Új Szó, 1982. június (35. évfolyam, 128-153. szám)
1982-06-28 / 151. szám, hétfő
Markovics Ferenc: Zebraportré Menetrend(etlenség) Alig néhány hét telt el a Zselizi (Želiezovce) országos népművészeti fesztivál óta; még élénken élnek bennünk a népi hagyományainkat ápoló amatőr művészeti csoportjaink színes bemutatói. Eredetileg nem volt szándékomban írni erről az egyébként sikeres és szép seregszemléről, nem is kenyerem az írás. Volt ugyan néhány észrevételem, de ezeket már elmondtam a táncegyüttesek versenyének értékelésén, a helyszínen. Nemrégiben jelen voltam a dunaszerdahelyi (Dunajská Streda) Városi Művelődési Ház Fórum művelődési klubjában, ahol néptánc-mozgalmunk helyzetéről és problémáiról folyt a vita, szép számú szakmabeli részvételével, akik nemcsak a járás területéről, de távolabbról is eljöttek. Nos, az ott elhangzott észrevételek, megállapítások és elképzelések késztettek arra, hogy papírra vessek néhány olyan gondolatot, mely már régóta foglalkoztat. Mégpedig a következőkkel kapcsolatban: a művészi produkció és az együttesben végzett nevelőmunka; az együttesek vezetőinek képzése, önművelése; a sokoldalú felkészültség; a néptánc szerepe társadalmunkban és főképp a fiatalság életében; a táncok zenei kísérete, valamint a tartalom és az előadás stílusának a kérdése. Az országos rendezvényeken általában lemérhető egy-egy művészeti ágazat pillanatnyi helyzete, színvonala szakmai szempontból. A néptánc-együttesek értékelése során a teljesítmény az irányadó, a bíráló bizottság a látottak alapján rangsorolja a csoportokat. De mi van a látottak mögött? Nagyon keveset tudunk az együtteSzabad szombat. Az idei Duna- menti Tavasz utolsó előtti napján mintha többen lennének az amatőr rendezők, a pedagógusok. Néhány perc múlva, a kávéházi beszélgetések során bebizonyosodik, nem tévedtem.- Megkaptam most is a meghívót, vegyek részt a rendezők szemináriumán, itt a Dunamenti Tavaszon, de az igazgató nem engedett. A papíron nincs rajta a járási oktatási osztály pecsétje vagy ajánlása. Márpedig nekem ők a feletteseim, több napra csak az ő beleegyezésükkel mehetek el - tolmácsolja az egyik pedagógus és rendező azt, amit az iskola igazgatójától hallott. Pedig szeretett volna itt lenni az első naptól; tanulni, tapasztalatokat gyűjteni, mert jövőre is iparkodik majd színdarabot betanítani tanítványaival. Amit ilyen fesztiválon lát és hall, ez több szakmai szemináriummal felér. S az alkalmi társaság a sokszor felpanaszolt témáról beszélget. Arról, hogy sok helyütt az iskola- igazgatók nem támogatják kellőképpen a gyermekszínjátszó csoportokat, kisszínpadokat. Nem értékelik a pedagógusok ilyenfajta iskolánkívüli tevékenységét, nem tudatosítják, hogy a színjátszás vagy a bábozás milyen fontos a tanulók érzelmi nevelésében, személyiségük sokoldalú kibontakozásában, látókörük szélesítésében. Szerencsére azért nem mindenhol ilyen a helyzet. Marcelházáról seken belül folyó nevelői tevékenységről, (itt nem a táncpedagógiai munkára gondolok). Pedig ez nagyon fontos és lényeges kérdés, amatőr művészeti mozgalmunk további fejlődését tekintve. A vezető nemcsak táncoktató, hanem pedagógus is, csodálatos jellem- és ízlésformáló munkára képes. Hadd mondjak el egy példát. Több mint egy évtizede hallottam, már nem tudnám megmondani, kitől, hogy Novák Ferenc, a neves magyarországi táncpedagógus és koreográfus népi tánc- együttesét egy budapesti galeriból alakította. Egy semmittevő, utcán csavargó fiatal társaság érdeklődését úgy fel tudta kelteni a tánc, a zene, a művészetek iránt, hogy lassan tartalmat, értelmet kapott életük és észre sem vették, hogy közben megváltoztak, és már a „népi szamba“ sem idegen számukra. A táncegyüttesek vezetőinek eredményes tevékenysége elsősorban szakmai - tehát néprajzi, zenei, rendezői, pedagógiai stb.- felkészültséget igényel. Az énekkarokban és színjátszó csoportokban a karnagy, a rendező készen kapja a kottát (partitúrát), illetve a színmű szövegkönyvét. Az ő dolga betanítani, megjeleníteni, élettel megtölteni azt. Nem így van ez a népi táncegyüttesek esetében. Itt a vezető nemcsak „betanít“, hanem a leggyakrabban ő alkotja meg az egész táncot- tartalmát, szerkezetét, stílusát, a térformákat. Neki kell kiválasztania a zenei anyagot, neki kell gondoskodnia a megfelelő zenekíséretről, sőt, még a viseletről és a kellékekről is. A vita során egy hozzászóló - nagyon találóan- zeneszerzői tevékenységhez hasonlította ezt a munkát. Mint amikor egy karnagy zeneszerzésre vállalkozik. Persze, lehet valaki kiváló karnagy, de ez korántsem jelenti, hogy jó zeneszerzőnek is kell lennie egyben. Néhány évtizeddel ezelőtt egyik ismerősöm arról panaszkodott, hogy a népi tánchagyományunk már csupán színpadi produkciókban elevenedik meg. Az együttesek tagjai, ha a fellépés után levetik a népviseletet és szórakozni akarnak, már csak a mai divatos tánczenére a mai divatos táncokat járják. Akkoriban valóban így volt. (Marcelová) például ma eljött az iskola igazgatója, megnézni, hogy szerepelnek a gyerkőcök, jól ér- zik-e magukat, nem kell-e valamiben segítenie. Meséltek a dunaszerdahelyi (Dunajská Streda), a párkányi (Štúrovo) a komáromi (Komárno) és a buzitai (Buzica) iskolák vezetőinek segítőkészségéről, az érdeklődés, az erkölcsi és az anyagi megbecsülés különböző megnyilvánulásairól. Abban is megegyeztünk, hogy ma még sajnos nem ők vannak többségben. Mert még mindig több a fölöslegesen akadékoskodó, gán- csoskodó, színjátszó és bábkörök munkáját nem értékelő igazgatók, pedagógusok száma. Igyekeztem tovább fűzni a beszélgetés fonalát. Mit lehetne tenni a javulás, a javítás érdekében. Érdekes észrevételek hangoztak el. Mi valahogy mindig megrekedünk - mondják - az igazgatók felelősségénél. Kétségtelen, ők sokat tehetnek, sokat segíthetnek, megértésük, támogatásuk jelentős erkölcsi erő az iskolai csoport rendezője és szereplői számára. De azért őket is meg kell érteni. Odafent, a járáson elsősorban aszerint értékelik az iskolát, milyen tanulmányi eredményeket érnek el, hogy szerepelnek a különböző tanulmányi olimpiákon, lövészversenyeken, esetleg más sportversenyeken. Mindez természetesen nagyon lényeges. De társadalmi érdek az is, hogy érzelmekben, erkölcsiekben is gazdag fiatalokat Szerencsére, azóta kiderült, hogy fiatalságunk a mai táncokon kívül népi tánccal is tud szórakozni, kedveli, a sajátjának érzi a hagyományt, s nemcsak az együttesek táncosai, hanem sokan olyanok is, akik sohasem táncoltak színpadon. Bizonyítja ezt a táncházak népszerűsége és az egyre erősödő igény irántuk. íme egy eredmény, amely a helyes nevelői munkát igazolja. Táncegyütteseink zenekíséretében is örvendetes változás tapasztalható. Hosszú éveken át az együttesek alkalmi vagy érdekházasságot kötöttek hivatásos vagy félhivatásos cigányzenekarokkal, két megoldást alkalmazva. Vagy ráhagyták a zenekarokra, hogy a megjelölt egyszólamú népdalokat „kapásból“ kísérjék, legfeljebb a prímás mellé állt a csoport vezetője és utasította őt, hogy hányszor ismételjék a dallamokat. A másik megoldás az volt, amikor zeneszerzővel íratták meg a tánc kísérő zenéjét. Ha akadt, aki betanította a feldolgozást a zenészekkel, még akkor sem volt biztos, hogy a zeneszerző elképzelései valóra válhattak, hisz a zenekar nem szokott hozzá az ilyen műfajhoz. Tehát a zenekar egyik esetben sem alkotta szerves részét az együttesnek. Pénzért szerződött, eljátszotta a zenét, de különösebben nem érdekelte sem a tánc, sem a csoport problémái. A játékstílusuk pedig merőben elütött a népi táncokétól. A legtöbb esetben még a komponált zenemű előadása során sem tudták elhagyni a megszokott „kávéházi“ stílust, azt a bizonyos modorosságot, amely szöges ellentétben áll az egyszerű népdal világával. Az utóbbi években egyre több a fiatalokból álló hangszeres együttes. Ez is egyik pozitív jelensége népművészeti mozgalmunknak. Még csak kibontakozóban van a fiatalok hangszeres muzsikálása, de az eredmények már most biztatóak. Persze a biztató eredmények sem feledtethetik velünk, hogy van bőven teendő táncosok és zenészek számára egyaránt. Mind az országos népművészeti fesztivál, mind az említett vitadélután igazolta, hogy néptánc-mozgalmunkban egyformán szükséges a csoportvezető szakmai felkészültsége, hagyományaink gyűjtésének intenzív folytatása, az együttesen belüli nevelőmunka és a tánccal egyenrangú zenekíséret fejlesztése. ÁG TIBOR neveljünk, hiszen az úgynevezett emberi tényező szerepe a gazdasági életben is egyre fontosabb. A pozitív tulajdonságok kimunkálásában pedig nem kis szerepe van a színjátszó és bábozó szak- .. köröknek, a szavalásnak. S megszületett a javaslat is. Nem most hangzott el először, nem is első alkalommal írjuk le. Üdvös lenne, ha az oktatási minisztérium útmutatásaiban, ajánlásaiban javasolnák a magyar tanítási nyelvű iskolák igazgatóinak és a járási oktatási szerveknek a gyermekszínjátszó csoportok, iskolai énekkarok, bábegyüttesek létrehozását, illetve támogatását, mint a tudat- és ízlésformálás, az esztétikai nevelés egyik fontos eszközét. Nyilván nem kell hangsúlyozni, ez a lépés mennyire fellendítené az iskolai színjátszást és a bábozást, hány pedagógus kapna ismét kedvet a munkához, s mennyi gyermek tölthetné el a mostaninál hasznosabban, tartalmasabban szabad idejének egy részét. Ezt a lépést a CSEMADOK KB is kezdeményezhetné, hiszen jó lenne végre hivatalos dokumentumban is rögzíteni azt, amiről oly sokat beszélünk, s ami ma már egyre több ember számára nyilvánvaló. Hogy pedagógusnak és tanulónak legyen ilyen erkölcsi támasza is. Tudjon mire építeni, hivatkozni az értetlenséggel, a szubjektív megnyilvánulásokkal, s az esetleges rosszakarattal szemben. SZILVÁSSY JÓZSEF Amikor a tizenkettes villamos -a Kő tér után jobbra kanyarodott, nem pedig balra, mint azelőtt, elhatároztam, hogy bemegyek a közlekedési vállalat irodájába, és megmondom az illetékeseknek a magamét. Ez már az utolsó csepp volt, betelt a pohár. Amikor a harmincnyolcas autóbusz nem a Šafárik térre tért be, hanem átvitt a régi Duna-hídon, még csak mosolyogva ballagtam vissza, hiszen ,,gyalogolni jó“. De mikor a régi Duna-hídon akartam átmenni, s ugyanaz a harmincnyolcas tovább robogott velem az új híd felé, kezdtem ideges lenni. Egyszer csak a 28-as meg a 45- • ös buszok megállói is eltűntek a Šafárik tér egyik feléről, s tanácstalan lettem, mert nem tudtam, mivel jutok el a Védcölöp utcáig. Egyikkel sem, tájékoztattak a járókelők, mert a főpályaudvar felé innen az új tizenhármas villamos meg a huszonhármas busz megy, de mindkettő más irányban. A düh akkor fogott el igazán, amikor a régi jó huszonhatos busznak is hiába kerestem a megállóját a Šafárik téren, hogy a Zoch utcáig menjek vele. Oda csak úgy jutok el, magyarázták, ha a harmincnyolcassal átmegyek az új hídon, majd átszállók egy visszafelé jövő buszra, amelyik a Zoch utcát is érinti. Megfogadtam a tanácsukat, de azóta inkább gyalog megyek e térről a Zoch utcába.- Kit tetszik keresni? - állít meg a vállalat székházában a portás.- Nem is tudom, kire tartozik az ügy... - dadogom. - Talán az igazgatót vagy a helyettesét. Arról van szó, hogy mindig másfelé mennek a járműveik, mint amerre megszoktuk a járatukat.- Akkor a járatváltoztatási osztályra tessék! - mondja, s mutatja az ajtót. Amikor látja csodálkozásomat, hamiskásan hozzáteszi: - Új osztály, nemrég hozták létre. A kérdést már bent, a vezetőnek szegezem neki, hogy miért volt erre szükség, hiszen más városokban arra törekszenek, hogy állandósítsák a járatokat, s ne okozzanak az utasnak külön gondot azzal, hogy újra meg újra tudakozódnia kelljen, ha el akar jutni a város egyik pontjáról a másikra. Hiszen a mi városunk térképére is berajzolták a járatokat, csak így a térkép nem eligazítja, hanem félrevezeti az embert, kapaszkodom bele ebbe az érvbe is, mert eszebe jut az a német, aki nem volt hajlandó ma felszállni az egyik villamosra, mert járata nem volt feltüntetve a kezében levő térképen. Az osztályvezető elnézően mosolygott érvelésemen. Hátradőlt a székén, engem is hellyel kínált. Ebből gondoltam, hogy hosszabb magyarázat következik. Nézze, kedves utasunk, mi már ezeket a maradi közlekedési elveket elvetettük. Az új elvek lélektani szempontokat is figyelembe vesznek. On bizonyára meg fogja érteni a mi elképzeléseinket, mert amint látom, intelligens ember... Ne is tagadja, az arcára van írva! Nem tagadtam, ráhagytam, mert mindjárt láttam, hogy jó emberismerő. Csak azon csodálkoztam, hogyan tudta mindezt megállapítani rólam az arcom alapján, ugyanis a feleségem mindig azt mondja: olyan képem van, mint egy méla struccmadárnak.- Szóval: mi volt régebben? - folytatja az osztályvezető, aki egyre rokonszenvesebb lett nekem. - ön ugyebár fővárosi, nem vidéki... Érdekes, ezt is megállapította rólam. Bólintok. Ő tovább beszél:- így tehát emlékszik azokra az időkre, amikor az egyes villamos a főpályaudvarról indult, betért a Jesenský utcán át a Carlton- szálló felé, majd egy kört leírva, a Šafárik téren át újra kidöcögött, a főpályaudvarra. Még a pici gyerekek is tudták, hogy a Šafárik térről a főpályaudvarra az egyes villamos viszi ki őket a legrövidebb úton. Hát mire jó az ilyenfajta mechanikus, lélektelen utazás? Az ember csak a villamos elejére pillant, meglátja, hogy egyes, felszáll, és semmivel sem kell törődnie, míg az állomáson ki nem szállítják. Hát ezen az utazási módon akartunk mi változtatni, kérem, s úgy érzem sikerült is. Mi az utast, s most tessék jól figyelni: érdekeltté akartuk tenni az utazásban. Igen érdekeltté... Azt akartuk, hogy az maga is szervezője legyen a saját utazásának. Ha el akar jutni a város valamelyik pontjára, érdeklődjön, melyik járat viszi oda, olvassa el a kifüggesztett menetrendeket...- De hiszen azokat letépik a vásott kamaszok - kockáztatok meg bátortalanul egy ellenvetést.- Igaz, de nem mondenütt! Ha egyik megállóban nincs menetrend, a másodikban vagy a harmadikban talál a kedves utas... Egyszóval olyan legyen számára az utazás, mint a rejtvényfejtés. S most jön a kérdés politikai oldala: tehát a mechanikus, egyedi, úgy is mondhatnám: individualista utazások helyett közösségi jellegű utazásokat akartunk szervezni. Hogy maga az utazóközönség meg olyan legyen, mint egy nagy család. Hiszen a járatok iránti tájékozódás kényszere közelebb hozza egymáshoz az embereket, gátat vet a korunkra oly jellemző elidegenedésnek. Osztályunk dolgozói hétről hétre azon törik a fejüket, melyik járatot változtathatnák meg, hogy kellemes meglepetéssel szolgáljanak a kedves utasoknak. S mondhatom, sikeresen teljesítjük feladatainkat. Akarja hallani a statisztikai adatokat?- Nem! Dehogy! - hárítom el készségét, mert a dolog teljesen világos lett előttem. Úgy is mondhatnám, meggyőzött ez a rokonszenves ember. Bár motoszkált még bennem a latolgatás ördöge: vajon mi ér többet; az-e, ha a dolgozó mindennap zavartalanul, gyorsan beér a munkahelyére, vagy pedig az utazóközönség családiasítása. De ez olyan kérdés volt, melyet úgysem tudtam volna ott hamarjában eldönteni. Ezért meghatódva szorítottam kezet az osztályvezetővel, aki ennyire törődik az utasok közérzetével. Kifelé menet a németbe botlottam; térképpel a kezében a járatváltoztatási osztály felé tartott. Amikor felismert, élénk hadarásba kezdett a térképre mutogatva, amiből azt vettem ki, hogy ő is reklamálni megy, mert félrevezették: mást ígér a térkép, s más a valóság.- Bitte schön - mutattam mosolyogva az osztály ajtajára... RASKI ISTVÁN Biztató jelek, további teendők Jegyzetek néptánc-mozgalmunkról Legyen papíron is új szú 4 1982. VI. 28
