Új Szó, 1982. május (35. évfolyam, 102-127. szám)
1982-05-03 / 103. szám, hétfő
Lukács tábornok - a színigazgató Zalka Mátéról, a kiváló magyar internacionalistáról, íróról sokan és sokat írtak már. Gazdag életének azonban van egy olyan fejezete, amely kevéssé ismert. Az a két év, 1926-28-ig, amikor a moszkvai Forradalmi Színház igazgatójaként működött. Jelentős szakasza volt ez Zalka, az író életének, és maradandó, a megérdemelt népszerűségnek örvendő, ismert színház történetében is. H uszonöt éve indult új útjára Erdély egyik legrangosabb román folyóirata; 1957 legelejétől jelenik meg - most hetilapként és Kolozsváron - a Tribúna. Előző évfolyamaihoz az erdélyi román epika egyik klasszikusa, Ion Agárbi- ceanu alakja kapcsolta személyesen is e lapot az új Tribúna első vezetőségében. Első főszerkesztője 1957-ben loanichie Olteanu, őt követte Dumitru Mircea; az utóbbi években Dumitru Radu Po- pescu jegyzi főszerkesztőként, Victor Felea és Ion Vlad a helyettese, Augustin Buzura a felelős titkár... Mindenekelőtt e lap erdélyisé- gét hangsúlyozzuk. Persze ez egészen mást jelent, mint valamikor, amikor létükért harcoltak az előző Tribunák. S a népiségnek az ötven, hetvenöt évvel ezelőtti irodalom-történeti fogalma, igénye is nagy mértékben átalakult ezalatt. És mégis erdélyi lap maradt a Tribúna. Erdély új és szakadatlanul megújuló értelmiségének az egyik legrangosabb nevelője, formálója. Lételeme a Babe§-Bolyai Egyetemmel való spontán kapcsolat: fő munkatársai az egyetem kiemelkedő tudósai. Lételeme az erdélyi megyékben alakuló művelődési élet szakadatlan regisztrálása, befolyásolása. A tömegmű- velődés számontartása éppen úgy, mint az új tehetségek további pályájának egyengetése. Nincs igazi Tribuna-szám új költők, új esszéisták, új közírók bemutatása nélkül. Az erdélyi román értelmiség melegágya ma is a Tribúna. És ma ebben nyilvánul meg jó értelemben vett „provincializmusa“. Mert ugyanakkor éppen ebben az erdélyiségében nyilvánul meg a mai Tribúna romániaisága. Az a tény, hogy ezt az erdélyi lapot annyira magától értetődően érzi ízeiben, felhangjaban, tematikájában magáénak a legjobb bukaresti, ia§-i, craiovai művész, tudós és közéleti munkás. És magától értetődőnek tekinti, hogy ír a Tribuná- ban, hogy róla is írnak a lapban. A Tribúna úgy nevel magának munkatársgárdát Erdélyben, hogy közben az egész román szellemi életre irányítja vigyázó szemét. Hogy provinciáját a provincializmusnak még az árnyékát is kerülve szereti, alakítja. Hogy Jebelea- nu, Beniuc, Bozga, Fánu, Neagu, Stánescu és Sorescu éppen olyan otthon érezheti hasábjain magát, mint azok, akik „személyazonosságijuk“ szerint is kolozsváriak. A kolozsváriság és erdélyiség ápolása, minden beszűkítés nélkül: ez a mai Tribúna legnagyobb érdeme. Hogy Agárbiceanu útját el tudta vezetni a Blagáéhoz, s a két út oly magától értetődően fonódik össze ma e lap hasábjain, mintha a román szellem soha nem ismerte volna a népiek s urbánusok megoszlását, harcait. Erdélyiség, romániaiság; írjuk ide harmadik jellegzetességeként az új Tribunának, hogy minden lapszámával egyetemességre is törekszik az írás birodalmában. Valamikor „európai kitekintésről“ beszéltünk ilyenkor. Ma többről van szó: világirodalmi kitekintésről. És még többről: a világkultúra újdonságainak szakadatlan számbavételéről. Nincs is Tribuna- szám más nyelvekből fordított esszék, versek, más kultúrákról szóló üzenet nélkül. \/égül a Tribunának azokra az V esszéire, cikkeire, interjúira, recenzióira, versfordításaira, színikritikáira, tárlatlátogatásaira, koncertbeszámolóira gondolunk, amelyek az együttélés jegyében születtek. Amelyek a romániai magyar és német vagy szerb művelődés újdonságairól visznek üzenetet - a románoknak. Hogy minél jobban megértsék egymást, hogy anyanyelveik mind inkább összekössék őket, hogy ez is mind erő sebb kapocs legyen a közös alkotómunkát végző román s romániai magyar, német, szerb dolgozó között. MAROSI PÉTER ,,Színházunknak az a törekvése, hogy közvetlenül juttassa el a munkás nézők tudatához azokat a feladatokat, amelyeket a párt állít eléjük“ - írta Zalka Máté az egyik újságban. Ö kezdeményezte, hogy a színházban művészetpolitikai tanácsot hozzanak létre, amelynek munkájába bevonják a társadalom különböző rétegeinek képviselőit. Kísérletező kedvű vezető volt, új, tehetséges rendezőket, dramaturgokat hívott meg, akik segítségére lehettek a színháznak, hogy feltárja az új, szocialista valóság problémáit, bemutassa a két világ kérlelhetetlen harcát. A művészeti élet más kiválóságai mellett Zalka bevonta a színházi munkába honfitársát, a később világszerte ismertté vált Illés Bélát, aki a Magyar Tanácsköztársaság bukása után emigrálni kényszerült, s 1923-tól Moszkvában élt és dolgozott. Illés Béla Revolvert vegyenek című darabját 1926-ban vitték színre a Forradalmi Színházban. Az előadás sikert aratott Moszkvában, és szerte az országban a vendégjátékok alkalmával. Lunacsarszkij művelődési népbiztos egyik legragyogóbb színházi cikkét szentelte ennek az előadásnak. ,,A Revolvert vegyenek eleven, bölcs szatíra, a kapitalista Európáról - írta -, a legszellemesebb előadások egyike, valódi harci győzelem a szocialista színház frontján“. Zalka Máté maga is írt színdarabokat. Gárdisták című művében a történelmi személyiségek és a tömegek szerepe a forradalomban témájához nyúlt, s ebben a darabban kifejezésre jutnak Zalkának a Vörös Hadseregben szerzett parancsnoki tapasztalatai. Ebben az időben Zalka legnagyobb örömére a Forradalmi Színházban már játszották olyan tehetséges, fiatal szerzők és dramaturgok darabjait, mint A. Glebov, B. Romasov, A. Fajko. Ezeknek a szerzőknek minden egyes müve egy lépést jelentett előre, az új életanyag feldolgozásának, a jelenkor legfontosabb kérdéseinek feltárása útján. A moszkvai nézők úgy emlegették a Forradalmi Színházat, mint érdekes, szellemes, harcos művészi közösséget. Zalka Máté, amikor a színházhoz került, mindössze huszonkilenc éves volt, de azonnal tekintélyt tudott szerezni magának. Tehetsége, csillogó humora, az a képessége, hogy a legsúlyosabb konfliktusokat is meg tudta oldani, higgadtan tudta elviselni a kudarcokat is - olyan értékes emberi tulajdonságok, melyek elengedhetetlen kellékei annak, hogy valaki jó színházigazgató legyen. eleven, temperamentumos, kellemes, érdekes, nagy tudású, tehetséges ember volt, akit kezdettől fogva rajongva szerettünk... Megmutatta nekünk, mennyire elvhúnek, demokratikusnak, figyelmesnek, közvetlennek kell lennie egy művészeti területen dolgozó vezetőnek, egy színMinden valószínűség szerint eredményes és sikeres évadot zár az idén a berlini Komische Oper. Az NDK fővárosának neves zenés színháza ebben a szezonban is intendánsa, dr. Werner Rackwitz szavainak szellemében állította össze műsorát. Az intendáns szerint „olyan új teljesítményekre van szükség, amelyekkel teljesebbé tehetjük a zenés-táncos színház és koncertjeinek repertoárját, s így jobban kielégíthetjük a közönség igazgatónak“ - így ír K. Zubov, a Szovjetunió Népművésze a Zalka Máté az író, tábornok, ember című memoárgyűjteményében. N. Ter-Oszipjan a Szovjetunió népművésze ugyanebben a kötetben Matvej Mihajlovics (így nevezték Zalka Mátét oroszul Moszkvában), a színigazgató munkanapjainak szokatlan kezdetét írja le. ,,Reggel 9 óra. A színházban megjelenik egy szép, zömök ember kék lovaglónadrágban, csizmában és gimnasztyorkában, kitüntetéssel a mellén. Elmosolyodik, mint mindig, jószívű mosolyával, elővillannak szép fehér fogai. Tiszta nyílt arca van, világosszürke szeme és dús, gesztenyebarna haja. Az igazgató bátortalanul kopog saját szobája ajtaján. Az igazgatói iroda ugyanis foglalt. Itt éjszakáznak a színháznak azok a fiatal munkatársai, akiknek nincs szállásuk. Matvej Mihajlovics reggel kilencig a rendelkezésükre bocsátotta dolgozószobáját. A színházban stúdió működött a fiataloknak - színiiskola, amelynek hallgatói közvetlenül részt vettek a kollektíva alkotói életében. Később sokan közülük ismert mesterekké váltak. De megőrizték és őrzik ma is emlékezetükben az ifjúság éveinek, a csodálatos szín- igazgatónak, a segíteni, harcolni, bátorítani mindig kész Zalka Máténak emlékét. SZ. TARANOVSZKAJA igényeit, sőt új, nagyobb érdeklődést kelthetünk.“ A télen nagy sikert aratott Wagner remekműve „A nürnbergi mesterdalnokok“ bemutatója. A színházi fesztiválon színpadra állított darabot Harry Kupfer rendezte. Márciusban ugyancsak Kupfer intenciói alapján került műsorra az ősbemutató 200. évfordulóján Mozart „Szöktetés a szeráj- ból“ cimü operája. Tribúna A Komische Oper sikerei KUBA EGY ÍRÓ SZEMÉVEL Négy kérdés Ernesto Garcia Alzolához it. Egy-kettő szerepel közülük a közeljövőben megjelenő antológiámban is, melyet majd elküldök csehszlovák és más külföldi barátaimnak. Az antológia címe: Siempre cantano primavera (Örök tavaszt énekelek), alapját a Marti-centená- riumra írt müvem képezi „Marti va con nosotros“ (Marti velünk tart), mely elnyerte a Jósé Marti díjat. Ez egyedi díj, egyetlen alkalommal hirdették meg. Az antológiában szereplő másik jelentősebb versem a „Quiero Nevar la Have“ (A kulcsot akarom vinni), mely fordításban is megjelent, Moszkvában. • Milyen témák foglalkoztatják leginkább?- Mindig az emberi témák érdekeltek. Számomra az irodalom eszköz, mellyel kifejezem együttérzésemet az emberrel súlyos konfliktusaiban és érdeklődésemet bonyolult lélektana iránt. Ezt elsősorban elbeszéléseim tükrözik. A versek elvontabbak, nehezebb őket visszavonatkoztatni konkrét jelenségekre. A legújabb hamarosan megjelenő versesköte-, temet magam rendeztem sajtó alá - ezt gyakran a kiadó végzi, s ilyenkor saját ízlése szerint válogat - ezért ez a kötetem munkásságom, életem leghívebb tükörképe. Szerepel benne egy évekkel ezelőtt írt költeményem, melyet a mai napig a legjobb versemnek tartok. Témája kissé transzcendentális: egy kutya halála. Tízéves koromban volt egy kiskutyám, melyre haragudott a sarki hentes. Nem tudom, hogy miért, ártatlan jószág volt, nem zavart senkit. Egy reggel a kertkapunkban találtam, megmérgezték. Ehhez a megrázó élményhez társultak még megrázóbbak. Még abban az évben egy napon anyám elvesztette az eszméletét - még délelőtt - s csak este hatkor tért magához. Rá egy évre mellettem halt meg az apám, teljesen váratlanul. így Márciusban a Csehszlovákiai írók Szövetségének kongressszu- sa alkalmából hazánkban járt a Kubai írószövetség küldötteként Ernesto García Alzola, az ENSZ Kubai Társaságának alelnöke, egyetemi tanár, novellaíró és költő. A következő beszélgetés az idős művésszel Havannában készült csehszlovákiai látogatása után. • Alzola elvtárs, mikor és hogyan kezdett el írni, miről szólt első írása?- Hogyan kezdtem el írni? Erre jól emlékszem, mert nagyon különös eseménynek tartom az életemben. Az első írásom egészen egyszerű dologról szólt - egy varrógépről. Az egyik nagynénémé volt, aki katonai egyenruhákat varrt. Az első versemet pedig az észak-amerikai imperializmus ellen írtam. Címe: Jenki levegő. Valamikor sokat szavaltam, de sajnos, már elfelejtettem, csupán a kez- dósorára emlékszem. Érdekesnek inkább azt tartom, hogy már akkor - tizenhét évesen - határozottan antiimperialis- ta öntudatom volt. Akkoriban, Machado bukása idején, 1933-ban egy jó nevű havannai művészeti iskola diákja voltam. Az iskola igazgatónője Marinero író felesége volt. Részben talán Marinero hatásának köszönhető, hogy kifejlődött anti- imperialista öntudatunk, másrészt pedig annak, hogy saját szemünkkel láttuk, hogyan próbálja a jenki beavatkozás meghiúsítani forradalmunk győzelmét. Mi a Machado elleni lázadást is forradalomnak nevezzük. A diktátor bukása után iskolánk épületét lefoglalták, másikat pedig nem adtak. Bejártuk a várost épületet követelve magunknak. Emlékszem, gyakran tiltakoztunk az Oktatásügyi Minisztérium előtt is. Gyakran kerültünk összeütközésbe a katonasággal is. Rendbontással vádoltak bennünket. Ezek már nem Machado katonái voltak, de olyan kormányt szolgáltak, mely erőszakkal próbálta magát uralmon tartani. Diákköri vereseimet könyvalakban 1939- ben adták ki, s amint az akkoriban szokás volt, magam fedeztem a kiadás költségea halál témáját nagyon mélyen magamban hordoztam. Évekkel később, felnőtt koromban az egyetemről tartottam hazafelé, úgy éjféltájt, mikor az autóbusz a szemem láttára elütött egy kutyát. Ekkor eszembe jutott a gyermekkori kutyám. Hazaérve rögtön írni kezdtem - hát így született a legjobb versem.írni belső kényszerből írok, s csak akkor, ha úgy érzem van mondanivalóm. Prózából csupán egy elbeszéléskötetem jelent meg, pedig nem mondhatom, hogy mostoha hozzám a sors, hisz elnyertem vele a Hernández Catá-díjat. De úgy érzem, a siker nem kötelezhet arra, hogy komoly motiváció nélkül, csupán a népszerűség kedvéért írjak. A költészethez hűségesebb vagyok. A legutóbbi verseskötetem 1979-ben a forradalom huszadik évfordulója alkalmából jelent meg. • Hogyan jellemezné a kubai irodalmat és az utóbbi két évtizedben elért sikereket?- A kubai elbeszélő műfaj hála a Hernández Catá-díjnak és néhány kimagasló irodalmi személyiségnek tiszteletreméltó színvonalat ért el már a forradalom előtt is. Azóta mennyiségi és minőségi fejlődésen ment át. A kiadványok száma ugrásszerűen megnövekedett, mivel többé már nem a szerző fedezte a kiadási költségeket. Azt tartják, hogy a regény a fejlett irodalmak sajátos megnyilvánulási formája. Kubában a novella háttérbe szorította a regényt. Bár a huszadik század elejétől fejlődésnek indul a regényírás, de még az irodalmi „virágzás korában“, 1940-58-ban is csak kevés regény született. A forradalom győzelmével egymás után láttak napvilágot a regények. Legismertebb regényírónk Alejo Carpentier, termékenységét tekintve utána Noel Navarro az irodalmi szekció alelnöke, következik. Véleményme szerint azonban legtehetségesebb regényírónk Manuel Cofiňo. Ismertebb művei az Ultima mujer (Utolsó asszony) és a Proximo combate (A következő csata). Legújabb regénye az Amor a sombra y sol (Szerelem árnyékban és fényben) nagy siker Kubában. Cofiňo műveit kiadták a Szovjetunióban is, sőt másfél milliós példányszámot értek el. A kubai írók kevés kivétellel, mint például Onelio Jorge Cardoso - aki irodalmi hagyományaink továbbvivője, már a forradalom előtt ismert novellista, s csak elenyészően kevés írásban érint kifejezetten forradalmi témát -, a kapitalizmusból a szocializmusba való átmenet korszakára jellemző témákkal foglalkoznak. Müveikből kitűnik, hogy elkötelezettségük spontán, nem megkövetelt, s ez nem jelenti azt, hogy írásaik csak a munkáról, munkásokról, üzemi problémákról szólnak. A költészetben a forradalom után megújhodás történt, új, friss versek születtek. Fontosnak tartom megemlíteni, hogy nagy költőink, például Nicolás Guillén, a forradalom győzelme után megmaradtak a versírásnál, a változás nem némí- totta el őket. Az utóbbi években dráma- irodalmunk is virágzásnak indult. • Hogyan vélekedik a csehszlovák és a kubai irodalom kapcsolatáról?- Sajnos, még nem ismerjük eléggé egymás irodalmát. A kubai olvasó ismerheti Hašek Švejkjét, Jan Neruda elbeszéléseit, az Unión című folyóirat egyik 1981-es számából pedig néhány csehszlovák író elbeszélését és versét, de ez nem elegendő. És bizonyos intellektuális hasonlóságot látok irodalmaink között a sok különbség dacára. Az egyik nagy különbség a föld-téma a latin-amerikai és a csehszlovák regényekben. Nálunk ha a földről van szó, az csak jelkép, eszköz a társadalmi igazságtalanságok leleplezésére. Ezzel szemben a csehszlovák regényekben a föld témájú regények az ember és a természet kapcsolatáról szólnak, a természet szépségét írják le meg- ragadóan. A jövőben irodalmi kapcsolataink bővülése várható, írószövetségeink már megtették a lépéseket ennek érdekében LŐRINCZ EMŐKE ÚJ SZÚ 4 1982. V. 3.
