Új Szó, 1982. november (35. évfolyam, 259-284. szám)

1982-11-12 / 269. szám, péntek

Újra Martinban AZ AMATŐR SZÍNJÁTSZÓK ORSZÁGOS SZEMLÉJÉRŐL Velünk szemben már a Vág folydogál. Még egyszer rácsodál­kozunk a mártoni hegyek ezerszí­nű őszi köntösére, s aztán már Martin egyirányú utcáin kanyar- gunk, és kisvártatva szinte egy­szerre kiáltunk fel: ott az üzemi klub, a színházi szemle színhelye. Kézfogások, baráti ölelések és olykor zavart mosolyok, mert isten- uccse láttuk már egymást vala­hol. Komáromban, Poprádon, itt Martinban, vagy netán Hronov- ban? Ki tudja, de nem is ez a lé­nyeges, sokkal fontosabb, hogy mindannyian szeretjük a színját­szást, nagyra becsüljük az amatőr együtteseket, eljöttünk hát ide is. Aztán beindul az egyhetes nagy­üzem. Napi két-három előadás, utána nyilvános értékelések, majd viták, baráti beszélgetések, verse­nyen kívüli műsorok, diszkó, tere- fere bor vagy gyümölcslé mellett, kivilágos kivirradtig. Rejtély, ki mi­kor pihen. Talán a jövő héten, otthon. Itt annyi az ismerős, annyi az izgalmas téma, s úgy elszáll az a hét nap... Az idén tizenöt együttest hívtak meg a patinás közép-szlovákiai városba. A különböző országos fesztiválok győztesei ők. Ez a fesztivál azért is érdekes, mert felmérhetjük a szlovák amatőr színjátszás helyzetét, képet kap­hatunk egy-egy szlovákiai ma­gyar, illetve cseh együttesről, lát­hatunk külföldi csoportokat is. A legnagyobb gondban kétség­telenül az újságíró van, hiszen válogatnia kell a sok élmény, ta­pasztalat és tanulság közül, mert minden lényegeset talán csak egy nagyobb lélegzetű tanulmányban tudna elmondani. A legfontosabb észrevétel minden bizonnyal az, hogy az elmúlt esztendőben sokat fejlődött a szlovák amatőr színját­szás. Ez részben annak is kö­szönhető, hogy az élcsoportokkal hivatásos színészek vagy rende­zők dolgoznak, s nem mellékes az sem, hogy ezeknek az együtte­seknek nincsenek, különösebb anyagi gondjaik, mert az üzemi klubok, az ifjúsági szervezetek és a különböző intézmények bőkezű mecénásnak bizonyulnak. Mindez természetesen nem lényegtelen körülmény. Ám még ennél is fon­tosabbnak érzem, hogy az élenjá­ró szlovák csoportok tagjainak nagyjából azonos a színházról al­kotott véleménye, ízlé­se. Nem elégszenek meg a szöveg interpre­tálásával. Megpróbál­nak egyéniek lenni a színpadon, a színmű segítségével vallanak önmagukról, életükről, a világ dolgairól - kor­szerűen, művészi szin­ten. Nem mindegyik előadás volt hibátlan és meggyőző erejű, de va­lamennyi csoport itt és most valami újat, fonto­sat, időszerűt akart el­mondani, nagyfokú tár­sadalmi elkötelezett­séggel és felelősségtu­dattal. Hadd írjak le még egy fontosnak tet­sző észrevételt. Ezek­nél a csoportoknál pél­dás a fegyelem is. A se- nicaiak például reggel hattól próbálhattak. Élenjáró csoport, talán a legjobbak, mégis zok­szó nélkül vették tudo­másul ezt az időpontot, s reggel háromnegyed hatkor egy­től egyig ott voltak a színpadon. Jókedvűen, munkára készen. S aznap este hétkor léptek fel. A hajnali és egy délutáni próba ellenére frissek voltak, végig ,,élt“ az előadásuk. Magamban meg­kérdeztem, vajon hány hazai ma­gyar együttes lenne erre képes, s bizony nem tudtam sokat felso­rolni. .. S most következik a neheze: néhány mondatban írni a ritka él­ményt jelentő előadásokról. A tizen­ötből és a külföldiek produkciói közül én kettőt éreztem ilyennek. A Tóték egyik jelenete A sor elejére a senicaiak kíván­koznak, akik Örkény István Tóték- ját adták elő. Pavol Mattoš nem hivatásos rendező, „csak“ meg­szállottja a színháznak. A Tótékkal nemcsak a második világháború hőseiről és hírhedt típusairól val­lott. A fasizmus, az elnyomás ter­mészetrajzát tárta elénk, mind­azoknak az embereknek a jellemét, akik