Új Szó, 1982. május (35. évfolyam, 102-127. szám)
1982-05-10 / 109. szám, hétfő
D iáknak, népművelőnek, öntevékeny színjátszónak, de leginkább pedagógusnak, újságírónak,'. színházi szakembernek szinte lehetetlenné válik a munkája nélkülük. Legyen az értelmező szótár, kisenciklopédia vagy a nagylexikonok valamelyike, mindegyikben az egyetemes emberi és nemzeti művelődéstörténet terjedelemtől, kiválasztott témakörtől függő méretű darabja tárul elénk. Ha pontosan dolgoztak szerkesztőik, ha kibújtak a pillanatnyi igények, befolyásai alól, akkor rendszerint tartós szellemi értéketudományt is. Külön fejezetben adja közre a szabadságharc képi emlékeit, s itt is szerepelnek a kor legnagyobbjainak portréi. A dualizmus idejének ellentmondásokkal teli éveinek metszeteit, festményeit, könyvborítóit az új reformkor követi. A Nyugat első nemzedéke, majd a vérbe fojtott tanácsköztársaság irodalmi hagyatéka. Képek a Nyugat rendezvényeiről, a népi írók mozgalmáról, korabeli színházi előadásokról. Többségük fotó, hiszen már erősödött a filmművészet is. Aztán a dúló fasizmus és áldozatainak szomorú dokumentumai. A felszabadulást követő nagy lélegzetvétel, majd a nemzetiségi sorban alkotó írók művei, köztük Fábry Zoltán Stószi dél- előttök című kötetének borítója. Végül a közelmúltban elhalálozot- tak: Déry, Nagy László, Örkény és társaik. Emlékszem, hogy magyartanárunk táskányi könyvvel jelent meg az órákon, csupán azért, hogy képekkel is illusztrálja mondandóját. Mennyivel könnyebb a mai tanárok helyzete: a magyar irodalom tanításához szükséges képi dokumentumokat egyetlen Mézeskalácsosok mestersége KÉZIKÖNYVEK két hoztak létre, örvendetes, hogy a közelmúltban újabb két kézikönyvvel gazdagodtunk. Az egyik Keresztury Dezső A magyar irodalom képeskönyve című munkája, a másik O. Nagy Gábor Magyar szólások és közmondások című gyűjteménye. Keresztury Dezső az „irodalmi képeskönyv“ bevezetőjében így ír: ,,Az irodalom főleg szavakkal él: anyaga a nyelv. Mit keres műveiben és körülöttük a kép? A poé- zis képes beszéd, mondta a régi esztétika. Az irodalom az időben elbeszélve építi látomásunkká azt, amit a képzőművészetek egyszerre, közvetlen látványként állítanak elénk a térben. Az élet aztán persze egymást termékenyítve fonja össze a szóló és képzőművészeteket: a zenében, a festészetben, szobrászatban, költészetben, irodalomban egyazon lélek szól, alkot, oldja-örökíti magát. Költészetnek és irodalomnak alkata szerint is van tehát egy látványos, képpé formálódó része. “ Hogy aztán az előszót mennyi minden követi a háromszázharminc oldalas könyvben arról csupán a hézagos felsorolás erejéig szólhatok: A középkor és a reneszánsz kódexeit az első nyomtatott könyvek követik. A háborúk és szabadságharcok korát többek között a Balassi Bálintot és II. Rákóczi Ferencet ábrázoló színes reprodukciók idézik. Majd a reformok bemutatását a jakubinusok mozgalmával és a fellendülő könyvkiadással kezdi. Számbave- szi az irodalmat, de a társadalomkézikönyvben megmutathatják. Keresztury Dezső pedagógusi ih- letettséggel szerkesztett könyve leginkább erre hivatott. Nem véletlen, hogy a könyvbeli képírás műhelye, a Helikon, és a fiatalokat szellemi táplálékkal ellátó Móra Kiadó közösen adta ki. A másik kézikönyv feltehetőleg már kevésbé széles rétegek számára készült, bár harmadik kiadásának ötvenkétezer példánya nem ezt bizonyítja. A tanulmányértékü bevezető után O. Nagy Gábor a legteljesebb magyar szólások és közmondások gyűjteményét adja közre. Ki ne használná előszeretettel a népi bölcsesség több évszázados gondolati sűrítményeit: a közmondásokat? Valamikor erkölcsi és pedagógusi célzatosságuk miatt szaporodtak és gyarapodtak egyre szélesebb, mélyebb gondolati tartalmakat hordozva. Ma már egy-egy szólásunk, közmondásunk használata nyelvi műveltségünknek is mutatója lehet. Használatuk színesíti a köznyelvet, s oly sokszor közhelyes nyelvi tudatunkban is új színfoltot jelent. Nem akarom sem a legismertebb, sem a legritkább példákat emlegetni. A gyűjtemény több ezer szólása és közmondása közül mindegyiket úgysem sorolhatnám fel, meg aztán (ez az egy mégiscsak engedtessék meg nekem) ,,Sok beszédnek sok az alja". A Magyar szólások és közmondások gyűjteményét a Gondolat Kiadó jelentette meg, Szántó Piroska rajzaival. (d-n) A mézeskalácsosok, sonkolyo- sok, gyertyamártók egykor éppen olyan megbecsült mesterei voltak az iparosok társadalmának, mint a csizmadiák, fazekasok, szűrszabók vagy bármely más mesteremberek, A vásárokon, búcsúkon pedig a legutóbbi időkig elmaradhatatlan volt a mézesbábosok szemre színes, szájnak ízes mézeskalácsokkal tele sátra. Napjainkra kevés emléke maradt ennek az egykor olyan széles körben elterjedt mesterségnek. Az agyagformákkal kialakított mézeskalácsot - a régészet tanúsága szerint - a Kárpát-medencében élő rómaiak is fogyasztották. A középkorban azonban, elsősorban német területen, főleg a kolostorokban készítették lisztből, mézből és cukorszirupból a jellegzetes, többnyire díszes formákban kiképzett süteményt. Nálunk német és osztrák hatásra a 17. század elején alakítanak céheket Pozsonyban, Bártfán, Lőcsén, Nagyszombatban stb. Besztercebányán, Körmöcbányán és Selmecbányán - a pozsonyi céh alapítólevelét véve mintának - 1685-ben alapítanak céhet a mézeskalácsosok és sonkolyo- sok. A kettő ugyanis rendszerint együtt járt. A mézeskalácsosok a sonkolyosan vásárolt mézből a tészták mellett viaszgyertyákat is készítenek (mártanak), azenkí- vül - főleg a búcsúkon kelendő - tárgyakat: különféle kis szobrokat, színes viaszvirágokkal telt kosárkákat, ugyancsak viaszból, áldozati tárgyakat (offereket) stb. A Banská Štiavnica-i múzeum a sok szép mézeskalácsforma mellett az utóbbiakból is szép gyűjteményt őriz. A tárgyi emlékek mellett a mézeskalácsosokra vonatkozó sok írásos emlék is található a fent említett közép-szlová- kiai bányavárosokban. Részben (főként) a tárgyi emlékek leírását, másrészt az írásos emlékeket teszi közzé Mária Lackovičová a Fejezetek a Selmecbányái mézeska- lácsos és sonkolyos mesterség múltjából című könyvében. A múzeum 1930-ban vásárolta fel Velics György Selmecbányái mester teljes műhelyét, mintegy 200 darab tárgyat. Ezeket a következő csoportosításban ismerhetjük meg: 1. A mézeskalácskészítés eszközei. Közülük történeti és művészettörténeti szempontból egyaránt a mézeskalács formák (egyes nyelvjárásainkban mézeskalács ütőfák) érdemlik a legnagyobb figyelmet. A mézeskalács ütőfák mintái többnyire a barokk ízlést formázó figurális motívumok, küKazinczynál olvasom: ,,Brünni fogságom alatt meggylével és gombostű fokával írogatott kézírásomtól megfosztottak.“ Tudna-e nekem valaki ma olyan „írástudót“ mutatni, aki hajlandó lenne „gombostű fokával“ az utókor számára gondolatait lekapirgálni?! Általában mindenki csak „biztosra dolgozik“, ami aztán időnként oda is vezet, hogy nincs „természetes kiválasztódás“. - Ha egy „magára valamit is adó“ írástudó selejtje történetesen nem kap fórumot, személyes sértődés, csi- gaházbahúzódás lesz az eredménye. Pedig hová van az fölírva, hogy minden kéziratnak meg kell jelennie? - kérdezhetném egy barátom szavaival. Vajon elképzelhető ez a „mesterség“ Kazinczy meggylével írt lelkesedése, megszállottsága nélkúl...? Saint Exupéry lámpagyújtoga- tója jut eszembe, aki parányi bolygóján kötelességtudásból, pihenés nélkúl gyújtogatja-oltogatja egyetlen utcai lámpáját. Vajon teljesen fölöslegesen?... Hiszen ez a kis gázlámpa is része a csillagos égbolt fényszimfóniájának! Az írástudóknak is vannak ilyen kötelességeik, még ha azok nem foglaltathatnak is benne a munkatörvénykönyvben! Noteszlapok Hatalmas földmunkagépek ha- rapdossák a talajt, körülöttük a kitermelt földet elszállító teherautók sürgölődnek. Ott bóklászom köztük: sosem lehet tudni, mikor és hol kezd vallani a néma föld elmúlt idők embereiről. Nemigen bízom már abban, hogy az építőmunkások bejelentsék az esetleg előkerülő régészeti leletanyagot, pedig ez állampolgári kötelességük volna... Egy „gyanús“ helyet kéne kissé megpiszkálnom, így - lapát nem lévén nálam - egy fiatal munkáshoz folyamadok kölcsön- ügyben. Szívesen a rendelkezésemre áll, sőt velem is tart, hogy segítsen az ásásban. Lelkesen kutat, bár már nyilvánvaló az „eredmény“...- Ha arany lesz, felezünk! - kacsint rám félig tréfásan, félig komolyan.- Persze, persze... - mondom én, nem éppen meggyőzően. Egy hatalmas Tatra tehergépkocsi áll meg mellettünk, sofőrje érdeklődéssel szemléli ügybuzgalmunkat. Elmondom néki is, miről van szó, majd a végén megpendítem, hogyha esetleg valamit találnánk, jelentsék a múzeumnak. Ő csak fél füllel hallgat (most már valóban egyértelmű, hogy nem lesz arany), majd savanyú képpel rábólint. És én olyan biztos lehetek abban a bejelentésben, mint lelkes kutatótársam az arany megfelezé- sében... ★ ★ ★ Úgy látszik, divat lett a prehistória (őstörténet). Legalábbis látványosabb formájában. Sorra jelennek meg - nálunk nagyrészt a Tatran Kiadó gondozásában - a tárgyukat ősrégészeink ásója nyomán napvilágra került anyagból merítő „művészeti“ kiadványok, amelyeknek (bevallottan!) eleve nem céljuk az őskori művészet, ill. a művészetek őskora kérdőjelektől hemzsegő témakörének a megvilágítása. Csak a reprezentatív leleteket mutatják be (szebbnél szebb felvételeken) néhány általánosság körítésével. Lényegi vitát tehát nem robbanthatnak ki, hiszen hatalmas kritikusi baklövés lenne arról az oldalról „kikezdeni“ valamit, amely oldal nem létezik; az általánosságok viszont - lényegükből adódóan - igazak, a fény- képfelvételek pedig valóban szépek... A recenzes tehát szintén általánosságok szajkózására, vagy pedig „mellébeszélésre" ítéltetik! lönféle tányérok, cégérek, huszárok, de még történelmi személtek portréi is, melyek egyrészt a városi-polgári ízlést, másrészt a falusi fiatalok ízlését elégítik ki. A városokon a falusi búcsúkon árusított mézeskalács huszárok, pó- lyásbabák, de főleg a nagy, tükrös szívek, amelyeken az előrenyomtatott képek alatti versikék - mindmegannyi szerelmi vallomás - a parasztfiatalság sokáig őrizgetett vásárfiai és szerelmi ajándékai voltak. 2. A viaszosok eszközanyaga. A könyvnek ebben a részében a viaszgyertya készítésének (mártásának) az eszközeivel ismerkedhetünk meg, valamint azokkal a kis formákkal, amelyekben a viaszból készült áldozati tárgyakat, az offereket készítették. 3. Dekoratív jellegű készítmények, motívtárgyak. Ezek a többnyire festett viaszfigurák, pieta, kis szobrok, vékony viaszcsíkokból kialakított kosárkák, bennük színes viaszvirágokkal stb. egykor a tisztaszobák elmaradhatatlan kellékei voltak. A fentebb bemutatott anyaggal nemcsak Lackovičová könyvéből ismerkedhetünk meg, hanem azon a vándorkiállításon is, amelyet a nyitrai (Nitra) Szlovákiai Mezőgazdasági Múzeumban láthatunk a Bányászati Múzeum anyagából. Aki azonban a könyv gazdag anyagának ismeretében tekinti meg a kiállítást, sajnos nagy csalódással távozik. Nemcsak, hogy nem találjuk a kiállításon a várt tárgyakat, illetve indokolatlanul sok fényképpel (olykor ismétlésekkel) találkozunk az eredeti mézeskalácsformák és készítmények helyett, de maga az elrendezés sem felel meg a várakozásnak. A kiállítás színei, a hanyagul, görbén felírt betűk, rosszul elrendezett feliratok, tárgyak mind ellentmondanak annak az elvárásnak, amelyet a könyvben leírt gyönyörű anyag és maga a téma megérdemel. Hogy mégis megtekintésre ajánlom a kiállítást, elolvasásra a könyvet? Teszem ezt azért, mert bízom abban, hogy sikerül felkelteni azoknak a honismereti gyűjtőknek a figyelmét, akik megértik azokat a követelményeket, amelyek szerint nemcsak „úgy általában, monografikusan!“ kell a honismereti gyűjtést értelmezni, de vállalkoznak egy-egy tárgykör teljesség igényével való bemutatására is. Erre a fent vázolt mesterség kapcsán is lenne lehetőség Szlovákia magyarlakta tájain is. SZANYI MÁRIA ÚJ KÖNYVEK Finta László: POGÁNY PASSIÓ Nos, ha már úgy is kész dolgokról van szó, Veres Péterre hallgatva („kész dologban a bolond is talál hibát“) keressük bennük inkább a jót! „Kellett egy divat“ - írta e helyen a népi kultúrával kapcsolatban valaki a jó múltkoriban. Most ne vitázzunk vele, lehet valami igaza, fogadjuk el hát tételét. Éppen így talán a prehistóriának is szüksége lehet egy hasonló divatra ahhoz, hogy a mélyszántást végző traktoros ne hagyja figyelmen kívül az ekéje nyomán hatalmas mennyiségben napvilágra kerülő őskori cseréptöredékeket, hogy a családi házának alapjait ásó gyári munkás bronzkori sírra bukkanva ne dúlja azt szét... És még sorolhatnám. Az emberek közönye néha félelmetes, ehhez csak az elvakult, s legalább annyira tudatlan (divat) gyüjtőláz mérhető! Ha a pozitívumokat akarjuk kiemelni, mindenképpen ezt kell tehát szóba hozni: természetesen nem (direkt) „kiáltvány“ formájában, de magával a létével hívja föl a figyelmet ez a néhány kiadvány a téma fontosságára. LISZKA JÓZSEF A Főnix Füzetek negyedik köteteként jelent meg ez a könyv Irónia és pátosz, öngúny és meg- indultság, hit és kiábrándulás végleteit járják meg a hosszabb készülődés után költőként bemutatkozó Finta László versei. Ez a helyenként érdes hangú, ám szinte mindig vérbő, lendületes líra a groteszkhez közelítő látásmódjával válik eredetivé, ha itt- ott meghökkentően is. A kötet egészéből egy határozott és érzékeny magatartás rajzolódik ki, amely leszámolt az illúziókkal, de ragaszkodik az élet alapértékeihez: emberséghez, nyíltsághoz, szerelemhez. Csontos Vilmos: ESTÉLI ÉNEK A hetvenötödik születésnapját ünneplő Csontos Vilmos régi és új verseiből nyújt át egy csokorra valót olvasóinak a kiadó. A költő új versei mind témájukban, mind ver- selési technikájukat tekintve egyneműek. önéletrajzi ihletésű, val- lomásos versek. Nosztalgikusan, melankóliával emlékezik bennük a költő a régi falura, szülőföldje népére. De az unokák, a jövő féltése is hangot kap némelyik versében a tőle megszokott egyszerű, áttetsző, dalszerü formában. Dávid Teréz: MESÉLŐ NEMZEDÉK A napjainkban oly gyakori memoár-kötetek és önéletrajzi ihle- tettségű tényirodalom a csehszlovákiai magyar könyvkiadásban is helyet kapnak. Az ismert írónő legújabb kötetében, mint ahogy a címben is utal rá, életéről, sorsáról mesél. Az eszmélés, a család, az írói pálya alakulása tükröződik ebben a müvében. Megismerheti az olvasó az írónő etikai és szakmai genézisét. h ÚJ SZÚ 4 1982. V. 10.
