Új Szó, 1982. július (35. évfolyam, 154-180. szám)
1982-07-13 / 164. szám, kedd
N em az olcsó szójáték kedvéért választottam a címet, mielőtt egyetlen gondolatot, élményt és konkretizálódott véleményt papírra vetettem volna a Nemzetek Színháza június 20- tól július 5-ig Szófiában megtartott fesztiváljáról. Mindenekelőtt a bizonytalanság volt a legjellemzőbb erre a kéthetes nemzetközi színházi seregszemlére, amely a legedzettebb színházi szakembert, újságírót is meglepte követhetetlen méretű műsorkínálatával, a résztvevő együtteseket bemutató propagandaanyagok hiányával és a bolgár vendéglátóktól független jellegtelen, formájában és tartalmában is konzervatív előadások sorával. Mintha az egész rendezvény felvállalta volna a szin- házkultúra világszerte emlegetett előadását néztem végig a berlini Deutsches Theaternek. Büchner Danton halála című drámáját Alexander Lang rendezte, egy képző- müvészileg is a francia forradalom eszmeiségét hordozó színpadon A mindent elborító vörös lepel már az első pillanatban nyugtalanítóan hat, amit tovább fokoz a színészek lárvaszerű sminkje, s olykor a „színház a színházban“ képlet nyomán megépített paravánszerű emelvényen folyó játék, az élőbábokkal. A dráma konfliktusának (a forradalom utáni helyzetben az élet örömeit habzsoló Dantont társai - Robespierre és Saint-Just - a nép nevében halálra ítélik) kidomborítását egy igén érdekes rendező ötlet segítette: Dantont és Robespierre-t ugyanaz a színész, Christian Grashof játszotta A bizonytalanság bizonyossága Nemzetek Színháza '82 - Szófia válságát, bár közismert, hogy ez utóbbi igencsak viszonylagos. Egy-egy nemzetközi fesztivál milyenségét elsősorban a válogatók, illetve a vendéglátók ízlése határozza meg. Aligha akadt egyetlen nézője is ennek a fesztiválnak, aki valamennyi bemutatott produkciót látta, hiszen az olykor kilenc helyszínen egyidőben kezdődő előadások közül már kettőt is csak töredékeiben láthatott a szünetekben gyaloglást (futást) is vállaló néző. Természetesen ez olyankor történt meg, ha az első felvonás után a másodikat már érdektelennek ítélte valaki. Persze az újságírókon nehéz kifogni, hiszen alig múlt el az első két nap, már adták- vették az egyes előadásokat jellemző híreket, véleményeket. így történhetett, hogy az ötödik napon a törökök Lear királyát már jóval kevesebb néző látta, mint az első napon bemutatkozó Görög Állami Színház előadásában Arisztopha- nész Akharniabeliek című vígjátékát. Ha helyenként rendezőileg nem is, képzőművészeti megoldásaiban és koreográfiájában a görög előadás a fesztiválon látottak legvonzóbbjai közé tartozott. Aligha tartja valaki is korunk színházába illőnek a jugoszláv Atalje 212 Levelezés című előadását, amely a rendező szerint valamifajta „irodalmi színházat“ volt hivatott képviselni. Döntően súlyos a kérdés: Létezik-e a színháznak ilyen fajtája akkor, ha a színpadon gyenge színészeket látunk és hallunk, egy családi levelezés szövegét helyenként öncélúan illusztráló színpadkép előtt? Mi ebben a színház? (Ha csak az nem, hogy kőszínház színpadán színészek színlelik.) Közel négyórás, nyelvidegen A véletlen és kíváncsiságom úgy hozta, hogy három francia színház előadását is láthattam. Igaz, nem egymás után, mert közéjük ékelődött egy japán és egy magyar produkció. A háromról mégis úgy vélem egymás mellett kell szólni. Annál is inkább mivel egy-egy színháztörténeti tény konzerválódott ezekben. Párizs népszínházának is nevezik a Thé- atre de l’Est Pa- risien-t, amelynek Guy Retoré az igazgató főrendezője. Alkalmi társulatainak egyike Szófiában Beckett A játszma vége című drámáját mutatta be. A rossz nyelvek szerint a négytagú társaság az évek során a valóságban is szerepeihez öregedett. Persze ebben a darabban olyan színészeket láthattam mint Pierre Dux, a Comédie- Francaise igazgatója, Michel Robin, és Gisele Casedeus. Különös érzéssel töltött el, hogy századunk fenegyere- keskedő drámaírója abszurd játékának mennyi szelíd lírát kölcsönzött bölcs öregségük. A darabot ismerve, az volt a benyomásom, hogy Beckett immár a huszadik század „csendes“ klasszikusai B átyám feszült és tanácstalan arccal fogadott. Amikor ajtót nyitott, tüstént meghallottam a fürdőszobából kiszűrődő szipo- gást. Tehát a család szemefénye, az ötéves Csilla okozza a nyomasztó hangulatot, gondoltam. Kérdeznem sem kellett, hogy mi történt, a bátyám szinte egyszusz- ra hadarta: %- Szálka ment a gyerek kezébe, legalább fél órája próbálom kivenTÜSKE ni, egyszerűen nem engedi, már mindenfélét ígértem neki, de csak sír, és tolja el a kezemet, segíts már, találj ki valamit! Na. most kéne bizonyítanom - ágaskodott bennem a hiúság hisz ez is ritkán fordul elő, hogy bátyám, a ,,család esze“, az én segítségemet kéri. Töprengve néztem rá, és észrevettem kezében a gondosan fertőtlenített tűt, melyet minden bizonnyal az ,, operád óhoz“ próbált használni. Világos! - gondoltam - a kislány ettől fél. Hát hogyne, hiszen valahányszor kíváncsian nyúlt a varródoboz felé, hogy a sok színes cérna, gomb és csat között kedvére válogasson, mindig szigorúan ráförmedtek: „Ne nyúlj hozzá! Nem szabad! Ott tű van, megszúrod magad! Kicsi vagy még, nem váló ilyesmi a kezedbe!“ De ekkor már Csilla előtt álltam, aki sírástól kipirult arccal, valamiféle felmentést remélve mondta, mondta, hogy ő csak a morzsát akarta felseperni a konyhában, és a seprű nyele okozta az egész galibát. Bátorításként emlékeztettem, hogy a kishúga milyen szépen tűrte, amikor a szemét kellett kezelni, hogy elműljon az a csúnya árpa, nem sírt, pedig jóval kisebb Csillánál. De beszélhettem én neki! Csilla, a kis nyelvújító csak ennyit felelt:- Igen, mert a Hugi meredé- keny, de mit csináljak, ha én mérhetetlen vagyok? Mit felelhettem erre? Hogy büszkeségén csorba ne essék, megdicsértem, hogy milyen rendszerető, ügyes gyerek: most is éppen söpréshez készülődött:- Már igazi nagylány vagy - mondtam sok mindent egyedül meg esi ná tsz. Talán megpróbálhatnád: hátha a szálkát is ki tudod piszkálni az ujjadból - te magad. Nyújtottam felé a tűt. Szemében a könny és a boldogság egyszerre csillant. Nagy gonddal kezdett neki a feladatnak és néhány pillanat múlva örömmel mutatta: sikerrel járt. Este aztán harsányan újságolta édesanyjának a szálka történetét. Csilla büszkeségénél talán csak az enyém volt nagyobb. . Prinzhausen Zsuzsa A fesztiválon nagy sikerrel szerepelt a Brnói Divadlo na Provázku együttese. Felvételünkön a Commedia deľ arte két főszereplője Boleslav Pol ívka és Jirí Pecha. balett produkciójáról. Első pillantásra a brnóiak és a győriek produkciójában alig található közös vonás. Persze ebben az esetben sem a színpadi műfajok különbözőségeinek erőszakolt összehasonlításáról van szó. A rendezői gondolat, a színpadra lépő színész-táncos alkotók ihletettségé- nek azonos eredetét lehet csak egymás mellé állítani. A brnóiak rendezője, Peter Scherhaufer és a Győri Balett vezetője, Markó Iván egy olyan színházi eszmény képviselői, amelyben saját műfajuk alapjaira építve a lehető legteljesebb szintézist hozzák létre. Markó a Don Juan árnyéka rajtunk-ban az esztetizáló klasszikus balettől messze elrugaszkodva, a gondolatokat közlő mozgás- és képzőművészeti színház elemeit is felhasználja. Scherhaufer a Commedia deľ arte szabad improvizációt kínáló keretét virtuóz mozgású, felfokozott szellemi állapotban játszó színészekkel tölti ki. A mindkét együttest közelebbről ismerő nézőt örömmel töltötte el az a siker, amelynek nyomán a Divadlo na Provázku-t harmadik előadásra is felkérték. Ezt a Bolgár Nemzeti Színház előtti téren több mint kétezer ember láthatta. Másnap a szófiai Csehszlovák Kultúra Házában tartott sajtóértekezleten számoltak be a fesztiválon szereplő két csehszlovák együttes - a másik a nyitrai (Nitra) Andrej Bagar Színház - munkájáról. Mivel a nyitraiak már hazautazásom után szerepeltek, a Jozef Bednárik rendezte Lorca-dráma, a Bernarda Alba háza sikeréről nem számolhatok be. DUSZA ISTVÁN ÚJ FILMEK Kigyóméreg (cseh) Josef Vinklár és Ilona Svobodová, a cseh film főszereplői Szomorú, megható film a Kígyóméreg. Égető kérdésre, az alkoholizmus következtében szétesett családokra, zilált viszonyaikra hívja fel a figyelmet. Teszi ezt egy tizennyolc éves lány sorsát bemutatva, aki anyja halála után felkerekedik, hogy megállapítsa annak a férfinak a kilétét, akinek nevét és címét feladóként egy köteg pénzesutalvány-szelvényen látta az anyja szekrényéből előkerült holmi között. A férfire (akiről rövidesen kiderül, hogy az apja) egy eldugott helyen bukkan rá, geológiai fúrómunkások között. A találkozás a lányt azonban megdöbbenti, apja súlyos alkoholista. Ez a film alaphelyzete, s az alkotók érdeklődésének fókuszában az apa és leányának viszonya, kapcsolatuk alakulása áll. Azt vizsgálják, képes-e a férfi megszabadulni káros szenvedélyétől és beilleszkedni a számára szinte ismeretlen családi életbe vagy inkább lemond a lányáról, s folytatja az italozást, míg testileg-lelkileg teljesen összeomlik. A film nyitva hagyja a kérdést, a látottakból- hallottakból azonban arra következtethetünk, hogy minden marad a régiben, a férfi tovább csúszik a lejtőn. František Vláčil rendezése kulturált, alkotása művészileg kristálytisztán megformált. Nem az ő hibája, hanem a forgatókönyvé (Irena Charvátová munkája), hogy az apa sorsát, elbukását nem érezzük igazán tragikusnak, életét nem sikerült igazi emberi drámává dúsítani. Szánalmas figura, s legfeljebb sajnáljuk akaratgyengeségéért, cselekvésképtelenségéért, de sorsa valójában nem megrázó, nem kavarja föl a nézőt. Az alkotók igyekeznek őt felmenteni abban a hiszemben, hogy talán még nincs minden veszve, így viszont a záróakkord logikátlan, a történtek után nem ezt várnánk. Mondanivalójuk - szándékuk ellenére- helyenként példázattá sekélye- sedik. A rendező a forgatókönyv gyengeségeit megpróbálta ellensúlyozni - több-kevesebb sikerrel- hiteles atmoszférateremtéssel, realista ábrázolásmóddal, jó színészvezetéssel. Josef Vinklár és Ilona Svobodová játéka élethü: Vinklár a halványan megrajzolt apa alakját önmagával teszi teljessé, föléje nőve szerepének. A jugoszláv társadalom néhány sürgető kérdésével foglalkozik Mi- livoj Puhlovszki és Bruno Gamulin filmje. Hőse egy ifjú építészmérnök-jelölt, akinek éjjeliőrként, villamoskalauzként kell megkeresni a tanulmányai folytatásához szükséges pénzt. A szerelem, egy lány megismerése szerencsés módon a karrier lehetőségét is meghozza a fiatalember számára, hiszen leendő apósa egy tervezőintézet igazgatója. Csakhogy a csalások, megalkuvások, üzérkedések, összefonódások, megvesztegetések fölött az ifjú nem tud napirendre térni. Föllázad, leleplezi a bűnösöket, köztük jövendőbeli apósát is - és belebukik. Végül még nagy nehezen szerzett manzárdlakásától is megfosztják és a szó szoros értelmében az utcára kerül, feleségével és újszülött gyermekükkel együtt. Hiába zsuppolják őket teherautóra, nincs hová menniük Megdöbbentő a film története, a baj csak az, hogy az alkotók úgy tesznek, mintha a valóságot ábrázolnák. Ehelyett azonban mesét mondanak el. Mert bár igaz, hogy a fiatalember apósa nem makulátlan, hiszen vállalati érdekből megalkuszik, s csúszópénzek alkalmazásától sem riad vissza, csakhogy eredendően nem olyan gonosz, mint amilyennek az ifjú építészmérnök látja. A fiatalember hipermodern településekről álmodik, színházzal, parkokkal, sportstadionnal (rokons'zenves vonás). S ha a megrendelők előbb a színházat, majd a stadiont alkudják le a tervről, apósát opportunizmussal vádolja, azt azonban nem látja, s nem is hajlandó tudomásul venni, hogy gazdasági adottságok is kötik az igazgató kezét, s nem feltétlenül megalkuvásán, rosszindulatán múlik, ha nem valósul meg az eredeti terv. Bár létező problémákról beszél a film, de ettől még nem lett jó, hiszen az igazságot sematikusan ábrázolja. -ymA mozik sikerrel játsszák a Goodbye és ámen című olasz filmet, melyet Damiano Damiani rendezett ÚJ szó 4 1982. VII. 13. közé emelkedett. Ezt támasztotta alá a világhírű Jean-Luis Barrault és Madelaine Renaud páros előadásában látott másik Beckett-da- rab is, az O, azok a szép napok!. A totális színház eszményének megvalósítójaként ismert Barrault írta szerzőjéről: ,,Ami Beckettet illeti, hiszek feddhetetlen és vele született hitelességében, mert szívében szinte tapintható a mélységes szenvedés. Szenvedése a botrány és a provokáció fölé emeli.Nos, a látott előadásban a szenvedésben is jelenlevő optimizmust mutatta meg. A homokbucka mögül előtántorgó, a nyakig homokba temetett Winniet megmenteni akaró Willie - Barrault és Renaud játszotta - jelenete egy színháztörténeti tényt konzervált, immár húsz esztendeje minden szellemi vitaminjával együtt. Kevesebb jót lehet elmondani a Theatre de la Salemandre előadásáról. Racin Britannicusának ókori helyszínét a Napkirály udvarába helyezte a rendező. Ez csupán az első húsz percben gyújt szellemi izgalmat, amíg meg nem szokja a néző a filmvászon-méretű színpadi tér naturalista fényeffektusait, díszletét és jelmezeit. Sikerek sikerét aratta a klasszikus japán No színház három darabját bemutató Zeami-Za együttes. U gyanez mondható el a brnói Divadlo na Provázku és nem kevésbé a két magyar együttes a Népszínház és a Győri Majd meglátjuk, ha megérjük _____________ (jugoszláv)