humanisták pózában tetsze­legnek, de valódi céljaik és eszkö­zeik embertelenek, mert önzésük­kel, zsarnokoskodásukkal s meg­annyi más ferde hajlamukkal em­bereket aláznak meg, tiszta érzé­seket, vágyakat tipornak sárba. Mattoš Örkény félnótás postását sem veszi tréfásra, mert valójában ő még normális a háborús masi­néria, a rendszeres abszurditásai­hoz képest. A rendező vállalja a már-már teátrális megoldásokat is. A háttér megvilágításával pél­dául azt is bemutatja, miként vé­gez Tót az őrnaggyal, majd fehér lepelben megjelennek Tóték, ke­zükben egy-egy szál rózsa, azok megtestesítőiként, akik nem haso­nulnak meg, nem nyugszanak be­le az elnyomatásba. Döbbenetes erejű, pontosan végig gondolt és aprólékosan kimunkált előadás volt, színészileg és a rendezés szempontjából is. A zsúfolásig megtelt nézőtér percekig üteme­sen tapsolt. A másik kiemelkedő előadás a jugoszlávoké volt. A mosztari Privremeno pozoriste mozgás­színház Szalko Sarics Ekumena című játékát (pantomimjét?) adta elő. A zenei és képi hatásokra épülő játékot szinte lehetetlen szavakkal érzékeltetni. Ugyanis a szerző és a csoport a néző asszociatív képességeire épít. Schulze elektronikus zenéjére olyan etűdöket komponáltak, amelyek sorskérdéseinkről szól­nak, s az érzelmekre apellálnak: lám, milyen az ember, hány arca van, mennyi veszély leselkedik ránk, milyen szép és gyötrelmes az élet. Mindez így szavakban közhelynek tetszik, a színpadról viszont művészi erejű, katarktikus hatású hitvallás sugárzott felénk. Szólni kell a fődíjat nyert brez- nóiakról is. Ök ősbemutatót tartot­tak, hiszen Samuel Tomášik Me­nyegző a hegy alatt című színmű­vének kézirata csupán néhány éve került elő, s ök vitték színre először. A darab - valljuk meg - harmatgyenge. Német és cseh népszínművek utánzata, különö­sebb ötlet, egyéni íz nélkül. A breznóiak alaposan átírták, méghozzá úgy, hogy az egykori szlovák hegyaljai falvak jellemző figuráit erősítették meg. A jó dra­maturgiai munka, az invenciózus rendezés és az ügyes karakterala­kítások révén színes képet kap­tunk a múlt századbeli falvak éle­téről, szokásairól, olyan alapvető emberi kérdésekről, amelyek ma sem időszerűtlenek. Érdekes kí­sérletbe fogott a kassai (Košice) Vasmű Szakszervezeti Házának színházi stúdiója. Brecht és Pisca- tor nyomdokain járva adták elő Čapek Fehér kórját. Előadásuk el­sősorban a mű háborúellenes mo­tívumait erősítette fel. A két brati­slavai együttes (a Dimitrov Vegyi­művek Üzemi Klubjának színját­szói llf-Petrov Tizenkét székét, az Úsmev kisszínpad pedig a Föld- gömb című játékot adta alő) Mar­tinban halványabb volt a megszo­kottnál, a hosszú nyári tétlenség nekik sem tett jót. A gyermekcsoportok közül a bratislavai LUDUS tetszett. Ro­binson című előadásuk ötletes, felszabadult, habár kicsit talán hosszú volt. Jó lenne ezt a csopor­tot elhívni a következő Dunamenti Tavaszra. A bábcsoportok ezúttal nem nyújtottak kimagaslót. A fel­nőtt bábosok közül a kassai Plaszky Tamás, a gyermekek ka­tegóriájában a lőcsei (Levoča) Sil­vester Hradiský emelkedett ki. A cseh együttes (a brnói Mun­kás Színház A ló halálával szere­pelt) hagyományosan korszerű és felfigyeltető előadással tűnt ki. Nagy csalódást jelentett viszont az osztrák csoport (bécsi leánygim­názium kisszínpada) fellépése. A fülekiekről már megírtuk, hogy nem okoztak csalódást, de tény, hogy a Mázik István rendez­te előadás (Gyárfás: Kényszerle­szállás) a Jókai-napokon dinami­kusabb, ötletesebb volt. Martinban olykor a szövegmondás is akado­zott, s különösen a játék második része szürkére sikeredett. Mind­ezek ellenére tovább kell dolgoz­niuk, mert a szlovák szakemberek szerint is tehetséges ez a társa­ság. Danyi Irén és Mázik István játékáról pedig mindenki felső fo­kon nyilatkozott. Jó volt látni, hogy a szlovákiai magyar amatőr rendezők közül az idén már többen jöttek el, habár még most sem annyian, amennyi­en jelentkeztek. Be is kapcsolód­tak a vitákba, volt véleményük, élményük, amelyek remélhetően érződnek majd a soron következő rendezéseikben is. Mert a szom­bat esti záróbanketten mindenki tele volt ötlettel, szép tervekkel, s elhatározással, hogy ebben az évadban jobb, korszerűbb színhá­zat csinál majd. így legyen. SZILVÁSSY JÓZSEF Emberközponti művészet Michal Čičvák kiállítása A Szlovák Képzőművészeti Alap kassai (Košice) kiállítótermé­ben egy huszonhét éves fiatalem­ber 29 olajfestményének és 18 akvarelljének bemutatásával első íz­ben vall önmagáról, világlátásáról. Michal Čičvák Szlovákia legke­letibb részén, Szobráncon (Sob­rance) született. Gyermekkorának egy részét is itt töltötte, kilencéves vol:, amikor szüleivel Kassára köl­tözött. A város a maga képzőmű­vészeti múltjával és jelenkori fes­tészetével nagy hatással volt a gyerekkorától sokat rajzolgató- festegető fiúra. Ilyen milliőben szinte csaknem törvényszerűnek is tekinthetjük, hogy a képzőmű­vészet iránti tehetsége egyre job­ban kibontakozott, s tudatosan ar­ra készült, hogy festő lesz. Elkép­zeléseinek megvalósításában sok segítséget kapott Vojtech Bo- reckytól, akinek műtermébe - kö­zépiskolás korában - rendszere­sen eljárt. Aztán következett a gdanski képzőművészeti akadé­mia, (amikor mód nyílott a szocia­lista országok képzőművészeti akadémiáin tanulni, a kassai fes­tők közül ó élt elsőként ezzel a le­hetőséggel). Tanulmányait 1978- ban fejezte be, és ekkor tért vissza Kassára. Első önálló kiállításának anyagát az azóta eltelt évek alatt készített munkáiból válogatta. Mi érződik ki e képekből az első látásra? Mindenekelőtt a dolgok­kal való ismerkedés izgalma, az önmegismerés szenvedélye, az életigenlés. Nagy erénye ennek a fiatal festőnek, hogy felismerte és tudja: a belénk idegződött dol­goktól kell félnünk a legjobban, mert megtörténhet, hogy éppen ezek nem hagynak helyet az új felismerések számára, ezek me­revíthetik meg érzelmeinket és gondolatainkat. Michal Čičvák vál­tozó világunkban ennek tudatában indult el új művészi igazságok, új összefüggések törvényeinek kere­sése felé. Már most bizonyos, hogy alkotásai értéket, új színt jelentenek a kassai festészetben. Művészete erősen emberköz­pontú. Az emberi helyzetek érdek­lik - a mindennapi megpróbáltatá­soktól a mélyebb összefüggése­kig. Figurális kompozícióit legin­kább színházi milliőbe helyezi. A színház azonban nemcsak a ha­gyományos kereteivel érdekli őt, bár részben a hagyományos szín­házi látvány is inspiráló hatással van rá. A színházba ó azt is bele­viszi, azt is láttatja, amire a rende­ző képtelen lenne. Számára a színház ürügy a filozofikus meg­látásainak, életértelmezésének közvetítésére. Ki kell emelnünk még Čičvák kiváló absztraháló képességét, mert valószínű, hogy éppen ebből a tulajdonságából adódik, hogy képein nincs véletlenszerűség. Minden ecsetvonása, színössze­tételei tudatos munka eredményei. A vászonra alapozás nélkül fest, képei ezért szolidarizált fénykép- felvétel hatását is keltik. Most kiál­lított olajfestményei közül - a szín­házi tematikájúakon kívül - a Há­ború ellen és Az utcán című dipty- chonját kell kiemelni, melyeken az életet és halált, a létezést és elmú­lás: állítja szembe. A Munka ünne­pe és Kalinovo két szimbólum, arrely a fiatal alkotó elkötelezett­ségéről, humanizmusáról tanús­kodik. Čičvák akvarelljei közül a csendéleteket tarthatjuk sikerül­tebbeknek. Ezeken mindennapi használati és egyéb tárgyakat (te­áskanna, drót, köcsög stb.) sajá­tos jellegű kompozícióban tár elénk. Michal Čičvák első önálló be­mutatkozása Kassán kellemes meglepetést jelentett. Bízunk ab­ban, hogy a fiatal festő alkotóereje nem lankad, s a művészi igaz­ságkeresésben újabb jelentős ál­lomásokra jut el. SZASZÁK GYÖRGY KUBAI TANCKEPEK A Balett de Camagüey vendégszerepléséről Elöljáróban mindössze annyit: megalapozatlan hírek előzték meg a Balett de Camagüey, Kuba egyik legfiatalabb táncegyüttesének bratislavai vendégszereplését. Jól képzett táncosok, gyenge reperto­árral, híresztelték a szakmabeliek, de az érdeklődők szerencsére nem sokat adtak a megjegyzések­re. És amint ez be is bizonyoso­dod Fernando Alonso, az együt­tes vezetője jól felkészült táncoso­ka. és tehetséges koreográfusokat foglalkoztat, így az 1967-ben ala­kult. Balett de Camagüey reperto­árja sokkal színesebb, mint ahogy a fáma jelezte. A műsor első száma, Francisco Lang koreográfiája, a Lamentacio- nes nem hozta igazán lázba a kö­zönséget, hiszen a táncosok talaj­tornát mutattak be, s a zsinórpad­lásról belógó köteleknek semmi funkciójuk sem volt. Szebb és igé­nyesebb volt a másik Lang-kom- pozíció, a Rolling entre dós és Humberto Gonzalez munkája, a Pleamar. Az előbbi egészen mo­dem, az utóbbi pedig neoromanti- kus pás de deux precízen kidolgo­zott mozdulatsorokkal, nehéz emelésekkel. Jorge Lefebre kore­ográfiáján, az Episodioson Béjart kézjegyét fedezhettük fel; az alko­tó éveken át szólótáncosként mű­ködött a XX. Század Balettjében. Fekete ruhás táncosai a minden­napok olykor jelentéktelennek tű­nő eseményeit nagyították fel, hogy tisztább legyen a kép, esen- dőségünk, egymásrautaltságunk, hibáink és erényeink képe. Lefeb­re igényes koreográfus. Zene, díszlet, jelmez és tánc egyforma hangsúlyt kap nála, táncosaitól pedig a színészi munkát is megkö­veteli. Izgalmas, ugyanakkor lát­ványos produkció volt az övé, amely akár részekre bontva is gondolatgazdagnak mondható. Images című alkotása már kevés­bé tetszett; a hatáskeltés ezúttal sem maradt el, csak éppen a mon­danivaló vesztett a súlyából. Min­den jónak és minden rossznak a Nő az okozója, mondja Lefebre, de olyan hangnemben, hogy sem bánkódni, sem nevetni nem tu­dunk rajta. A legnagyobb közönségsikert Victor Cuellar és Gustavo Herrera egy-egy produkciója aratta. Az Aggufa láttán nekem Pongor Ildikó jutott eszembe, aki évekkel ezelőtt éppen a Szlovák Nemzeti Színház színpadán olyan csodálatos haty- tyút táncolt, hogy azt szavakkal le sein lehetett írni. És most Aida Villoch pávája ugyanilyen hatással vol: rám. Ez a nagyszerű táncosnő olyan plasztikus mozdulatokkal ej­tett ámulatba, hogy illúziót tört szét, amikor a vastapsra „kilé­ped“ a szerepéről. Felejthetetlen élmény marad a háromtételes Sa- erpil is. Tíz kultikus szoborra em­lékeztető táncosnő és egy fehér ruhás emberpár távol-keleti dalla­mokra táncolt; a nők csigavonal­ban nyitották és zárták a színpad­képet, amelynek középpontjában Jorge Vega és Adelaide Gomez állt. Gyönyörű táncukkal, amely­ben mesterien ötvöződött a klasz- szikus balett, a modern technika és a folklorisztikus elemek sora, nemcsak magas fokú tehetségü- ke: bizonyították, hanem azt is, hogy Kubában nagy múltja, ugyanakkor nagy jövője is van a táncnak. SZABÓ G. LÁSZLÓ Film Paganiniről A napokban Moszkvában szakmai közönség előtt bemutat­ták a Paganini életéről szóló tévéfil­met, amelyet szovjet és bolgár művészek készítettek koproduk­cióban. A négyrészes film nem illusztráci­ós szöveggyűjtemény. Szerzői sze­retnék, ha láttán a nézők elgondol­kodnának az alkotás természetraj­záról, a művész és a társadalom viszonyáról. A minden bizonnyal nagy érdeklődést kiváltó tévéfilmet rövidesen bemutatja a szovjet és a bolgár televízió. DJ SZÓ 6 1982. XI. 12«r ­Gyárfás Miklós színművét a fülekiek adták elő (Gyökeres György felvételei)

Next

/
Thumbnails
Contents