Új Szó, 1982. december (35. évfolyam, 285-310. szám)

1982-12-24 / 305. szám, péntek

Békességóhajtás Minden este A gyermek még rendszerint nem érti, csak érzi. Megérzi az ünnepek előtti rohanást, ami­kor apu meg anyu még idege­sebb, mint máskor. Félszava­kat, mondatfoszlányokat hall; még ez kell, még az, Jenőnek mennyiért vegyünk, tavaly ő ötszáz korona értékben..., nem, többet azért mi sem, de kevesebbet sem, nem blamál- hatjuk magunkat, tudod ó jól jöhet nekünk, ha azt el kell intézni. Ezekben a napokban még több a tilalom: oda ne nyúlj, jaj oda ne menj be, hagyj békén, látod mennyi dolga van apunak, ne idegesíts, inkább menj ki a levegőre, nem baj ha már voltál, menj még egyszer, jót tesz a friss levegő. Más a hangulat az oviban meg az iskolában is, itt most sok a találgatás, mit kapok apuéktói, nagyiéktól, és leg­alább ennyi a visszaszámolás, hány nap, hány tanítási óra választ el még a várva várt téli szünetig. A gyermek még rendszerint nem érti, csak érzi. Megérzi, hogy ma este végeszakad a rohanásnak, az ideges kap-) kodásnak. Mintha apu meg anyu teljesen más lenne. - Nézd, kisfiam, milyen szép ez a játékautó, gyere, játsz- szunk egyet, kapcsold ki azt a tévét, lesz még ilyen műsor máskor is, figyelj csak, leá­nyom, milyen cuki ez a beszélő baba, na milyen nevet adjunk neki, gyere, új ruhába öltöztet­jük, hadd legyen ó is szép ezen az estén, azt a divatlapot meg­nézhetem később is, most in­kább azt mondd meg, milyen ruhácskát adjunk ennek a ne­venincs babának. Az emberpalánták tágra nyílt szemmel nézegetnek. Rá­csodálkoznak az ajándékokra, gyönyörködnek a csillagszó­rókban, és nagyon jól érzik magukat, igen, az ajándékok is szépek, de talán ez a meghitt légkör, ez a melegség még szebb. A gyermek még rendszerint nem érti, csak érzi. Megérzi, sőt látja, hogy szüleit ma mint­ha kicserélték volna. Szépen beszélnek, türelmesek hozzá­juk. Pedig még néhány napja is milyen hajcihó volt reggel, mert Peti nem tudta egyből befűzni azt a fránya cipót, Évi­ke meg nem találta a kesztyű­jét, apu becsapta az ajtót, a lépcsóházban kiabálta, hogy ilyen mamlaszok mellett még a déli járatot is lekési, anyu meg az előszobában folytatta, hogy ezt már nem lehet ide­gekkel bírni, ez itt már minden, csak nem család. Aztán melyik nap este is milyen zűr volt. Peti hármast hozott haza. Csavar­gó lesz ebből a gyerekből, is­mételgette anyu, persze, mert az apja sohasem foglalkozik vele, mindig csak azok a gyű­lések meg a haverok, a család a legutolsó. Mire apu dühösen kiabálta, hogy annak idején csak az ó anyja foglalkozott a gyerekekkel, az ó édesapja talán azt sem tudta, hányadi- kosok a fiai, ó csak a munká­nak élt, s lám, mégis kitanul­tunk, mérnök lettem, öcsém meg mezőgazdász. Igen, első­sorban az édesanya dolga, hogy figyelje, hogy tanul a gyermek. És így tovább. Tegnap, múlt héten, ki tudja hányszor. Most minden más. S a gyer­mek nem érti.. Persze, apu mondta, hogy ma meg holnap nemcsak iskolába nem kell men­ni, hanem munkába se, meg gyűlésre se, ez most a család, a családi béke ünnepe, vala­hogy így fejezte ki magát az anyu. A gyermek mindezt megérzi. S ezekben a szép percekben az ösztönei azt súgják: milyen jó lenne, ha apu vagy anyu egy hét múlva, meg később is így eljátszadozna velünk, ha minden este ez a melegség érződne a lakás­ban. SZILVÁSSY JÓZSEF Öregek - vizek partjain Az eímúlt napokban .a Kodály- centenárium kapcsán újra és újra hallhattuk művelődési házakban, koncerttermekben, rádióban és te­levízióban a nagy zeneszerző Bé­kességóhajtás című kórus-ódáját, mely így indul: ,,Szállj le felséges palotád egéből, béke! Mennyek­nek koronás leánya ...“Az emberi méltóságot annyira tisztelő husza­dik századi Kodály humanista szelleme találkozik e műben a 18-19. századi „magyar Ho- rác“, a „római lelkű“, Virág Bene­dek emberbarát szellemével. A magyar ódaköltészetnek Ber­zsenyi Dánielig legnagyobb mes­tere a napóleoni háborúk ember­telensége ellen emel szót e (1801 - ben született) költeményében, hir­detve, hogy az emberiség békére vágyik, mert a „soká tartó viadal piacán a szelíd lelkek tene tigri­sekké válnak, elszokván az igaz s az érző emberi szívtől“. Ám nemcsak a felvilágosodás kori költők-írók és más művészek adtak hangot az ember természe­tes békevágyának. A béke mellett már az ókor, de a felvilágosodás kora utáni idők, korszakok nagy írásmúvészei is síkra szálltak, nemegyszer olyankor is, amikor a hódító háborúk kezdeményezői vezérei vajmi kevés esélyt adtak a sikerre az emberirtás ellenzői­nek. (A moderm időkben erre a legborzalmasabb példa a fasiz­mus korszaka.) Noha a művé­szeknek a háborútól óvó hangját századokon át egészen napjainkig elnyomták a pusztításra szólító katonai vezényszavak - az embe­riesség, az emberi haladás olda­lán álló írók és más művészek ars poeticaként vallották a teremtő munka lehetőségéért - a béke megőrzéséért folytatott küzdel­met. Mert féltették a pusztulástól mindazt, amit az idők folyamán- békében - emberi kezek terem­tettek. És ezt teszik a 19., a 20. század, a ma haladó írói is. Lev Tolsztoj, a Háború és béke halha­tatlan írója, aki maga több éven át hiva'ásos katona volt, lázas hangú cikket írt egy háború alkalmából. A címe az volt: Eszméljetek! ,,Azt kívánom - írta -, hogy a béke szeretete ...az igaz lelkiismeret egyik megingathatatlan parancso­latává váljon. ‘‘ A törékeny lelkű Ba­bits Mihályt szinte sokkolták az első világháború rettenetei. Nem győzve kivárni a háború végét, 1916-ban rmgírja bátor hangú nagy békeversét, a Húsvét elótt- öt. „Én nem a győztest énekelem“- vágja a hadvezérek arcába,- „... hanem azt, aki lesz akárki, (...) ki először el meri mondani, / kiáltani, bátor, bátor / azt a va­rázsszót, százezrek / várta, lélek- zetadó, szent, / embermegváltó, CSONTOS VILMOS Még leng a szél Még leng a szél, s megsímogat Mint gyermekét az anyja, Mikor a bánat könnyeit Szemébén megpillantja. Még leng a szél - a szendergés, Hogy messze elkerüljön, Csókkal hajol fölém; az ég Hogy újra rám derüljön. Még leng a szél, motozva jár A szemem - szívem körül, Faggatja a lelkemet is: Mért búsong, mért nem örül? Még leng a szól, s lebegteti Előttem azt a fátylat, Melyen keresztül - alkonyat, Téged is szépnek látlak. Még leng a szél - holnap talán Elszenderül - vagy éppen Viharként csapódik felém, Hogy gyökérből kitépjen... Még leng a szél - gyökeremet Markold erősen - földem: Maradjak Tiéd akkor is, Ha zúgva száll fölöttem! visszaadó, / nemzetmegmentó, kapunyitó, / szabadító drága szót,- hogy elég. hogy elég! elég volt! / hogy béke! béke! / béke! béke már! / Legyen vége már!“ Am aztán még két évig tombolt a háború. Sokszor tehát hiábava- lóak az írók békére szólító erőfe­szítései: hangjuk nem jut el a min­den áron győzni akarók füléhez. Ne csodálkozzunk hát, ha József Attila 1937-ben így sóhajt fel: egünkre, hol kínok ragyognak / a költő hasztalan vonít.. “ Fájda­lom, a II. világháború történelmi ténye igazolta a költő keserű tény­megállapítását, reménytelen tehe­tetlenségét. Ki-ki egymagában megtette, amit tehetett (Picasso híres Békegalamb\át állította- szimbólumként - a II. világhábo­rúval szemben), de nem bizonyult elég erősnek a nagy személyisé­gek egyéni, magányos tiltakozó szava az összetömörített szuro­nyok és tankok ellenében. Napja­inkban szerencsére az író, a mű­vész már nem áll egymagában; a profitéhes fegyvergyárosok, a politikai sakálok be nem vallott szövetsége ellen mindegyre erő­södő világméretű békemozgalom alakult ki, amelyhez ó is csatlako­zott. Helsinkiben, ahol a csúcsra ért az enyhülés korszaka, a szovjet békevédők kimondták: „A béke oszthatatlan!“ Vagyis a béke az egész emberiség közös kincse, mint ahogyan egy esetleges totális atomháború nemcsak az egyes ember, hanem népek, nemzetek, az egész emberiség, az emberi civilizáció, a Földgolyó pusztulását jelentené, (gy tehát ma már a há­ború elutasítása (a helyieké is) és a béke megőrzése minden egyes emberé, aki igenli az életet. Ret­Olvasok. Olykor faliújságot is, különösen amióta magam is urba- nizált falusivá emelkedtem a tár­sadalmi ranglétrán. Ezt elsősor­ban azért teszem, hogy fázósan megtudjam, mikor nem lesz meleg víz, kinyithatom-e úgy a vízcsapot, hogy ne gáz folyjon belőle. Vagyis pofonegyszerű ok miatt: a tájéko­zódás kedvéért. Ez az olvasói szokás-mecha­nizmus (ezt is olvastam valahol) elhatalmasodott rajtam. Folyosó­kon, hivatali és orvosi várókban álldogálva is szünet nélkül böngé­szek. Faliújságot, egészségügyi felvilágosító brosúrát, az alkoho­lizmus elleni harcról, a szexuális felvilágosításról, az emésztésről és a neurózisról. Legutóbb felfe­deztem a lakásgazdálkodási infor­máció és az egészségügyi felvilá­gosítás egy tőről fakadó egyedisé­gét. Vagyis, felfedezték helyettem (mint már annyi mást), én csak elolvastam. Nagyjából ezt vetették papírra: Kedves Lakók! Idén is tentő fogalmak: Atombomba, neut­ronbomba, „kritikus mennyi­ség“, „globális robbanás“. A neut­ronbomba a legaljasabb vala­mennyi eddigi „felfedezett “ pusz­tító fegyver között. A besugárzás különböző mértékétől függően órák, hetek, évek leforgása alatt halnak meg az emberek. A gyó­gyulásra semmi remény. Nyikolaj Gribacsov szovjet író állapítja meg egyik nyilatkozatában: „Egy ilyen fegyvert kitalálni és gyártani csak azok képesek, akiknek voltakép­pen nincs is erkölcsi érzékük. Ugyanakkor a neutronbomba amerikai gondviselők állhatatosan hangsúlyozzák, hogy csak az em­berek pusztulnának el, de sértetle­nek maradnak a tárgyi értékek.“ Különös logika! ... És ezt a fegy­vert ráadásul Európában szándé­koznak alkalmazni. Egy esetleges atomháború kö­zepén hasztalan mondanánk Ba- bits-csal: „Testvérek, ha túl le­szünk, / sohse nézünk hátra! / Ki a bűnös, ne kérdjük, / ültessünk virágot, ( szeressük és megértsük / az egész világot...“ „Mennyeknek koronás leánya“- így nevezte Virág Benedek a megszemélyesített békét. Csu­pán azért idézem fel újra a felvilá­gosodás kori költő szavait, hogy figyelmeztessek rá, mennyire tö­rékeny „lény“ a béke. Nagyon is törékeny ahhoz, hogy egymagára, sorsára hagyhatná az emberiség. És az ember belső nyugalma- a termő békesség! Alkothat-e író, művész kozmikus félelmek, szorongások közepette - az em­ber gyönyörűségére - remekmű­veket? És élhet-e egyáltalán az ember az atomhalál árnyékában? Száműzzük hát mielőbb örökre e gonosz árnyékot! KOVESDI JÁNOS megrendezzük a hagyományos karácsonyi asztalitenisz-tornán- kat. A jelentkezők X. Y. lakótársnál fizethetik be a húsz korona rész­vételi díjat. Célunk: a nagy ünnepi lakomák idején testmozgással ápolni egészségünket. Közösségi - lakóközösségi- kapcsolatok teremtésére sem elvetendő alkalom lehet egy-egy ilyen összejövetel. Alatta azonban egy újabb felhívást olvashattam. Tömören, lényegretörően akár­csak egy kemény leütés az aszta­liteniszben: Kérjük a lakókat, hogy aki tömbbizalmi akar lenni, jelent­kezzen a lakóbizottság elnökénél! Lám-lám. A (lakó)közösségi szellem asztalitenisz csatákban edzett erőnléte is megbicsaklik néha? Mi lenne, ha a tömbbizalmit az asztalitenisz tornán választa­nák meg? Aligha szenvedne csor­bát a demokratizmus, ráadásul többen szavaznának, mint egy- egy lakógyűlésen... DUSZA ISTVÁN öregek, férfiak. Ülnek a világ nagy és kis vizeinek partjain, fű­ben, kövön, pici székeken. Ülnek tájaink folyóinak, tavainak partjain is sokan öregek, férfiak, a Latorcától a Dunáig. Előttük hor­gászbot, a zsineg vége valahol a víz közt, mélyen vagy egészen a vízfenéken, de mindenképpen láthatatlanul. Ülnek hallgatagon, öregségükkel, történelmükkel, vissza-visszajárva múltakba, el­eltűnődve „talán igaz sem volt“ dolgokon, sorsfordulókon, miköz­ben a jelenben egy pillanatra vár­nak, egy tulajdonképpen egyszerű kis pillanatra - mozdulására a bot végének, a kapásjelzónek vagy az úszónak. Ha eljön az a pillanat, akkor újra régi a szív. Hirtelen megifjodik az ember, eleven életre kel minden mi anyag és lélek a gyűrött külső mögött. Az öregség és a visszatért ifjúság találkozásának vagyunk ta­núi. Akaratlan és heves találkozá­sának. Csodának, amint kapaszkodik az annyit ment láb, igyekezve biz­tos talajt fogni; amint szorítja a bot végét a napbarnította csontos kéz, mely érzékeli nyomban a szeren­cse súlyát is; amint fut a tekintet a botról végig a zsinegen és már ott is van a vízen, ahol mindjárt fölbukkan a hal. És az arc feszült játékai, miként egykor, torokszorí­tó perceiben az életnek. Közben gondolatban hazaugranak egy pil­lanatra, látják magukat, ahogy be­lépnek a házba a zsákmánnyal, látják aszonyuk mosolyát, unokáik örömét, ahogy ámuldoznak büsz­kén tekintve fel a nagypapára, lát­ják a barátokat, akik évödnek ve­lük, de aztán megveregetik a vál- lukat. A győzelem után kifújják magu­kat és visszaülnek és várnak a kö­vetkező pillanatra. Várnak akkor is, ha nem jön el az a pillanat, egyszer sem, vagy ha el is jön, de nem sikerül a győ­zelem, lefordul a hal a horogról, elúszik. Ök akkor is várnak. A so­kadik vereség után is kimennek újra a vizek partjaira, és várnak. Láttam öreg horgászt, aki félidő­ben mozdulatlanul végigült egy délelőttöt; ismerek öreg horgászt, aki mellett tolószék van a parton; beszéltem öreg horgásszal, aki le- gyintve mondta, nincs ebben a vízben semmilyen hal, fiam - mégis ült és várt. Mi hozza, hajtja őket a vízhez, csak találgathatunk. Egyiket a szenvedély bizonyára, másikat! a természet szeretete; van, aki így tölti szabad idejét és van, akinek az egyetlen békés hely e földön a vízi világ, ahol nem éri sérelem és még lehetősége is van arra, hogy valamit elérjen - csatát nyer­jen, akár egy hallal szemben. , Nagy csatáikat - eszméikért, szerelmeikért, gyermekeikért, családjukért - ók már megvívták istennel, emberrel, történelemmel. Győzelmeik, vereségeik emlékek, melyek ha fel is bukkannak, nem keltik már bennük életre az ifjúsá­got, legalábbis nem úgy, mint az a pillanat. Az az egyszerű kis pilla­nat, melyben újra fiatalok és szé­pek az öregek, férfiak. BODNÁR GYULA Téli táj Borzi László felvétele „EGY KICSI MOZGÁS...“ ÚJ szú 6 1982. XII. 24.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents