Új Szó, 1982. április (35. évfolyam, 77-101. szám)

1982-04-16 / 89. szám, péntek

Jó fesztivál - közönség nélkül JEGYZETEK A KELET-SZLOVÁKIAI MAGYAR GYERMEK SZÍNJÁTSZÓ CSOPORTOK ÉS KISSZÍNPADOK KERÜLETI SZEMLÉJÉRŐL Ignác Bizmayer tárlata A fesztivált követő napon közöl­tük az eredményeket (Új Szó, áp­rilis 5); ugyanebben a számunk­ban, egy riportban, bővebben fog­lalkoztunk a fesztiválra eljutott csoportokkal, sőt egyiket-másikat külön írásban is bemutattuk ko­rábban. így e sorok írója az alábbi­akban eltekint nevek emlegetésé­től, nem tér ki részletesebben olyan kérdésekre (szakmai felké­szültség, munkafeltételek, müsor- választás, csoportalakítás, próbák szervezése, a mozgalom helyzete Kelet-Szlovákiában, a bábcsopor­tok krónikus hiánya, a rendező pedagógus helyzete iskolájában és azon kívül), melyeket egyéb­iránt - mivelhogy elsősorban pe­dagógiai munkáról, művészeti ne­velésről, gyermekekről van szó- nem lehet figyelmen kívül hagyni olyankor sem, amikor „csupán“ kerületi seregszemléről akarunk képet adni. Először is arról a műsorról sze­retnék szólni, mely a legnagyobb élményt nyújtotta nekem, és ta­pasztalatom szerint, valamennyi jelenlevőnek Torna (Turnianske Podhradie) új művelődési köz­pontjában az első áprilisi hétvé­gén. A Rozsnyói Magyar Tanítási Nyelvű Alapiskola Pötyikék együt­tese népi gyermekjátékokat eleve­nített meg Gágyor József Szól a rigó kiskorában című gyűjtemé­nyéből is merítve. A huszonkét eleven apróság - elsős tanulók- egyszerű szabású, hosszú, hó­fehér ingükben már játék nélkül is szívderítő látványt nyújtottak. Hát még amikor játszani kezdtek, meg „szövegelni“, énekelni a rendező által érzékenyen kialakított for­mákban, minden megilletődöttség, merevség nélkül, mi több olykor fittyet hányva a tanító néni utasítá­saira?! Tünemény volt ez az előa­dás. Természetességével, hangu­latával, képeivel a magyar népi gyermekvilágot idézte meg ne­kem. Azt hiszem, ilyen produkció csak egyszer születik egy csoport életében, ugyanabban a műfajban és ugyanazokkal az eszközökkel aligha tud azonos szinten ismétel­ni hasonló összeállítást. Ezért is hangzott el a kérdés az értékelé­sen: vajon merre lép a rendező jövőre ezekkel a gyerekekkel E műsor egyben bizonyította, hogy igenis helyük van a színpa­don ilyen és hasonlóan szerkesz­tett játékoknak, vagy másképpen, ritmusjátékoknak, noha - azon kí­vül hogy élményforrások a szerep­lők számára - elsősorban peda­gógiai célokat teljesítenek és in­kább amolyan előgyakorlatok a szó szoros értelmében vett szín­házi tevékenységhez. A kérdés (itt is) az, hogy milyen az összeállítás színvonala és minősége; egy-egy csoporttal kapcsolatban pedig: nem válik-e évről évre ismétlődő, hasonló variációkat felvonultató rutintevékenységgé - a továbblé­pés helyett. A szereplők felől néz­ve, ilyen formában, nevelői célját teljesítette a rozsnyói alapiskola másik, nemrégiben alakult kis- színpadának műsora is, valamint a Dunamenti Tavaszon is már si­kerrel szerepelt bolyi (Boľ) és bélyi (Biel) csoporté, de jelentősebb továbblépésről az ugyancsak is­mert és sikeres szepsi (Moldava nad Bodvou) Bódvácska Szondi két apródja című előadása tanús­kodott, főként gondolatiságával, de kifejezésmódjával is. Igénye­sebb mozgáskreációkkal, tánccal, zenével, szóval mondtak történel­met korukhoz illőn és méltón a na­gyobb fiúk és lányok. Több kisszínpadi elem alkalma­zásával és az erre