Új Szó, 1982. augusztus (35. évfolyam, 181-206. szám)

1982-08-16 / 193. szám, hétfő

Művészet és sport az NDK-ban » .alogolni jó - írta volt félszá- V^y zaddal ennekelőtte mély meggyőződéssel Móricz Zsig­mond. Utazni jó, fordítunk a nagy előd szaván, mai országjárók. Tíz- és százezer társunkkal együtt azért kerekedünk fel, hogy megis­merjük világunk egy-egy kis da­rabját és gazdagodjunk tudásban, élményben. így jutottunk el Nagyváradra, Ady és a holnaposok, Josif Vulcan és a Família városába. Sokat nem időzünk. Egy másik helység vár reánk, amely ünneplésre készül. Nemsokára egy évszázad telik be azóta, hogy örökre kihullott a toll a Toldi szerzőjének alkotó ke­zéből. Délre fordítjuk hát utunkat, s rö­vid negyven kilométer után feltűnik a helynévtábla: Salonta - azaz Nagyszalonta, Arany János váro­sa. Irodalomban jártas barátom már idézi is a vallomásos rig­must: Szülőhelyem Szalonta, Nem szült engem szalonba, Azért vágyom naponta Kunyhóba és vadonba. A tágas főtéren nézgelődünk, kérdezősködünk. Keressük őt, a Halhatatlant, akinél szebben sem addig, de sem azóta senki nem beszélt magyarul. A szentelt porú porta felé irányítanak a jó szalontaiak, az Arany János utcá­ba. Portát mondanak és nem szü­lőházat. Ez utóbbit hasztalan ke- resnők, hiszen maga a költő bizo­nyította: Híre, pora sincsen már az öreg háznak, Honnan elindultam földi uta­zásnak... Ez a szomorú való. A taksás- jobbágy Arany György náddal, szalmával fedett kunyhója akkor égett le, amikor tizedik gyermeke, Jánoska csak afféle pendelyes fi- úcska volt. E mostani ház immár a harmadik (vagy talán a negye­dik) az eredeti helyén, amint az A néző el sem tudja képzelni, miért tűnt el a modern filmekből az igazi hős, olyan mint... De kezdjük mindjárt az elején, magánál a mű­vésznél, pontosabban a személyi­sége iránti viszonynál. Társadalmunknak érdeke min­den személyiség fejlődése, főleg a tehetséges személyiségé. Ki­emeli ezeket az embereket, óriási összegeket költ először képzésük­re, majd alkotóképességük reali­zálására. Vagyis a művész szüle­tése hosszadalmas és bonyolult folyamat. Tény viszont az is, hogy a művész nem létezhet az alkotói önmegvalósítás, valamint annak megértése nélkül az őt körülvevők részéről, hogy gyakorta szemé­lyén keresztezik egymást a kor erővonalai, fájdalmai és örömei! Különben nem lenne művész. Szatírát alkotva is a rossz, a hely­telen elutasításának pozitív tölte­tét hordja magában, mindenkép­pen a jóra törekszik. Az alkotó személyiség jellegze­tessége abban rejlik, hogy önkife­jezését azokban a témákban, problémákban keresi, amelyek kö­zel állnak hozzá, és kifejti ezek a márványtábla magyar szövegé­ből kiviláglik. De hát nem járt job­ban Madách Imre sem! A sztrego- vai kastély köveit a környező fal­vak lakói hordták szét. Házaikba építették. így biztosították mara- dandóságát. És itt mi emlékeztet még Ara- nyékra? Három dolog: a tenyérnyi porta, az ásott kút, amely az éltető vizet adta; és ama feketén bóloga­tó eperfának az unokája. Ott áll emlékeztetőn a ház szegletén az akkori szegény emberek igényte­lenségükben is hálás gyümölcs­fája. Keressük a költőt, aki életének több mint a felét a hajdúfészekben töltötte, s már hangzik is a jóta­nács: a főtéren, az egykori Cson­katoronyban rendezték be az Arany János Emlékmúzeumot. Messziről megpillantva Petőfi so­rai ötlenek fel előttünk: Csonkatorony nyúlik a felhőbe, Rajta pihen a nap lemenőbe... Igaz, rég nem csonka. Amikor 1899-ben - a korábbi szerény to­rony-szobából - ide hozták a költő kéziratait, könyveit és emléktár­gyait, magas sisaktetőt kapott, ha­sonlót a vajdahunyadi váréhoz. A szinte két méter szélességű falakon belül egy régi világ, a tör­ténelem és az irodalomtörténet elevenedik meg. A belépőt a sza­badságharcos fejedelem, Bocskai István hatalmas, egészalakos festménye fogadja. 1606-ban ó alapította e várost háromszáz hajdúját telepítve Toldi Miklós és Mihály addigi birtokára. A hajdú­várnak csak kicsinyített mását lát­hatjuk. Elpusztult. Csupán ez a to­rony áll ,,mint valami Bábel, (Rajt az idő nyomtalanul jár el." Fegy­verek, képek, irományok idézik a letűnt századokat. Odébb egy táblán a helyiség nagyjai - szüle­tésük rendjében: Földi János or­vos, természettudós, költő; Lo- vassy László, az 1832-36-os po­zsonyi országgyűlés ifjúsági ve­zérszónoka, később a brünni vár foglya; Arany János fia, a szintén költő és népmesegyűjtő László, mellettük Eugen Rozvan és AI. Moghioros, a Román Kommunista Párt kiemelkedő tagjai, vezetői. A múzeográfus magyarázatá­ból megtudjuk, hogy ugyancsak e város adta századunk népies irodalmának két kiváló költőjét, Er­délyi Józsefet és Sinka istvánt, Zilahy Lajost, a népszerű regény­írót, dr. Kiss Ferenc Kossuth-díjas orvosprofesszort, a híres csilla­gászt, Kulin Györgyöt és Bihari Klára budapesti írót. E tanulságos bevezető után kö­megoldásának általa helyezitek tekintett változatát. Ez lenne a mű­vészet fejlődésének elve, mozgató ereje? Ezen a ponton találjuk ma­gunkat szemben a bizalom kérdé­sével: ahhoz, hogy a művész gyü­mölcsözően dolgozhasson, s ezáltal szolgálhassa a társadal­mat, olyan szüksége van a biza­lomra, mint a levegőre. A kicsi­nyes bábáskodás, az állandó fél­tések, hogy a művész valamit „nem úgy“ csinál, végső soron nemcsak a művész fejlődését, ha­nem az egész művészetét is ne­hezítik. Hogy közelebb kerüljünk fejtegetésünk témájához, már itt leszögezhetjük, hogy ez a kortárs hős megjelenését is veszélybe so­dorja. Szót kell ejtenem a nézői fogad­tatás kérdéséről. Nekem úgy tű­nik, jelentős mértékben befolyá­solja a megszokás,' az inercia. A mai művészet mozgékony és dialektikus és a nézőktől is ezt követeli meg. Napjaink hősét nem lehet az elmúlt évek mércéjével mérni - ebben a hozzáállásban benne rejlik a veszély, hogy elsik­kad a lényeg, hiszen megváltozott a hős típusa is. vetkezik az Arany-életrajz. A mú­zeum beosztása szokatlan, de ép­pen ezáltal sokatmondó. Amint emeletről emeletre feljebb hala­dunk, úgy követjük a költő emelke­dését a szalontai sárkunyhótól az akadémiai palotáig, majd innen a világhírig, a halhatatlanságig. Az első terem az 1817-1847 közötti évtizedeket fogja át a központra állítva a Toldit. Szervátiusz Jenő terakotta szobra eszmehűen, hite­lesen ábrázolja a fiatal eposzhőst. A második terem anyaga a di­csőséges 48-tól 1882-ig terjed. Itt találjuk a Petőfi és Arany barátsá­gát jelképező, kevésbé ismert szobrot; közelükben a költő-trium­virátus harmadik tagja: Tompa Mi­hály. Fényképét Aranynak dedi­kálta, aki mindenkor dolgozószo­bája falán helyezte el. Pár lépés és újabb ismerős: Madách Imre. Képe alatt kéziratáról készült fény­képmásolat. Jól kivehetők Arany finom vonásai, belejavításai. Ö se­gítette a nagy művet, Az ember tragédiájá-t ahhoz, hogy nemzeti irodalmunkban méltó helyet foglal­jon el. A harmadik emelet a szívbe markoló meglepetésé. Arany ott­honában találjuk magunkat. Ágya, heverője, két barna ruhásszekré­nye, egy vitrinben a Karlovy Vary-i ivópoharak és fényképek, mind­mind őt idézik. Középen az íróasz­tal, rajta nagy árkus fehér papír. Csak az imént állott fel mellőle. Tüstént visszatér és folytatja. Ta­lán be is fejezi a félbemaradt Csaba-trilógiát. Ne játssz velünk csalfa képzel­gés! Már hangzik is a muzeográ- fus figyelmeztető szava: az író­asztal melletti karosszékben hunyta le örök álomra a szemét Arany János 1882. október 22-én. Még csak 65 éves volt és mily sok munka várt volna reá. A fizikai lét megszűnése nem jelentette az életmű halálát. Ezt bizonyítják az utolsó emelet doku­mentumai. Tanulmányok, értéke­lések százai, a verseihez készült nagyszerű illusztrációk, műveinek a világ nagy nyelveire történt átül­tetése egyaránt sugallják: ,,Nem hal meg az, ki milliókra költi dús élte kincsét, ámbár napja múl...!" A német, olasz, francia, orosz, finn, japán, román stb. fordítás szomszédságában olvashatjuk: Budova smrt, azaz Buda halála cseh nyelven. Búcsúzunk a költőtől, a múze­um bejárata fölötti szobrától. Hálát érzünk mindazok iránt, akik nevét fennen ragyogtatják és megőrzik a későbbi századok, az eljövendő nemzedékek számára. DANIELISZ ANDRÁS A klasszikusok interpretálását illetően vannak hívei a szélsősé­ges hozzáállásnak, annak, hogy a napjainkba való átmenetet szó szerint kell megvalósítani. Ezzel összefüggésben eszembe jut egy Macbeth-elöadás, amellyel évek­kel ezelőtt vendégszerepeitek ná­lunk angol művészek. Modern öl­tözékben léptek színpadra - auto­mata puskákkal a vállukon. Én nem ezt az utat tartom helyesnek, de értem, miért választották ezt a megoldást. Nyikita Mihalkov Be­fejezetlen etűdök című filmje bizo­nyítja, hogy van lehetőség a klasz- szikus művek hiánytalan modern interpretálására. Nyemirovics-Dancsenko mond­ta, hogy a színháznak elvben csak modern darabokat kellene szín­padra vinnie, de mivel a klasszikus színművek sokkal jobban vála­szolnak ugyanazokra a kérdések­re, ezért inkább a klasszikusok kerüljenek színre. A modern drá­mairodalom sajnos gyakran meg­ragad a témáknál - termelési, me­zőgazdasági - és nem jut el a problémákhoz. Csakhogy a mű­vészet tárgya az ember és világa, ,,A sportot a művészet létreho­zójának és a művészet gyakorlá­sára való alkalomnak lehet tekin­teni.“ Pierre de Coubertinnek, a mo­dern olimpiai játékok megalapító­jának ez a gondolata abból a kí­vánságból fakadt, hogy a békés, népeket összefűző sportmérkőzé­seket a múzsák versenyével kap­csolják össze. Az emberiség történelme folya­mán a tornagyakorlatok és a sportversenyek mindig felkeltet­ték a művészek érdeklődését. Gondoljunk a remek ógörög szob­rokra, mint Polikletnek a Gerelyve- töjére. Miron Diszkoszvetőjére, Lissziposz Tisztogatójára vagy az európai reneszánsz Leonardo da Vincijének csodálatos rajzaira, A lovasokra, Albrecht Dürer Vívói­ra, Lucas Granach tornajelenetei­re, a XIX. század impresszionista grafikáira és festményeire, például Edgar Degas lovassportjelenetei­re, Alfred Sisley regattájára, Max Liebermann tenisz- és polójátéká- ra vagy a XX. század képzőművé­szeinek az alkotásaira. A történelem számos példát szolgáltat arra, hogy sok zenei, költészeti és építészeti alkotás a sportnak köszönheti létrejöttét. A humanista hagyományok ápolása Az NDK-ban a szocialista sport- mozgalom a művészet és a sport kapcsolatának e humanista ha­gyományához igazodik. Már 1961-ben találkozóra jöttek össze Berlinben az írók, képzőművé­szek, zeneszerzők, valamint spor­tolók és sportfunkcionáriusok, hogy megbeszélést folytassanak a művészetről és a sportról. Pierre de Coubertin szellemében tettek felhívást hazánk művészei, hogy a művészi alkotásokban sportté­mákkal és motívumokkal is foglal­kozzanak. Az eredmény nagyon bátorító volt, és új kapcsolatok jöttek létre a művészet és a sport között. Ebben az irányban igen hasznos szolgálatot tett az NDK Német Torna- és Sportszövetsé­gének az a pályázati felhívása, amelynek alapján 1964 óta a kép­ző- és alkalmazott művészet, az irodalom és a zene kiváló alkotá­sait már négy ízben arany-, ezüst- és bronzéremmel jutalmazták. A képző- és alkalmazott művé­szet legjobb alkotásait eddig már négyszer mutatták be a nyilvános­ságnak a „Művészet és sport“ mottó jegyében. A látogatók nagy száma kifejezi a sport tematikájával foglalkozó művészet iránti érdeklő­dést. A világ sportéletének ki­emelkedő személyiségei, például Avery Brundage, az egykori NOB- elnök, valamint Juan Antonio Sa­maranch a jelenlegi elnök is a lip­csei torna- és sportünnepély meg­véleménye az életről, halálról. Ma pedig még gyakran előfordul, hogy a film, a színmű témája nem az ember, hanem például az, hogyan készül a gépkocsi - korszerű vagy elavult módszerekkel-e. Van azonban mód arra, hogy a terme­lési témát is áthassa az emberi tartalom. Elég ha Gelman müveit említem. Egy jó rendező, jó színészekkel a gyengébb forgatókönyvből, drá­mából is művészi alkotást hozhat létre - és fordítva. A legjobb iro­dalmi müvet is megölheti a hozzá- nemértés. Mit tehet a színész? Gyakorlatilag nem sokat. A szereplőket a rendező vá­lasztja. A színész, ha nem tetszik neki a szerep - visszautasíthatja. Egyszer, kétszer, háromszor. Az­tán már nem is hívják. Jobb, ha elfogad minden szerepet váloga­tás nélkül? A rendezőt, az írót a közönség nem látja - csak a szí­nészt. A közönség szemében a kudarc is csak az övé. Végered­ményben a színész számára nincs más út, csak reménykedni, hogy „minden jól összejön“. IGOR KVASA, az OSZSZSZK művésze tekintése alkalmából a dicséret és az elismerés hangján szólt a sportnak szentelt sokoldalú mű­vészi munkáról. A sport az NDK művészeinek alkotásaiban Az NDK lakosai és a külföldiek százezrei gyönyörködtek az NDK híres zeneszerzőinek a szerzemé­nyeiben, amelyeket a sportbemu­tatóknak szenteltek és a nagykö­zönséget felejthetetlen sport-mű­vészi élményben részesítették. Az NDK sportéletének ki­emelkedő eseményei például a torna- és sportünnepélyek, a gyermek és ifjúsági spartakiá- dok, az országos és a nemzetközi bajnokságok különösen alkalma­sak arra, hogy művészeti alkotá­sokra ihlessenek. Ilyenkor plaká­tokra, daloka, sportdíjakra, kísérő­zenére van szükség. Ugyanez áll a sportversenyek színhelyének és a sportöltözékek művészi formálá­sára is. Hazánk sportéletének minden­napjaiban is növekszik a művé­szet iránti igény. A sportintézmé­nyek és iskolák környezetüket mű­vészeti-esztétikai szempontok szerint alakítják. Példásan sikerül ez az új létesítményeknél, így a potsdami uszodában is. A berlini új sport- és üdülőközpontban az építészet, technika, a funkció és a művészi alakítás szintézise új mércéket állított fel. A Lipcsei Né­met Testnevelési Főiskola belsejét és külsejét egyaránt képzőművé­szeti alkotások díszítik. A Sport az NDK képzőművészetében címmel itt képtárat is létesítettek, amely a hallgatók és a nevelők részére alkalmat nyújt a mindennapi mun­ka során is a művészettel való kapcsolat fenntartására. A sporttal foglalkozó művészet eredményeit ma már a múzeumokban és kép­tárakban, a kiadóvállalatok köny­veiben, a moziban, a színházban, tévében, valamint a hangverse­nyeken is élvezhetjük. Sok múvészünk személyes kapcsolatban áll a sporttal és nagy figyelemmel kíséri az itteni ese­ményeket. A művészet és a sport hosszú ideje tartó együttműködé­se az NDK-ban bizonyítja, hogy a művészet szükséges a sportolók személyiségének fejlődéséhez, mert ez képes életüket szebbé tenni. Ezért vált sok sportkollektí­va életének részévé a művészettel ápolt kapcsolat. Beszélgetések a művészet és a sport kapcsolatáról Eddig már nyolc ilyen rendez­vényt szervezett az NDK Német Torna- és Sportszövetsége. Eze­ken írók és egyéb művészek jöttek össze sportolókkal, sportfunkcio­náriusokkal, tudósokkal és újság­írókkal, hogy nyílt, alkotó vitát és eszmecserét folytassanak. Mint már 1963 óta minden torna- és sportünnepély előtt, úgy 1980 novemberében a „Művészet és sport“ mottó alatt megrendezett 8. megbeszélésen is a Német Torna- és Sportszövetség, a Művelődési Minisztérium, a Kulturális Szövet­ség és az NDK művészeinek a szövetsége közös felhívással fordult hazánk minden művészé­hez, írójához, kulturális ügyintéző­jéhez és népművészéhez, hogy a Német Torna- és Sportszövet­ség versenypályázatának a kere­tében a testneveléssel és a sport­tal foglalkozó új alkotásokat hoz­zanak létre. Az NDK VII. Torna- és Sportün­nepélye, valamint a IX. Gyermek és Ifjúsági Spartakiád alkalmából meghirdetett uj pályázat első íz­ben fogja be a művészi fényképe­zés területét is. A művészet min­den ágában folyó vetélkedőben - mint eddig - mind hivatásos, mind amatőr művészek részt ve­hetnek. Hagyományszerűen kerül megrendezésre a gyermekrajzver­seny is. Az eddigi tapasztalatok és sok művész kifejezésre juttatott kész­sége arra enged következtetni, hogy a testnevelés és a sport nagy ünnepe 1983-ban Lipcsében megint a művészet nagy ünnepe is lesz. Dr. GÜNTER WITT „Csonkatorony nyúlik a felhőbe“ Miben bízhat a színész? új sző 4 1982. VIII. 16. Arany János szülőföldjén

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents