Új Szó, 1982. május (35. évfolyam, 102-127. szám)
1982-05-11 / 110. szám, kedd_jav
ÚJ szú 5 1982. V. 11. Az opportunizmus - ádáz ellenség írta: Alois Indra, a CSKP KB Elnökségének tagja, a CSSZSZK Szövetségi Gyűlésének elnöke „Ha elgondolkozunk a fogyatékosságok felett... ezek abból erednek, hogy sokan szavakban egyetértenek a határozatokkal..., a gyakorlatban azonban teljesen másképpen cselekednek... Nyilvánvaló ellentmondás van a szavak és a tettek között..., amit a gyakorlatban csakis opportunizmusnak nevezhetünk.“ Gustáv Husák a CSKP KB 4. ülésén A mottónak választott idézet jelzi, hogy nem a munkás- mozgalom politikai irányzatáról lesz szó, hanem a mindennapi életünkben tapasztalható opportunizmusról. Ez semmivel nem ártalmatlanabb, mint az említett „politikai irányzat“; élesen ellentmond a kommunista meggyőződésnek, a párt alapszabályzatának, az állampolgári öntudatosságnak és jelenünk meg jövőnk követelményeinek. Ha valakit opportunistának neveznek, biztosan megsértődik. Azonban túl sok tény igazolja, hogy az opportunizmus a gyakorlatban nálunk egyáltalán nem rendkívüli vendég. Az opportunizmus okozott és okoz sok olyan nehézséget, amellyel társadalmunk építésében küszködünk. Egy kis figyelemmel nem kell megmaradnunk az általános mo- ralizálásnál, nem kíván nagy erőfeszítést konkrét példák megtalálása. Talán nem tarthatjuk opportunizmusnak azt, ha bármilyen szintű vezető vállalja az adott feladatot (habár néha tudja, hogy teljesíthetetlen, de hallgat erről), nem tesz meg mindent megvalósításáért, s eközben egyáltalán nem pirul el a szégyentől? Talán nem tartozik ebbe a kategóriába a törvények tudatos megszegése akár saját előnyére, akár ,,a vállalat érdekében“? A tervteljesítés adatainak meghamisítása, el nem végzett munka kiszámlázása és kifizetése, milliós értékű szélhámosságok, amelyeket szocialista szervezetek pecsétjével lepleznek, hihetetlenül „nagyvonalú vállalkozás“ jelentős mennyiségű alkohol segítségével stb. - mindezek nem kitalált vádak, hanem konkrét példák, amelyek a bűnvádi eljárást lefolytató szerveket foglalkoztatják. Az efféle jelentések olvasásakor óhatatlanul felmerül a kérdés: és mit tett a környezet, mit tettek az ellenőrző szervek, a párt- és a szakszervezetek? S nem tartozik-e az opportunizmus kategóriájába az emberekkel szemben tanúsított nagyúri magatartás, nézeteik figyelmen kívül hagyása, a panaszok olyan elintézési módja, hogy „a kecske is jóllakjon és a káposzta is megmaradjon“? Mennyi anyagi, de politikai kárt is okozott, hogy az építkezések átvételekor a beruházók nagylelkűen „szemet hunynak“ a fogyatékosságok felett. Minden tisztelet a dolgozók kezdeményezésének, de - nem fordul-e elő, hogy nagy a lelkendezés a szocialista kötelezettségvállalások átadásakor, a szervezőmunka'es'az ellenőrzés azonban szégyenlősen meghúzódik a sarokban s aztán - a sok tervezgetés mellett elmarad a cselekvés, s ahogy mondani szokták, az eredményekről ,,a kutya sem ugat“? S megfelel-e a párt- és a társadalmi szervezetek együttes igyekezete annak az egységnek, amellyel rendszerint a határozatot elfogadják? Úgy vélem, ennyi is elég, habár a példák számát bizonyára mindegyik olvasó kiegészíthetné... I deje elgondolkodni afölött, milyen táptalajból fakad nálunk a gyakorlatban az opportunizmus. Miért tartja magát keményen és burjánzik mint a gyom, holott többnyire már azzal a nemzedékkel van dolgunk, amely a szocialista társadalomban született vagy nőtt fel? Aligha tévedünk, ha e rossz gyökerének a kispolgári magatartást tekintjük anélkül, hogy ezt a „tárgyak fetisizálására“, az autóra, a hétvégi házra, tuzex-árukra stb. korlátoznánk, amint ezt gyakorta leegyszerűsítve magyarázzák. A kispolgári gondolkodás- módról és* cselekvésről van szó, amely a kényelmességnek és a konfliktusok elkerülésére irányulótörekvés forrása. A kispolgár népünk évszázados bölcsességéből azokat a közmondásokat választja ki, amelyek megfelelnek mentalitásának; soha nem dönt például „a munka nélkül nincs kalács“ mellett, inkább a hírhedt „ami nem éget, ne oltsd“ mondás szerint cselekszik, amelyet régen a hozzá hasonló ravasz emberek agyalták ki. A társadalom vezető politikai erejének szerepét betöltő pártot mindig fenyegeti az a veszély, hogy soraiban ilyen emberek lehetőséget keresnek önző céljaik kiharcolására. A kispolgár, világosan szólva, soha nem lehet öntudatos forradalmár. Képes aktivitást színlelni, élénken vitázik a gyűléseken, kiváló eredményeket mutathat fel a pártoktatásban, de soha nem fog forradalmi módon gondolkodni és cselekedni. Bízzák meg konkrét feladatokkal tárgyi problémák megoldása céljából, s figyeljék meg, hogy mindig és minden körülmények között megvilágítja-e és védelmezi-e a párt politikáját; de ha azt kérik tőle, hogy „áldozzon“ valamit a saját magáéból - az álarc nyomban lehull, az öntudatosság elpárolog! Amikor jól mennek a dolgok, akkor velünk tart és „hurráforradalmárként“ lép fel, hajlandó az „eretnekek megégetésére“; az akadályoktól azonban mindig visz- szaretten és pánikba esik, azt hajtogatja, hogy „ő ezt tudta és előre megmondta“, s hátat fordít nekünk. Ezért éppen most, amikor a népgazdaságban például nehézségekkel birkózunk, amikor felhők tornyosulnak a nemzetközi kapcsolatok egén, amikor rendkívül fontos a párt egysége és a néppel való szoros kapcsolata - elérkezett az öntudatosság és a jellemek próbatételének időszaka. Most kell a gyakorlatban a leghatározottabban leküzdeni az opportunizmust, s így megnyerni a becsületes, az ügyünkhöz hűséges embereket és nevelni a forradalmi kádereket. A jelenlegi próblémák megoldását nem kereshetjük a szocializmuson kívül, az osztályharcon kívül és a szociális haladáson kívül. L ogikusan megkövetelhető, hogy az opportunizmus elleni küzdelem, tehát a XVI. kongresszus határozatainak teljesítéséért kifejtett igyekezet élén minden szinten és az összes szakaszon a vezető dolgozók álljanak. (Ez nem csak a gazdaságra vonatkozik. Nem vonhatjuk ki ebből a tudományt, az iskolaügyet, a kultúrát, a képviselő-testületeket, a párt- és a társadalmi szervezeteket.) A vezetők az illetékes szakaszokon képességükkel, az irányítás módszereivel, a párt politikájának konkretizálásával és megvalósításával, s korántsem utolsósorban személyes példájukkal befolyásolják az élet minőségét (vagyis a munkáét is). Mindenki tudja, hogy elég olyan vezető dolgozónk van, akik megfelelnek a legszigorúbb mérce követelményeinek is. (Ámbár akadnak emberek, akik minden „felettest“ elmarasztalnak, senki nem elég jó nekik, s valamilyen különleges „elvek“ alapján mindenkit egy zsákba dobnak. De az efféle furcsa „nézetek“ egyszerűen nem vehetők komolyan.) Sajnos azonban elég sok az olyan vezető dolgozó, aki korántsem teljesíti kielégítően kötelességeit. Közéjük tartoznak az ún. igazmondó szószátyárok. ömlik a szájukból a szó, fáradhatatlanok, nem mondanak valótlant, szavaik összhangban vannak a párt politikájával, a „szépséghiba“ csak az, hogy hiányoznak a tettek. Rendszerint híján vannak a szervezőképességnek, abban a meggyőződésben élnek, hogy kötelességüket végeláthatatlan és „gyújtó hatású“ szónoklatokkal teljesítik. Számlájukat nagy anyagi, főképpen pedig politikai károk terhelik. „Nevelő“ hatásuk kimondottan negatív, mivel az emberek gyakran ennek alapján alkotnak véleményt a párt politikájáról. Semmi nem okozhat nagyobb kárt a szocializmusnak, mint a szavak és a tettek közti eltérés, a politika által hirdetett és az emberek mindennapi tapasztalatai közti eltérés. A tét ugyanis a dolgozók bizalma, amely a kommunisták számára a legnagyobb érték. Olyan vezetőkkel is találkozunk, akik „védőgátat“ építettek ki maguknak a kollektív vezetés elveiből. Ezt az irányítási módszert alkalmazzák ott is, ahol jogkörük és felelősségük oszthatatlan, ahol a tanácskozás csupán a helyes személyi döntést szolgálja. Ezzel néha szakmai tehetetlenségüket leplezik, máskor felelősségtudatuk hiányát, a vitás esetekben félnek vállalni a szükséges kockázatot, nem akarják a „vásárra vinni a bőrüket“. A figyelmeztetések véget nem érő körhintáját forgatják, képtelenek leküzdeni a helyi vagy a reszort ízű hozzáállást, s a társadalmi érdekek szemszögéből megítélni a kérdéseket; saját és munkatársaik, valamint partnereik idejét és energiáját fecsérlik el a hosszú értekezleteken, amelyek nem oldanak meg semmit, mesteri módon képesek hihetetlenül bonyolulttá tenni a legegyszerűbb ügyeket is. Kedvvel játszanak „ping-pongot“ a felelősség átruházásában egyik szintről a másikra, s a legszívesebben mondjuk a minisztert kényszerítenék arra, hogy döntsön olyan ügyekben, amelyek - képletesen szólva- a portás hatáskörébe tartoznak. Jelentős építkezéseken lezajló nem egy ellenőrzési nap elrettentő iskolapéldája lehetne a gyakorlatban* megnyilvánuló opportunizmusnak vagy pedig szatirikus színdarab témájának, amelynek a következő címet adhatnánk: én nem, én nem - te, te“. Az ilyen „irányítás“ következményei a társadalmat sújtják az építkezések nagy szétforgácsoltságával, az építési határidők meghosszabbodásával, a költségek növekedésével és a technológia erkölcsi elöregedésével. V aló igaz, és ezt nincs értelme eltitkolni, hogy az igényes vezető dolgozó élete nem könnyű. Számos okból - a többi között a szocialista demokrácia hibás értelmezése, a jogi normák egyoldalú magyarázata és érvényesítése, a bérpolitika szocialista elvei alkalmazásának mellőzése vagy egyszerűen az ismert „nincsenek emberek“ következtében- olyan légkör alakul ki, amely inkább az opportunizmusnak kedvez. A párt politikáját következetesen érvényesítő vezető nem minden esetben talál hathatós támogatásra a párt - és a szakszervezeteknél, a „közvélemény“ az ilyen vezetőt nem egyszer „aszociálisnak bélyegzi. Nem vitás, hogy a szocialista társadalomban szocialista módon kell vezetni, az emberekkel emberi módon kell bánni. De talán nem lenne szocialista dolog a munkaidő teljes kihasználásának, a jó minőségű munkának, a bérpolitika helyes érvényesítésének megkövetelése, s szükség szerint a becstelen emberek, a naplopók, az élősködők valamennyi fajtájának „megszorítása“? A vezető dolgozók hivatása, hogy a becsületes dolgozókra támaszkodva vállalják ezt a küzdelmet .az emberek tudatáért, ezt a személyes kellemetlenségek ellenére is folytassák, s megnyerjék a politikai támogatást. Ezt az igyekezetei nem mindenkor és mindenütt koronázza siker, azonban a következetesen eljáró vezető többnyire eredményt ér el és tekintélyt szerez. Hiszen az emberek többsége - s mi kommunisták hiszünk jó tulajdonságaikban- szívesebben dolgozik ott, ahol rend van, jó a munkaszervezés és érdem szerint jutalmaznak. Az élet már sokszor igazolta azt az alapelvet, miszerint „a káderek döntenek mindenről“. Ha tehát a gyakorlatban opportunizmussal találkozunk, ebből csakis azt a következtetést vonhatjuk le, hogy az opportunizmus betévedt a káder- politikába is. Az életrajzoknak az űrlapoknak, az ún. komplex értékeléseknek bizonyára megvan a jelentőségük (habár időnként érződik rajtuk a formalizmus)- azonban minden ember tulajdonságait és képességeit, a szocializmus iránti odaadását a munkában és annak konkrét eredményeiben, a párt politikájának megvalósításáért kifejtett midnennapi küzdelemben kell megismernünk. Ott nem lehet „svindlizni“ szép szavakkal, a kollektíva és egyének, gyakorta jó ismerősök jóakaratával semmit nem lehet leplezni. Semmi kifogás nem lehet az ellen, hogy például pártbüntetéssel sújtunk embereket erkölcsi ballépéseikért, a tagsági kötelességek nem teljesítéséért stb. Azonban csak hébe-hóba adnak büntetést azért, amit a gyakorlatban opportunizmusnak nevezünk. Annak pedig egyáltalán nem lenne szabad előfordulni, hogy jó véleményt adunk olyan emberekről, akiktől meg akarunk szabadulni, sőt valakit „büntetésből felfelé buktatni“! Kollektívánk ugyan fellélegzik, azonban mi lesz tovább? Az illetékes gazdasági intézményeknek, párt- és gazdasági szerveknek nem kellene-e felelniük az érdemtelen dicséretért. Az opportunizmus ellen szilárd gátat kell képeznie az elvszerű- ségnek a káderpolitikában, az emberek nevelésében, kiválasztásában és beosztásában. Az elvszerűségnek meg kell nyilvánulnia a káderek kicserélésében is, visszahívásukban, felmentésükben vagy áthelyezésükben azokban az esetekben, ha - bármilyen okból - nem teljesítik kötelességeiket. A kádercserét, valamely tisztségből való távozást nálunk, sajnos, gyakorta valamiféle rendkívüli dolognak tartják, „tragédiát“ vagy „szenzációt" csinálnak belőle, s a környezet az ilyen „érintettől“ elhatárolja magát; elkerülik azok, akik azelőtt hízelegtek neki, mintha az ember megváltozna csupán azért, mert már nem ül ilyen vagy olyan székben. (Elvonatkoztatom természetesen azoktól az esetektől, amikor a volt „káder“ semmiféle törődést nem érdemel, mert tudatosan vétett a párt és a nép ellen, az ország törvényei ellen. Ilyen esetben elsősorban tőle függ, hogyan hozza helyre azt, amit elrontott, milyen irányt követ további életében, hogy újból, visszaszerezze az elvesztett bizalmat.) A bban a küzdelemben, amelyet a gyakorlatban megnyilvánuló opportunizmus ellen folytatunk, a szocializmusban a leghatásosabb eszköz a bírálat és az önbírálat. Erről a témáról már sokat beszéltek és írtak, mindegyik pártkongresszus foglalkozik vele, különféle -összefüggésekben gyakorlatilag a központi bizottság valamennyi ülésén utalnak rá. A kritika és az önkritika pártéletünknek mégsem a legerősebb oldala - legalábbis nem ott, ahol helye lenne. És egyszerre felmerül a probléma: a bírálatnak és az önbírálatnak kell elnyomniuk az opportunizmust, de az opportunizmus akadályozza fejlődésüket. Az egyik oldalon hiányzik a személyes, sőt néhol a kollektív bátorság is, az érem másik oldalát pedig a kritikára való reagálás képezi. A kritikával az emberek sok helyen nem éppen a legjobb - tapasztalatokat szerezték - utána vagy minden marad a régiben, valahogy mindent „igazolnak és megmagyaráznak“, vagy pedig a bíráló a saját bőrén érzi meg, ahogy mondani szokták, hogy „megtanítják kesztyűbe dudálni“. A kritikát többnyire nem közvetlenül nyomják el, azonban nem hiába mondják azt, hogy „aki meg akarja verni a kutyát, az talál ehhez pálcát“. Sok, máskülönben becsületes ember aztán (természetesen helytelenül) az anonimitásban keresi a kibúvót, habár - mint már sokszor bebizonyosodott - igaza volt. A politikailag fejlett vezető dolgozók küldetése, hogy szóval és tettel támogassák a bírálat fejlődését, hogy (ámbár ez többnyire személy szerint kellemetlen) a bírálatot valóban segítségnek tartsák. Természetesen nem arra gondolok, hogy meghátráljunk a helytelen nézetek, a demagógia, a „bírálathoz való jog“ jelszavával hangoskodó szocialistaellenes fellépések előtt! Az önbírálat (akár saját kezdeményezésre, akár mások ösztönzésére) sem honosodott meg nálunk, mivel gyakorta, habár becsületes indítékkal hangzik el, a „saját temetésen mondott beszédként“ fogadják. Márpedig éppen az az ember, aki elegendő erőt talál magában az önbírálatra, s azt tettekkel kapcsolja össze, megérdemli a kollektíva támogatását, s várja a baráti segítséget. A bírálatot nem segíti elő, hogy gyakran általánosító a jellege, hiányzik a konkrét címzett. Ha a központi bizottság kijelenti, hogy ilyen és ilyen fogyatékosságok tapasztalhatók, akkor azt mindegyik szakaszon és az irányítás valamennyi szintjén (s megint elsősorban a kommunistáknak) konkretizálni kell. Nem a határozatokat kell általános formában lemásolni, hanem rávilágítani arra, hol nem mennek rendben a dolgok, fel kell tárni az okokat, főleg pedig cselekedni kell, meg kell oldani a problémákat... Ehelyett elterjedt az a szokás, hogy azt gondoljuk „mi jók vagyunk“, a kritika másokra vonatkozik. Általánosságban senki nem száll szembe az indokolt követelményekkel, pl. a gazdaság intenzifikálása, a hatékonyság és a minőség javítása, az energiával és a nyersanyaggal való takarékoskodás, a beruházások korlátozása követelményével. Az opportunizmus azonban kiütközik abban, hogy azt akarjuk: mindezt mások kezdjék meg, ránk ezek a dolgok nem vonatkoznak, mi kivételt érdemiünk, nekünk még fel kell építenünk ezt meg ezt, mi újabb munkaerők nélkül nem lehetünk meg, szükségünk van újabb devizára import céljából stb. Ez nem más, mint a kritika semmibevevése, élének eltompítása, azoknak a szólamoknak élesztge- tése, amely szerint a „szocializmus képtelen“ a felmerült problémák megoldására, egyszóval a gyakorlatban az opportunizmus legdurvább és legveszélyesebb megnyilvánulása. A bírálat és az önbírálat éles, de érzékeny eszköz, tudni kell vele bánni, hogy nevelje a becsületes embereket, elősegítse életünk tökéletesebbé válását és szolgálja a szocialista társadalmat. A lemondás erről az eszközről a párt lefegyverzését, az emberek kezdeményezésének elnyomását, alkotó tevékenységük fejlődésének akadályozását jelentené. A z opportunizmus elleni küzdelem az egész társadalom ügye - de különösképpen vonatkozik ez a kommunistákra, egész tevékenységüket át kell hatnia. Nagy felelősséget viselnek az alapszervezetek és bizottságaik, amelyeknek fokozniuk kell munkájuk hatékonyságát, e munka tartalmát és módszereit az elért konkrét eredményekkel kell mérniük, s működésük körzetében nem szabad megbékélniük semmiféle következetlenséggel, a kongresz- szusi program és a központi bizottsági határozatok teljesítése során. Indokoltan megkívánjuk, hogy elsősorban az irányítás magasabb szintjén, minisztériumokban és a vezérigazgatóságokon (Folytatás a 6. oldalon)