a műfajra jel­lemző, a hagyományostól eltérő eljárással épült meg az országos szemlén többször is díjazott buzi- tai (Buzica), valamint az újonc ki- rályhelmeci (Kráľ. Chlmec) szín­játszó csoport előadása. Ha az előbbi tiszta és feszes szerkezeté­ben több ötlet valósul meg és nagyobb hangsúlyt kap az anyag kínálta irónia kibontása, akár olyan teljesítményről is beszélhet­ne a krónikás, amely gyermekszín­játszásunkat új vonásokkal gazda­gítja. A királyhelmeci csoport szép szándékú előadásában számos erős és biztató megoldást láttunk, hatásosan alkalmaztak zenét; azonban a tapasztalatlanság né­mely jele is megmutatkozott, külö­nösen a megjelenítésben. De: so­ha gyengébb kezdést! Ennyi gye­rekkel! Itt is, a buzitai csoportban is közel harmincan - lányok, fiúk egyformán - jelentek meg, játszót­FELFIGYELTETO OLVASMÁNYOK A Literárni mésíčník idei első számáról ,,A költészet védelme" címen olvashatjuk Donát Šajner gondo­latait a Literárni mésíčník idei első számában. A rövid eszmefuttatás­ban az ismert költő a költészet szükségszerűségével kapcsolatos nézetet fejtegeti, kidomborítva ép­pen a költészet nélkülözhetetlen szerepét rohanó, egyre fejlődő és technicizálódó világunkban. A lap a továbbiakban egy igen jelentős irodalmi évfordulónak- Ivan Olbracht születése 100 évfordulójának - szentel jelentős terjedelmet. Több tanulmány, mél­tatás, visszaemlékezés foglalkozik az író életével, életművével. Vlas- tislav Hnizdo ,,Ot olbrachti állo­más" című tanulmányában foglal­kozik behatóan az olbrachti élet­mű öt jelentős - mondhatni: meg­határozó - vonásával; emberi és művészi fejlődésének forrásaival, társadalmi elkötelezettségével, a költészet, a színház és a film terén kifejtett tevékenységével, publicisztikai munkásságával és- ötödikként - a cseh prózairoda­lomban betöltött meghatározó szerepével. Olbracht munkássá­gát, műveinek egy részét a ma­gyar olvasók is ismerhetik. Legis­mertebb műve talán a magyar ol­vasók előtt is a,,Nikola Suhaj a be­tyár" című regénye. Ezzel a re­génnyel, illetve a regény szereplő­ivel, színhelyével kapcsolatos to­vábbi három írás is a lapban, Jiri Marek, Ivan Dolgoš és Jiŕí Holý tollából, Ota Dub pedig Olbrachttal való találkozásairól ír. E jelentős évfordulóval kapcsolatos anyag található a Dokumentumok rovat­ban is. A CSKP KB Titkárságának kulturális és propagációs osztálya a párt VIII. kongresszusának elő­estéjén egy ankét keretében meg­szólaltatta többek között Ivan Olb­rachtot is. Az ankét kérdéseire adott válaszaiban (a Tvorba 1946. már­cius 20-i számában jelent meg) Olbracht kifejti nézeteit a felszaba­dult ország építésével kapcsolat­ban, s jól nyomon követhető vála­szaiban a CSKP-hoz való viszo­nya is. Két jubiláns mutatkozik be a Portré rovatban, mégpedig az ötvenéves Vladimír Pribský pró­zaíró, valamint a hatvanötödik születésnapját ünneplő irodalom- történész és kritikus František Bű­nének, akinek a közelmúltban ke­rült a könyvesboltokba a „Česká literatúra první poloviny XX. století (A XX. század első felének cseh irodalma) című munkája. S jubi­lánst köszönt a lap a szlovák iro­dalmat bemutató oldalakon is, mégpedig az ötvenéves Pavol Koyš személyében. Kommunistákcí- mú - 1981-ben kiadott - köteté­ben közöl néhány verset a lap Odfich Rafaj cseh átültetésében, Koyš költői munkásságát pedig Jozef Hvišč méltatja egy rövid írásban. A szépirodalmi alkotások közül figyelemre méltó Jiŕi Marek, Vladi­mír Pribský és Karéi Hrabal elbe­szélése, valamint Ivan Skála, Ladi­slav Stehlík és Václav Kubin versei. De ugyanúgy az olvasó figyel­mébe ajánlom a Műhely rovat egyik költőjét, Jirina Axmannovát, aki az utóbbi időben egyre határo- zatabb egyéniségévé vált a rovat­nak. Verseivel találkozunk a lap szinte mindegyik elmúlt évi szá­mában, s ott vannak versei a kö­zelmúltban megjelent fiatal cseh köl­tők antológiájában (Jen jednou ponejprv - Almanach nejmladší české poezie) is. NÉMETH GYULA tak. A szádalmási (Jablonov) együttes nyolc szereplőjére külön- külön és együtt nagyobb feladat hárult Mándy Iván Rakota meg az’ ünnepség című hagyományos építkezésű darabjának megeleve- nítésében: alakítani kellett, jelle­met formálni hasonló korú gyer­mekek bőrében. A rendezés hiá­nyosságait (kevés ötlet, kihaszná­latlanul hagyott helyzetek és kellé­kek) ugyan nem tudták feledtetni a szádalmási gyerekek, tehetsé­gükkel és magabiztos fellépésük­kel előadásuk mégis élmény volt számunkra, felnőttek számára is, iróniájával, mondanivalójával, mely a képmutatást célozta meg. Csoportok híján bábjátszásban nem volt verseny, az egyetlen együttes, a kassai (Košice) Déli­báb vendégként lépett fel. Ami örvendetes volt, a korábbi évekhez képest, ezen a fesztivá­lon nem láttunk unalmas, kezdet­leges, egyértelműen rossz műsort. Láttunk viszont három új csopor­tot, igaz, csak egy, a királyhelme­ci, volt olyan iskolából, amelyet korábban még nem, vagy csak rit­kán képviselt csoport. És ez el­gondolkoztató, vagyis az, hogy a nagyjából egyidőben (1979) fel­tűnt bélyi, bolyi, szepsi, buzitai, rozsnyói csoport mellett alig akad egy-egy új; mintha a többi iskolá­ban nem tulajdonítanának jelentő­séget a gyermekszínjátszásnak. Maga a fesztivál gördülékeny szervezésben zajlott le, jutott elég idő a próbákra, a nyilvános értéke­lésekre, a gyerekek étkeztetésére, baráti beszélgetésekre. Irodalmi anyagot is tartalmazó formás mű­sorfüzet tájékoztatott a program­ról. A helyi szervek jó otthont ad­tak a fesztiválnak, leszámítva azt, hogy nem volt magyar nyelvű feli­rat a színházteremben: és jól mű­ködtek közre a lebonyolításában. Tornán mégsem volt esemény a kerületi fesztivál! Hogy a felnőtt lakosságot nem érdekelte, azt még megérti az ember, ha nagyon akarja. De hogy gyermeknéző ne akadjon?! Talán egy-kettő, ha be­tévedt a két nap alatt, miután meg­bámulta a művelődési ház közvet­len szomszédságában, színes gu­rulókocsikban kiállított egzotikus állatokat, és elfogyasztotta a vat­tacukrot. Okos gondolat volt an­nak idején, hogy évről évre más helyen rendezik meg a fesztivált, így került az idén Tornára, ahol, mondom, kitűnő volt a szervezés, csak éppen közönség nem volt. Pedig vannak gyerekek Tornán, sőt, iskolák is. bodnár GYULA A művészi érzékenység lé­nyeget tükröző törekvése és a vi­lágot egységben tolmácsoló igye­kezet jellemzi azt a kiállítást, ame­lyet Ignác Bizmayer kerámiából rendeztek a Bratislavai Városi Ga­lériában. Bizmayer azok a szlovákiai képzőművészek közé tartozik akik üzenetet közvetítő, léthelyze­tet pontosító munkájukkal bebizo­nyították, hogy szocialista kultú­ránk szintézise elképzelhetetlen a népi folklór nélkül. Vitalitást pezsdítő jelenvalóság és kavargó hagyomány szervesülése és egy­beolvadása ez a kiállítás. A mű­vész igényes kíváncsisággal fede­zi fel az emberi cselekvés különbö­ző mozzanatait, a lokális valóságje­gyeket egyetemes hitelű formáló tevékenykedést. Az ember és a táj „alkotó rigmusai“ feszítik müveit, melyek fegyelmezett és mégis já­Ignác Bizmayer: Vízhordó leány tékos meghatározásokat magu­kon viselő vallomások. Tisztánér- ző megközelítések, látleletek, az egyszerű ember filozófiáját, belső és külső cselekvésterét, szellemi udvarát megmutató közvetítések. Bizmayer porcelánfigurái a mű és ember azonosságát, jellegzetes harmóniáját tolmácsolják. Úgy vé­lem, hogy a kiállítás hangulatterét leghívebben csakis pezsgő, élet­dús mondatokban lehetne kifejez­ni. Mert néha szinte meghökkentő a figurák „trécselő“ közvetlensé­ge. Feszülő színességben, élettel­jes mozgásban olvasztja fel kerá­miáit Bizmayer. Munkáinak témá­ját a természet és az ember, a munka és az ember, a múlt és hagyomány adják. A tájjal össze­nőtt ember lelke, szíve, tiszta ér­zésvilága tárul elénk ezen a kiállí­táson, látást és érzékelést csiszo­ló pontossággal. A formanyelvhez sajátos tisztaság párosul. Bizmayer az az alkotó, aki az élő hagyo­mányt az új kifejezésével elegyíti, s így a lokális valóságjegyeket az egyetemes létezés fogalomkörei­be játssza át. Ignác Bizmayer művészi útját az eszmélés, a tanulás és az alko­tás egymással való kiegészülése határozta meg. Olyat tett, amit senki előtte: életképet formált meg kerámiából. 1922-ben született Košolnán, a szlovák népművészet (tehát a népi keramikus hagyomá­nyok) e tradíciókban gazdag vidé­kén. Sorsának és művészetének későbbi alakulására nagy hatás­sal volt találkozása Herman Landsfelddel, a híres szlovák nép­rajzkutatóval, aki ebben az időben itt, ezen a környéken tevékenyke­dett. A tanulás esztendei a modrai keramikai iskolában a ragaszkodó hagyományhűség és a serkenő lét­szemlélet évei voltak. 1939-ben, az iskola befejezése után is Mod- rán maradt - tanulni, tapasztalni- , mint a Szlovák Kerámia műhe­lyének festője: aztán 1952-ben át­vette a művésztelep vezetését. Ebben az időben már kirajzolódik művészetének későbbi témavilá­ga, sokcsápú érzékenysége; (Ma­darak, 1951; Szüret, 1954). Hazai és külföldi kiállításai az emberi és művészi hagyománytudat és ho­vatartozás bizonyítékai voltak Ek­kor önállósodik, saját műhelye van Harmónián, Modra mellett, ahol ma is él és dolgozik. Munkáinak egyik alaptémájává válik az ember forradalmisága, a forradalom em­bere (Harcba 1957; Jánošík 1959). Plasztikáiban, figurális ke­rámiáiban a cselekvő létezés megannyi „műfaját“ formálja meg- híven és odaadóan. A falusi életképek színes kaval- kádja, mozgalmassága harmoni­kus és rendszerező lélek vallomá­sai. Az emberről, viszonyairól és tükreiről. Bizmayer sokoldalú mű­vész, keramikus reliefjei a belső­építészet kimagasló alkotásai közé tartoznak. Bizmayer művészetének és fej­lődésének alapot a környezete nyújtott, de lényegi átlendítöje mindig is önmaga maradt. Művei­nek színes hangoltsága egy kime­ríthetetlenül gazdag múlt magára- találása. NAGYVENDÉGI ÉVA Somogyország Prágában Magyarország felszabadulásá­nak évfordulója alkalmából a prá­gai Magyar Kulturális Központban kiállítást rendeztek a Balatontól délre fekvő Somogy megye nép­művészetéből. A kiállítás anyagát a kaposvári Rippl-Rónai József Múzeum gazdag gyűjteményéből válogatták. A megnyitó után Kapitány Or­solya néprajzossal, a kiállítás ren­dezőjével tekintettük meg a me­gye népművészetét reprezentáló, 350 tárgyból álló kollekciót. Kísé­rőm bevezetésképpen elmondta, hogy a megye területet a 18. szá­zad végéig hatalmas erdők borí­tották. Az ott élő emberek főleg állattartással, sertés- és szarvas- marha-tenyésztéssel, majd a me- rinói juh tenyésztésével foglalkoz­tak. Az erdők lehetőséget adtak a bútorkészítéshez, s belőlük ter­melték ki azokat a fákat is, ame­lyekből díszes használati és aján­déktárgyak készültek, főként a pásztoremberek révén. A kiállításon láthatjuk az egykori somogyi parasztok és pásztorok készítette botokat, sótartókat, gyufatartókat, tükrösöket, mán­gorlófákat, mosófákat stb.- Ezeket a pásztorok maguk vagy kedveseik számára készítet­ték - mondja kísérőm. Pillantást nyerhetünk aztán a faragási technikák fejlődésének történetébe is.- A legkorábbi technika a vé­sés. A faragók a mértanias dísze­ket, mintákat a sík felületbe vésték bele. Leggyakoribb motívum a kör, a rozetta és a hullámvonal. A 19. század elején terjedt el az ún. „spanyolozásos“ technika, ami nem más, mint vésett vájatokba színes spanyolviasz préselése meleg kanállal. így ismerkedünk meg az éles kés hegyével történő „karcolozá- sos“ eljárással, a népi faragómű­vészek egyik legkedveltebb fara­gási módjával, a „domború fara­gással“. A kiállításon valósággal meg­elevenedik a régi pásztorélet. Lá­tunk itt díszes fokosokat és osto­rokat. Megtudom, hogy a kiállított kampósbotot kizárólag a juhászok használták: a végével kapták el a juh lábát, ha ki akart futni a nyájból. A somogyi asszonyok kb. az 1930—40-es évekig maguk készí­tették - fonták, szőtték, varrták - a háztartásban használt textile­ket. Mértanias mintával díszített fehér hímzésű ingeket, továbbá ingmelleket, kézelőket, az ún. bu- zsáki hímzésű színes párnákat, ágyterítőket láthatunk a kiállítás­nak ebben a részében. A szőttesek az egykori paraszt­asszonyok és takácsok kézimun­káját dicsérik. A látogatók közül sokan gyönyörködnek a szűcsök készítette ködmönökben, mellé­nyekben és díszes dohányzacs­kókban vagy a parasztok viseleté­nek egyik legdíszesebb darabjá­ban - a szűrben. A kiállítás reme­kei közé tartoznak az iskolaterem­tő Kapoly Antal Kossuth-díjas népművész virág és makkmotívu­mokkal díszített kürtjei és dobozai. A megye déli részén, a Dráva folyó mentén kis számban élnek horvát nemzetiségűek. Figyelem­reméltó, hogy bemutatott szőtte­seik, viseleti darabjaik mind for­mailag, mint színskálájukban el­térnek a magyarokétól. Érdekes exponátuma a kiállításnak a me­gye református községeiben az 1940-50-es évekig fennmaradt fehér gyászviselet Csököly köz­ségből származó mintapéldánya. Kapitány Orsolya megismertet még a fejfákkal, a halotti textíliák­kal és a fazekasok ötletes háztar­tási edényeivel. Közben felhívja a figyelmemet a kiállítást nagysze­rűen kiegészítő, a 30-as években készített dokumentum értékű nép­rajzi tárgyú fényképekre. Sétánk végén találkozunk Mé­száros Balázzsal, a kaposvári mú­zeum igazgatójával.- A kiállítás összeállításakor a megyénkre jellemző népművé­szeti darabok kiválasztására töre­kedtünk - mondja. - De ha eljön­nek Somogyországba, ott ennél több is látható. Különösen ajánlom skanzenünk, a szennai szabadtéri néprajzi gyűjtemény meglátoga­tását. A nagy szakértelemmel össze­állított kiállítás megérdemelten vonja magára a prágaiak figyemét, érdeklődését. SOMOGYI MÁTYÁS ÚJ SZÓ 6 1982. IV. 16. ÉLETKÉPEK KERÁMIÁBAN

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents