Új Szó, 1982. június (35. évfolyam, 128-153. szám)

1982-06-15 / 140. szám, kedd

Bizonytalan bukfencek Bettes István: Bohócok áldozása Illúzió (bolgár) Bettes István kötete a Madách kiadó új sorozatának, a Főnix- füzeteknek az első számaként je­lent meg. A sorozat azóta újabb három fiatalt mutatott be (Barak Lászlót, Cuth Jánost és Finta Lászlót). A sorozatot komoly kia­dói tettként, ígéretes szellemi vál­lalkozásként kell fogadnunk. Meg­születése és alakuló jellege min­denképpen a romániai magyar Forrás-könyvsorozathoz hasonló elképzelésekről tanúskodik. Bettes István feltűnése, publi­kációs sikerei, az irodalomba való „betörése“ körülményeinkhez ké­pest gyorsnak és váratlannak mondható. Ez a sikeresnek minő­síthető bemutatkozás vélemé­nyünk szerint két alapvető dolog­nak tudható be. Az első az, hogy Bettes újszerűnek ható, könnyed, játékos verseléssel jelentkezett, mely sok esetben szembeállítható a többi fiatalok „kilencek utáni“, már-már epigonná váló, csontos, elvontként ható verselési módjá­val. Ez a természetadta verselési készség és kedv különbözteti meg Bettest a sorozat további kötetei­ben jelentkező társaitól is. Barak László és Finta László versei mö­gött gyakran érezzük a verssel küszködő fiatalembert, de Bettes verseiben szinte nyoma sincs a költő szakmai műhelygondja­inak. Bettes eredetiségének második összetevője pedig a2;, hogy gro­teszk és ironikus verseiben, illetve versei mögött egy programszerű­en alkalmazott bohóc-maszk tűnik fel. Ez a mozzanat egy modellsze­rű, szuverén költői alapállással va­ló kísérletezésnek tűnik fel. Vagyis- míg például Soóky László is felteszi a kérdést: Lehetséges hogy valóban ilyen vagyok / mint ez a piros arcú bohóc a plakáton?- Bettes számára a bohóci szituá­ció vállalt alapállás: egyétek, ve­gyétek, ezek az én bukfenceim.../ tiérettetek vettetnek. Nézzük tehát a produkciót. A kötetben tréfás és komoly alaptónusú verseket különböztet­hetünk. meg. A tréfás hangulatú verseken belül Groteszk és dada, a komolyak csoportján belül pedig lemondó és életigenlő versekről beszélhetnénk, illetve ezekkel a fogalmakkal jellemezhetnénk a versek típusait. A groteszk több mint ötven százalékban van jelen, míg a többiek körülbelül egyforma arányban osztoznak a maradék százalékokon. A tréfás, játékos hangulatú versek közel hetven százaléka így számszerűen is jelzi a költő alapállását. Ugyanakkor ez az osztályozás csak első orientá­cióként hasznosítható, mert Bet­tes verseinek összességére jel­lemző a könnyed, jókedvű játé­kosság és a borús, halálfélelemtől terhes lemondás kettőssége. Például a Mire ez a vers... összegezése komor: ez rozoga szekerünk / egykedvűen zötyög a célszerűség / csipkerózsika- álomba ringató csapásán, bár a vers első része inkább a gro- teszkba hajlik. Ugyanakkor az Ének a húsörlőben nyílt groteszk- sége mögött nem nehéz meglátni a determinációnak ugyanazt a ko­mor tudomásulvételét, mint az imént idézett versben. Tovább erősíti ezt a kettősséget a dadatí­pusú versek öncélúságának és az életigenlő-típusú versek megbé­kélést óhajtó hangulatának az el­lentéte. Szinte nehéz elhinni, hogy az Asztaltársaságés a Hóbelevanc ugyanannak a költőnek a verse. Mert az Asztaltársaság, Fogadj el, Fennsíkra érve, Alma fa tüzes ága, Rímek egy elképzelt szerelemhez és még néhány más vers valóban vers, egy tehetséges és ígéretes költő műve, de a Hóbelevanchoz hasonló dadaista sorok és gro­teszk képzettársítások csupán csak toll- és stílusgyakorlatokként fogadhatók el. Míg tehát Bettes István legsike­rültebb verseiben egy rokonszen­ves költői szemléletmód lelhető fel és egy ígéretes költészet van kia­lakulóban, nem egy verse aggo­dalmakat vált ki és kételyeket éb­reszt. Nehéz például elhinni, hogy az olvasóknak szükségük lenne a dada-típusú (áldada, neodada, halandzsa) versekre. A dadának csak mint mozgalomnak volt értel­me és hatása az első világháború alatti és utáni években, de az individuális dadaizmus létjogosult­sága és értelme már megkérdője­lezhető. Az első pillantásra értel­metlennek tűnő Gilababu abuliba című versben például az olvasó elég hamar felleli a rejtjelkulcsot, de legfeljebb csak a megfejtésnek örülhet, mert a bú libagalibáról tudósító versnek nincs semmi já­rulékos jelentése, költői üzenete. Az egyébként ötletes, rejtvényjel- legü, mondókaszerű vers tehát csak egy gyermekverseket tartal­mazó kötetbe illene igazán bele. A költőnek mindenkinél jobban kell tudatosítania, hogy kettőn mú­lik a - kommunikáció. Bettes mint­ha nem lenne eléggé tisztában a kommunikáció általános és iro- dalmilag sajátos problémáival, összefüggéseivel. Az Ad citeram című versben például kijelenti: / ha nem értitek nem tehetek róla / Majd a Kommunikáció című vers­ben azt panaszolja el, hogy ha magas művészi fokon kifejezett érzésvilágról van szó, akkor húzó­doznak az emberek kiégett tartal­mú szavak / roncsaihoz mint meg­vert kutya a kegyetlen gazdához, ugyanakkor a művész csak né­hány embert tud felcsalni / e ron­csokból tákolt szó-esztrádra, mi­közben százezrek dideregnek / ki­égett parázs hamujában kapirgál- va. Majd a vers záró sorai végleg ítéletet mondanak a költészet nél­kül didergők százezrei fölött: hiába szórnál gyöngyöket eléjük.../ a kommunikáció legelementári- sabb feltételeit / fújja ki szemünk­ből / a szél. A didergő százezrek­nek ez a magabiztos elmaraszta­lása nemcsak meglepő, de egy kicsit meg is döbbenti az embert. Annál is inkább, mert nem egye­dülálló jelenségről van szó. Ha­sonló értelmű sorokat lelhetünk fel például Barak László verseiben is: a cirádás házak / kiöklendezték az embereket, / akik arcukra fagyott érzelmeikkel / cseppet sem külön­böztek / az álmából felvert csordá­tól (Vallomások). Vagy például: /Érzem a névsorokba zárt tömeg/ áporodott szagát (Megszámlál- tattak). Véleményünk szerint az is kom­munikációs zavar, ha egy fiatal költő a nép helyett csak didergő százezreket, vagy áporodott sza­gú tömeget lát. A tömegiszony és a mizantrópja egyéni, lélektani do­log, melyet az értelemnek ki kell szűrnie a kommunikációs viszo­nyokból. A költészet nagyjai még az elnyomott, a manipulált tömeg­ben is mindig meglátták a létfenn­tartó, teremtő és történelemformá­ló erőt. Ezt ma is meg kell látnunk. Bettesnek és a többi fiatal költő­nek számolnia kell az irodalmi kommunikáció minden összetevő­jével és kapcsolataik bonyolult struktúrájával. Az irodalmi kom­munikáció alapját képező alkotó- mú-olvasó kölcsönhatás az iroda­lom és valóság tágabb rendszerei­be épül bele és minden egyes összetevő mögött a viszonyok és kölcsönhatások újabb bonyolult hálója bukkan fel. Az irodalomszo­ciológiában alapvető tételként számít, hogy az alkotókkal kap­csolatban mindenekelőtt lélektani, erkölcsi és filozófiai problémák merülhetnek fel, a művekben pe­dig esztétikai, nyelvi, stiláris és értelmező dimenziókra összpon­tosíthatunk, míg az olvasó mögött főleg történelmi, politikai, kulturális és gazdasági összefüggések ha­tározzák meg a hátteret. S tény az is, hogy az irodalmi alkotásnak már a keletkezésénél van egy partnerként elképzelt közönségé, olvasótábora. Tehát nemcsak a kritikusnak, az irodalomszociológusnak kell el­gondolkodnia azon, hogy ki, mi­kor, hol és miért olvas verset, illetve milyen verset igényelnek az olvasók egyes típusai, de a költő­nek is meg kell válaszolnia ezeket a kérdéseket. Mert míg az össze­tetten értelmezett olvasótáborba az egyszerű (alkalomszerű) olva­só, az irodalombarát (a versked­velő, a kulturált olvasó) és a kultu­rális dolgozó (az irodalomszerve­ző, a pedagógus) mellett az irodal­már kolléga, a kritikus, az iroda­lomtörténész és a teoretikus is beletartoznak, a tulajdonképpeni olvasói bázist az első három típus alkotja. És az igazi művész soha­sem mondhat le arról, hogy műve ne csupán irodalmi visszhangot váltson ki. Mindemellett Bettesnek még a bohóc-maszk jelentéséből faka­dó irodalomtörténeti és irodalom- elméleti összefüggéseken is el kell gondolkodnia. Pierrottól és Harle- kintől Fellini bohócaiig ugyanis a bohóc-művész értelmezés szé­les skálája fellelhető. Maga a bo­hócfogalom három irányban asz- szociálható tovább: a bolond, ud­vari bolond irányban a félkegyel- műhöz visz az út, a kókler, szélhá­mos, csaló irányában pedig a bű­nözőhöz, s csak a csepűrágó, ko­médiás, artista felől jutunk el a művészhez. Ezt azért fontos tudatosítani, mert ha nem eléggé határozott és érthető a bohóc­művész párhuzam, akkor az olva­só könnyen valamelyik másik irányban indul el. De vajon szükségszerü-e az álarc? A művésznek mindenkép­pen szerepet kell játszania? - tesszük fel a kérdést. Szabolcsi Miklós szerint: „A marxista sze­repfogalom értelmezésében nem is valódi szerepek ezek, inkább ellenkezőleg: ellen-szerepek, fel­lazított szerepek, szerep elleni lá­zadások - másként: hagyomány, szólás, műfaj szentelte-hagyomá- nyozta magatartásformák. A köl­tői, írói, művészi magatartásban a köznapokhoz képest mindig is van valami felfokozott, mestersé­gesnek tűnő, különleges. Vannak korok, amikor ezt a különbséget túl köznapi magatartással, visel­kedéssel, cselekvéssel igyekez­nek eltüntetni, máskor pedig na­gyítani, mitikussá tenni. Ilyenkor emelik ki e sajátos magatartás- és cselekvésforma különlegességét szerepek, álarcok, kosztümök“ (A clown mint a művész önarcképe). így kerül a Bohóc és az Artista mellé a Cigány és a Hegedűs, valamint a Mérnök és a Tudós, vagy akár a Politikus és a Forra­dalmár. Bettes István ígéretesen kibon­takozó költészete talán már az összetett irodalomkritikai elemzést és értékelést is elbírná - emberi alapállása, életfilozófiája, ars poé­tikája, verstechnikája és művészi üzenete szempontjából. Az előző pontokban vázolt problémákra ép­pen azértkell figyelmeztetni a fia­tal költőt, hogy még határozottab­ban és alaposabban tudja kibonta­koztatni vitathatatlan költői tehet­ségét. Mert a bohóc-modell lehetsé­ges és elfogadható ugyan, de azért jobban meg kell határozni a bukfencek összefüggéseit. Jel­képesen fogalmazva: elég-e a bukfenc? ha pedig bukfenc, ak­kor miért, és mit csinál a bohóc két bukfenc között? Mert Bettes nagy, szent dolgokat ígér: egyétek, ve­gyétek ezek az én bukfenceim... szent bukfencek ezek / tiérettetek vettetnek (Bohócok áldozása). Csakhogy nemegyszer a puszta, kidolgozatlan, bizonytalan bukfen­cet látjuk csupán, és elmarad a produkció egészének a célja, hatása és értelme. Gyakran hiány­zik az a művészi igény, amit maga a költő így fogalmazott meg Le­meztelenítettük című versében: mi feleslegesnek látszott / mester­emberek / határozott kézmozdu­lataival / tüntettük el. Ennek a mű­vészi hitvallásnak kell az eljöven­dő müvek biztosítékává válnia! MÉSZÁROS LÁSZLÓ Bulgária tragédiákban nem szűkölködő történelmének egyik nehéz évében, 1923-ban játszódik Ludmil Sztajkov filmje, az Illúzió. Komoly témáról: a művész és a valóság, a művész és a politika kapcsolatáról szól a film, melynek hőse egy költő, egy festő és egy színésznő, s hőse a kor is, a bol­gár antifasiszta felkelés - a világ első fasisztaellenes felkelése - le­verését követő terror esztendei, amikor a művészi hovatartozás kérdése kiélezetten vetődött fel. Sztajkov költőhőse egyértelmű­en a kíméletlenül vérbe fojtott fel­kelés résztvevői mellett áll, de ver­sei nem jutnak, nem juthatnak el azokhoz, akiknek szánta őket. Nem kétséges számára, hogy a vészterhes időkben melyik olda­lon van a helye, de mégsem talál­kozik azokkal, akikkel kész szoli­daritást vállalni. Szellemi jelenléte veszélyezteti a hatalmat, végül egy orvlövész végez vele. A szí­nésznő, aki a festő múzsája, mo­dellje, ideálja, megcsömörlik a színpadtól, s abbahagyja hivatá­sát. Az embertelen időkben nem hajlandó szolgálni az embertelen hatalmat. A film a legteljesebben a festő sorsát vizsgálja meg. Ö kezdetben a művész függetlenségének elvét vallja, fellegekben jár, a művé­szetről és az élet értelméről vitat­kozik csupán elvontan, távol a hét­köznapok mocskától, hiába dör­dülnek lövések az ablaka alatt, hiába látja a hazafiak elhurcolását, halomra gyilkolását. Pedig a való­ság, a hétköznapok kegyetlensé­ge állásfoglalásra késztet, tetteket követel, nem ad teret az illúziók­nak. Az embertelenséget, a kor irracionalitását ő is érzi, de igyek­szik az eseményeken kívül ma­radni, a passzivitást választja: csendéleteket fest. A hatalomra jutott ellenforradalom a befelé for­duló művészi világ lázadásjeleit nem veszi észre, s a festő hideg, érzelemmentes képeit a hatalom jó szolgálóinak tartja, s a mű­vészt igyekszik - kitüntetéssel, tár­lattal, körülrajongással - meg­nyerni magának. A festőt végül egy megrázó élmény - egy tiszto­Trisztán és Izolda a világiroda­lom egyik leghíresebb szerelmes­párja; a kelta mondakörből léptek a nyilvánosság elé, hogy időről időre - immár több évszázada - új köntösben jelenjenek meg, s a ha­lálon túli örök szerelmet pél­dázzák. Claire Labine forgatókönyvíró a monda legrégibb változatára, a 12. században keletkezett eposzra támaszkodott, s annak lírai alaptónusát követte, mérsé­kelve a történet tragikomikumát. Az ismert szerelmi történet filmvál­tozatát Tom Donovan rendezte; remekül érzékelteti a korai közép­kor atmoszféráját (a felvételek a cselekmény eredeti színhelyén, Kornwallban és Bretagne-ban ké­szültek), s ez kétségkívül ereje a filmnek, akárcsak a stílustiszta­ság. Higgadtan, mértéktartóan pergeti az eseményeket, alkotásá­gató akció során kiirtott falu látvá­nya - ébreszti rá arra, hogy van­nak korok, történelmi helyzetek, amelyek nem tűrik a vélemény nélküli félreállást, a bezárkózást, a passzív ellenállást. A festő e ta­pasztalattal gazdagodva lelövi a véres megtorlást irányító fehér tisztet. Ludmil Sztajkov filmje látszólag elvont művészi-etikai kérdésekkel foglalkozik, s az elkötelezett mü­Ruszi Csanev a bolgár film festő­művészének szerepében vészi hitvallás mellett száll síkra. Ez az elvontság azonban csak látszólagos, a filmben ugyanis többről van szó, hiszen a rendező értelmiségiek egyéni sorsában ké­pes volt mély erkölcsi mondaniva­lót közvetíteni - adott történelmi háttér előtt, a fasizmus kialakulá­sának idején. S teszi ezt tetszetős filmes eszközökkel, erőteljesen - s ezen a jelképek végiggondo- latlansága sem változtat. Két rész­re szakadtnak látszik a film, az első felét a kamarajellegű sok dia- lógusos jelenetek uralják, az alko­tás azonban később átvált egy sajátos szürrealisztikus népballa- dai hangnembe. E stílustörés he­lyett mégis a gondolat és a kép egységét érezzük. Ruszi Csanev, Luben Csatalov és a szlovák Zu­zana Kocúriková hitelesen oldják meg feladataikat. nak ritmusa kiegyensúlyozott, olyannyira, hogy a mű helyenként statikus és színpadi előadásra emlékeztet. Emiatt a színészek sem tudták mindvégig elkerülni a teatralitás buktatóit. Az egyik főszerepet, Marke ki­rályt, Richard Burton játssza - ra­gyogóan, a legbonyolultabb lelki folyamatokat, a feszültséggel teli légkört is érzékeltetve. A cím­szerepeket kevésbé ismert fiatal színészek - Nicholas Clay és Kate Mulgrew - alakítják, megbízható­an, nem maradva híres partne- rük-kollégájuk árnyékában. Vitat­hatatlan értéke a filmnek Richard H. Kline operatőr munkája, aki kamerájával hol hátborzongató erővel, hol csodálatos költőiséggel állítja elénk Trisztán és Izolda tra­gikus szerelmét, a földöntúli má­mor boldog révületébe merülő szerel mespárt. - ym ­Kate Mulgrew és Richard Burton az angol film Izoldája és Marke királya Trisztán és Izolda (angol) ÚJ SZÚ 4 1982. VI. 15. ÚJ FILMEK

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents