézik. A forgatókönyv szerzője Jevge- nyij Gabrilovics, az egyik legidősebb szovjet filmdramaturg és író; ő írta Szergej Jutkevics korábbi Lenin-filmjeinek a forgatókönyvét is. Az operatőr Nyikolaj Nyemolja- jev. Lenin szerepét Jurij Kajurov alakítja, akire a nézők Julij Karaszik Július hatodika című filmjéből emlékezhetnek, amelyben sikeresen játszotta Lenint. Ebben a filmben azonban bonyolultabb feladat hárult a színészre, hiszen meg kellett valósítania azt, amit a Lenin Lengyelországban című filmben az azóta elhunyt Makszim Strauh- nak sikerült; éspedig Lenin alakját meg kellett tisztítania a sallangoktól, az ábrázolásában megnyilvánuló akadémikus szemlélettől, s meg kellett mutatnia Lenin élő, szellemileg és emberileg gazdag egyéniségét. S a feladattal Jurij Kajurov eredményesen megbirkózott. A szovjet színészeken kívül (Valentyina Szvetlova, Pavel Ka- docsnyikov és mások) külföldiek is szerepelnek a filmben. Claude Jade francia színésznő, aki Francois Truffaut filmjeiben vált híressé, Inessa Armandot, a forradalmi mozgalom kiváló személyiségét alakítja. Szerepel a filmben Krystyna Janda lengyel színésznő is.-ymFELELŐSSÉG Az újságolvasó, rádióhallgató, tv-néző ember - mondjuk így: - a civilizált ember mindent tud arról, mit jelent a háború napjainkban. Tudjuk annál is inkább, mert földünkön rendre-sorra lobbannak fel a „kis“ helyi háborúk, látjuk a támadó gépeket, a tankokat, a tüzérséget a híradóban, látjuk a hullákat és sebesülteket. Látjuk, megszokjuk. És olvassuk az információkat és elemzéseket a lehetséges új világháború következményeiről. Már tudunk mindent arról, hány perc alatt lehet elpusztítani az egész földgolyót, az egész emberi civilizációt. Látjuk az egész ugrásra kész gigantikus arzenált, az atomtengeralattjárókat, az interkontinentális rakétákat, a lézer- fegyvereket, a készülődést az űrhadviselésre. Látjuk és megszokjuk. Megszokjuk? Elké- pedten legyintünk és gyámoltalanul motyogjuk: nem lehet igaz. Az emberiség, végül önmagát mégsem pusztíthatja el. Es ennek a gondolatsornak a végén az író felkiált: hát ez az! Ez az, amit nem engedhetünk meg: hogy megszokjuk, hogy beletörődjünk a világégés gondolatába. Hogy ráhárítsuk a felelősséget az „emberiségre“. Ha volt valaha is felelőssége az írástudónak az emberiségért, a társadalomén, melyben él és dolgozik: hát most van. Soha ilyen felelősség nem nehezedett ránk, hogy kimondjuk az igazságot: szó sincs itt arról, hogy „az emberiség önmagát akarja elpusztítani“, és ezt az óhajt együtt mondjuk szovjet és más szocialista országbeli barátainkkal. Igen, mert az emberiség azt akarja, hagyják, hogy nemzedékről nemzedékre békén éljen, békében dolgozzon, hagyják, hogy gyarapítsa anyagi és szellemi javait, megtalálja a maga számára a mindennapok örömeit. Nem hallgathatunk, némaságunkkal és közönyünkkel nem vállalhatjuk a cinkosságot a vétkesekkel. Szólnunk kell messzehangzó szóval, mesterségünk minden eszközével, minden műfajban a béke aranynapjainak védelmében. Felelősségünk, hogy leleplezzük a hazugságot és ujjal mutassunk a vétkesekre, az új háború gyújtogatóira. Nem engedhetjük, hogy a közöny, a megszokás, a beletörődés mérge felszívódjon az emberi gondolkodásba és magatartásformává váljék. MOLNÁR GÉZA VASTAPS A TÁNCOSOKNAK A SZŐTTES Népművészeti Együttes bemutatójáról Az előadás egyik jelenete. (Gyökeres György felvétele) ÚJ SZÚ 4 1982. XII. 28. Jurij Kajurov - Lenin megszemélyesítője ÚJ FILMEK
